In vino veritas! Így tartja a fáma,

Így hát boros fejjel fogok tollat máma!

Elmondom röviden boros életemet,

A jó borba vetett én erős hitemet.

Azt, hogy megszülettem, köszönöm Ámornak,

Ki is szülötte a zamatos, jó bornak!

Vörös orrú bába fogott a világra,

Így lettem figyelmes a nagy vigasságra,

Mely ellepte házunk rögtön-hamarjában.

Nem ecet, bor égett akkor a lámpában!

Aztán növekedtem, de nem anyatejen,

A jó vörösbor volt legjobb eledelem.

A pépes ételem, ha anyám kavarta,

Vigyázott, ott legyen benne a KADARKA.

Mikor kereszteltek, jól emlékszem rája,

Hogy a papbácsinak be nem állt a szája.

Kezében nagy kehely, borral tele s tele,

Jobbra – balra ingott, hogy leöntsön vele.

De ez nem sikerült, mármint az elején,

Kikötött a kehely keresztapám fején!

Nem volt riadalom a papunk szemében,

Azonmód belenyúlt a belső zsebébe,

Emelkedik karja, keze az üvegen,

MUSCAT OTONÉLLAL önt, íme süvegen!

Egy egész literrel, a gatyám is tele,

Pedig lefutott a torkomon a fele!

Aztán, hogy meg voltam én is keresztelve,

Nőttem és el voltam a jó borral telve!

Addig nem indultam reggel óvodába,

Míg a fél liter bor nem volt a táskámban.

Iskolás koromban nőtt a fejadagom,

Litert csomagoltak, kerülték haragom!

A tanító néni is borpárti vala,

Átlátszó üvegben piroslott itala,

Nekünk teát mondott, a bort be nem vallta,

De teás üvegét igen nagyon falta.

Délben már leszokott az asztalra dőlni,

Nem tudom, mit lehet neki jövendölni?

Szakmai vonalon igen ingadozik,

Nemcsoda, hisz éjjel-nappal mulatozik.

Miután kijártam a gimnáziumot,

A szakiskolába szereztem vízumot.

Mivel továbbra is nagyon ment a lőre,

S tovább nyakaltam a jó bort nyakra-főre,

Csombordra kerültem a boriskolába,

Nem volt ottan hiány borban és leányban!

Bor és Bori közül eljegyzem az elsőt,

Eldobtam kezemből szépen a makk-felsőt!

Diplomát szereztem, Borit szalasztottam,

Bánatomban magam föl is akasztottam

Egy igen rossz helyre, boroshordó -csapra,

Az meg nyomban letört, s elvágódtam hasra.

Százvedres hordónak megindult tartalma,

Na, gondoltam, ez lesz éltem végártalma!

Közben nyeltem a bort, hogy a színt apadjon,

Senkinek az Isten ily csapást ne adjon!

Már az én csapom is, ott alul megindult,

De a bornak árja továbbra sem csitult.

Végre, valahára jött a mester -Vince,

Mivel nagy hirtelen megnyílott a pince.

A jó pincemester, mert az ajtót fogta,

Kiszabadított, de őt az ár eldobta!

Lányok után tovább én már nem fáradtam,

A bort választottam, vén legény maradtam.

Nem kell nekem asszony, amíg van LEÁNYKA,

Míg a bort ihatom, nem kell a pálinka!

Legyek csak nagy beteg, vagy legyek megfázva,

Boros üvegem visz minden este ágyba!

Bármit is álmodom, vagy, ha forgolódom,

S boros üvegemet jól megtapogatom,

Nem adom magamat még egy vak lóért sem,

Ki ilyet nem hallott, az a szóból értsen!

Így élem tovább is boros napjaimat,

Pohárral köszöntem jó barátaimat,

Titeket is kedves erdélyi magyarok,

Kik a nagy világban bár szétszórva vagytok,

S megdobban szívetek a TOKAJI borra.

Emelem poharam minden barátomra!

Berekméri, alias Boros D. István, (Boros)Vásárhelyről