(Vár sétány)
A Vár sétányon hullnak a levelek:
sárgák, vörösek. Csokorba kötöm, és
a saját árnyékomba helyezem. A képzelet
hullámhosszán a lángoló szarvas méltóságával
állok a szirtre, és ürítem poharam az örök
virulásra. Reménykedem.

(árnyék és napsütés)
Árnyékban és napsütésben. A Vársétány
görbe fái alatt cinkos emlék nyomot
takar. Lidércszellők mozgatják az egymásba
kapcsolódó ágakat. A kobaltkék égbolt
ráhajlik a régmúlt idő békehajlékára.
Ellenfényben, öncsalás és önámítás nélkül
veszem bonckés alá tükörképemet. Szemet
huny a kék, vibrál a fény. Az elmeszesedett
pokoljáratok figyelmeztetnek az elmúlás
foltjaira. Keverem a kéket, ugrom a mélybe.
Szembekerülök a romantikában vergődő
igazi énemmel.. Csörtető tények épülnek a
képbe. A tüzes színek összevegyülnek a
saját erejükből. Álmaim színes díszletével
bástyázom körbe magam.


(önarckép)
Mielőtt az önarcképhez kezdenék,  előveszem
feljegyzéseimet. Döbbenten olvasom a saját
írásomat:  „Az erdő szélén emberszabású faragványok
állnak. Szamarak és szarvasok a mezőn. Nem
menetelnek, nem masíroznak, csak állnak a
mezőn.” Egy pillanatra a főbejáratra száll  gondolatom.
Ott helyezkedik el a ravaszság. Hang alapján
kétségbeesetten dobálja valaki suppogó lépteit, és
meg is szólal: „Hallgassatok ravasz bűnözők!” A kert
sűrűjében a szomszéd macskák áldozatai köröznek.
Érdek nélkül. A fogalom találkozik a téma érdekével. 
Munkába lépnek az áldozatok. A kert sűrűjében az
idő csokrából hullnak a szépek. Esztendőket átívelve
„lovagolom” a „szépet”, nem a reálisat, sem a tökéletest,
amiképpen Zeuxisz és Parrhasziosz vetélkedőjén történt.
Ezen művészetről Platonnak is az volt a véleménye, hogy
a dolgok utánzása helyett eszmét kell teremteni.
(tükörbe…)
Tükörbe nézek. Szembekerülök önmagammal. – Ki
vagyok? – kérdezem. Nem sikerül azonosítanom
a tükörből visszatekintő arcot a szembenéző
személyemmel. A kettő egészen más. A tükörkép a földi
test lelki képe.


(beszélő könyv lapjai)
A beszélő könyv lapjait az idő írja,
a természet formálja, a dolgos
hétköznapok- és ünnepnapok forgatják.
Őrzöm a beszélő könyv lapjait, megbarnulva,
széthullva. Őrzöm a szavakat, a jelképeket
a romlott rend felett. Valami nincs
rendjén. Ropog a rend. Lassul a ritmus,
ver, zakatol, liheg. Késik az oldódás.
Valami nincs rendjén. A bumeráng
visszasuhan. Kényszerleszállásra késztet.
A fekete doboz felfedi minden titkok titkát.
Kényszerleszállásom a csönd beálltával
kezdődött, mielőtt még letakarhattam
volna a szarkofágot. Valami mégis rendjén
van: találkoztam a szellemi bolyongás
mérföldköveivel, és gyógyítok cserefalevéllel.


(alagút)
Az alagútból kimásztam, mosom köveimet,
kísér a bálvány, a sámán, a kereszt.
Körözök kötéllel... Béklyószorításban festem 
a képet, mert későn érkeztem, az illúziók
elrepültek, hintaszéken tovaszálltak. Bogra
futott Ariadné fonala. A siratófalnál térdre
ereszkedem.