Eltékozolt ifjúságom hóhéra utolért.

Bűnhődnöm kellett bohó szabadság vágyam miatt.

Léha életem, így egyszer csak véget ért.

Cellám ajtaján kattanva zárult a lakat.

Meg is bolondultam volna, bizony isten.

De irgalma végtelen, ilyen Ő, az Isten.

A cellám ablaka épp a várostérre nézett.

Így láthattam ott két kócos gyerekarcot, szépet.

A börtönőr megsúgta árvák a gyerekek.

Hozzám hasonló, kicsit elszállt szüleik lehettek.

Egy öreg görög szíve megesett rajtuk.

Ő lett egyben anyjuk is és apjuk.

Bábszínházazásból tengette életét.

Erre tanította hát mind a két gyerekét.

A kislányt elnevezte Esmeraldának.

Adolfot pedig fogadta szívében fiának.

Szekerét minden reggel a térre behúzta,

Zöld ponyvával az egészet be is borította.

Középen pedig vágott egy ablakot.

Ahol megjelentek sokféle alakok.

És lássatok csodát tömeg jött a térre.

Szinte mindenki a két árvát nézte.

Amint kezük közt a bábuk életre keltek.

S az emberek pedig magukra ismertek.

Ravasz volt a görög, mivel kitalálta.

Miről is szóljon neki a színháza.

Emberi sorsokat mutatott be szépen.

Kezdve a gazdagon, fojtatva szegényen.

Fösvényen, irigyen, kapzsin és fukaron.

Nagylelkűn, jó szívűn, szenten és angyalon.

Gyilkoson, katonán, kegyetlen hóhéron.

Papon, utcalányon, hercegen s királyon.

Börtönöm ablakából mindezt én láthattam.

Miasszonyunknak ezért hálát is mondottam.

Mert ami a leginkább engem megfogott.

Romlott lelkembe mély nyomot is hagyott.

Az előadás végén eltűntek a bábuk.

Megjelent a görög, s mutatott is rájuk.

Két kócos gyerekarc tűnt fel az ablakban.

Nekik köszönjétek mindazt, ami van.

Életet hoztak ők ebbe a városba.

Áldja meg hát őket a Szép Szűz Mária.

S nekem, pedig aki könyörögve kérem.

Nem kérek én semmit, hisz ilyen a vérem.

Ha meghalok, ott se lássak én egyebet.

A görög szekerét s a két szép gyereket.

Ez lenne hát nékem utolsó sóhajom.

S azzal ezt a pennát messzire hajítom,,,