Lassan egy hete, hogy elhatároztam, minden nap írok egy órát.

Az első három nap még minden rendben, de utána az egóm elkezd mindenféle

kifogást gyártani, miért is nem kellene időt "pazaroljak" erre a tevékenységre.

Meg kell hát erőszakoljam magamat, nem engedem, hogy ő irányítson.

Olyan ez, mint a cigiről leszokás, vagy bármilyen új szokás felvétele, jó egy hónap kell,

mire felveszek új szokást. A statisztikák szerint.

Bár én nem hiszek a statisztikákban.

A saját tudásomban, hitemben bízok.

Ha úgy fogom fel, hogy egy hónap kell, akkor annyi, ha úgy fogom el, hogy egy, esetleg

két hét elég, akkor annyi.

Nem akarok izzadni, csak akkor és addig akarom csinálni, amíg jól érzem magam, amíg

örömet okoz.

A legjobb, hogy ráhagyom magam a legbelsőbb lényemre, én, csak mint eszköz,

leírom, amit ő akar. így nem kell gondolkodni, csupán végrehajtani, bepötyögni ami ki

akar jönni belőlem.

Igaz, egyben frusztráló is, hiszen ez egy annyira korlátolt feladat, nagyon lassú, hiszen

minden mondatot meg lehet közelíteni millió irányból, akár életem végéig ragozhatnék egy gondolatot, és nem érnék a végére.

Most érzem, hogy kezdek "bemelegedni", végre kizárok minden kifogást, ami egy fél órája

még megvolt. Az egóm rengeteg kifogást tud hirtelen gyártani, miért is ne üljek ide.

Lássuk, ma mivel hozakodik elő?

Ne csesszek el egy órát írással, mert:

--el kellene lapátolni a havat, ami az este esett... Valójában csupán 3-4 centi, és már

reggel óta olvad...

--fát kellene vágni, hasogatni... Valójában, ha holnap vágnék, akkor sem lenne semmi gond,

van elég összevágva. Arról nem beszélve, hogy még csak reggel 9 óra van,

és egy órát terveztem itt ülni, persze ez meghosszabbítható, ha úgy érzem. csak rövidíteni

nem akarom.

--főzni kellene... Hol van még dél?...

--és így tovább, és így tovább.

Jó fél- egy órát csitítom az elmét: Elme kussoljál!

Már régóta harcban állunk az elmével.

Igazából részemről már nem harc. Csak már nem azt teszem, amit szeretne...

Már nem ugrok be, nem megyek bele minden általa kitalált problémába...

Már tudok kávézni is...

Valahol olvastam, hogy Buddha, miután átment egy sok évig tartó önkínzáson,

megpróbáltatáson, a megvilágosodást keresve, és megkérdezték tőle, hú,

nem is emlékszem a kérdésre, talán, hogy mit tanult mindebből,

vagy milyen a megvilágosodás?

Nem számít a kérdés, bennem a válasz maradt meg:

Ha narancsot eszem, akkor narancsot eszem.

Nem kívánom ezt mort magyarázni. Ehhez kevés a betű...

Inkább vissza a kávézáshoz.

Itt megint bele lehetne menni millió elmélkedésbe, elme játékba, mondjuk,

hogy egészséges-e a kávézás, mit mondanak brit tudósok, mire jöttek rá a legújabb

amerikai kutatások...

Hát ha még belemegyünk abba, hogy éhgyomorra iszom (savasodás), és még cigit is szívok melléje...

Ja, és nem egyet iszom, nem kettőt...

Igen, már nem is élhetnék...

De félre az elme játékokkal.

Kimegyek a teraszra és alig felébredve, belekortyolok az első kávéba.

Meggyújtom a cigit, nagy levegővel kifújom a füstöt (nem érdekel, mit gondolsz a dohányzásról)...

Ilyenkor kezdődnek az elme játékok.

Teljes pörgésre kapcsol az agyam.

Hova kell menjek ma?

Kinek mit ígértem?

Milyen az idő?

Tudom azt a munkát végezni, amit beterveztem, vagy mást kell csinálnom?

Kinek mit kell akkor visszamondani?

Most menjek wc-re, vagy igyak még egy kávét előtte?

Előttem a kerti tó. Meg kell etetni a halakat.

Hátul, az udvarban, meg kell etetni a kutyát.

Ha esik, biztos van amiért ki kell rohanni, behozni, letakarni, stb.

Mit is mondtak este a hírekben, ami megemelte a vérnyomásomat?

Hogy van xy-nak képe hozzá?

És így tovább.

És így tovább.

Jó kis agytorna.

Hoppá, lassan lejár az órám, az elme már osztja ezerrel a feladatokat.

Gyorsan helyesírást javítok, aztán havat lapátolok, fát vágok, mivel én vagyok most

itthon, főzök valamit.

Már vagy két hete szeretnék diós kalácsot sütni,

neki kellene állni diót pucolni.

Na, ez az, amire sajnálom az időt, a dió pucolás.

Hogy mi köze mindennek a címhez?

Semmi.

Nem ezt akartam leírni, ez lett, majd a következő egy órában...