(lila hajnal)
Képek lógnak a falon, állhatatlankódnak
a megtévesztett szocreálból,
hazugságból, hamis eszmék fekete
gyászából, lekopott létünk vérfoltos
félelmeiből. Letörlöm orcámról a szégyen
pírját. Fut az élet , nincs megállás. Ébredek a
játékból, és fölszabadítom a formákat. Vár-
lakom ablakán beragyog a fény. Hallgatok
a színekre, hallgatok a formákra, kötnek
a színek, kötnek a formák. Fogynak a szavak,
nő a gondolat értéke, megtérek terhemmel,
feltörnek a szavak, kelepcébe csal a
gondolat. Ámokfutó, csókos ölelésbe rejtem
groteszkségem, és faggatom a csúcsot
mérő álmaim. Lila hajnalon ébresztem a
szerelem gyümölcsét.


(kibuggyanó vér)
Nem titkolhatom el csatangolásaimat a
napfényben tündöklő virágos réteken,
sem a patakparti játszóiszapot, mely
elnyelte, elrejtette örökre gyermekéveim.
Ez a romantika, mely itt-ott megjelenik
képeimen, de gyorsan átcsap drámai
hangulatba a későbbi évtizedek egymásra
halmozódó gondjaival, bajaival, a háború
pusztításaival, az értékek megsemmisítésével,
felszabadulásnak álcázott és hazugsággal
fűszerezett „vörös csillaggal”. Napfényes 
útról  mellékvágányra térítenek a „kiskirályok”,
a megaláztatások, a szülőháztól való
megfosztás, munkaszolgálat, állásnélküliség,
házkutatás – és a megfélemlítések béklyói
kattannak csuklómra, hogy az általuk okozott
sebekből kibuggyanó vérem fröcskölhessem
a vászonra, egyben figyelmeztető jelként is:
Vigyázat emberek!