(kötnek…)
Kötnek az emlékek.
Béklyóban tart a múlt.
Nem a sebeket nyaldosó,
nosztalgikus érzéssel, hanem
a múltból, a történelemből
megtanult, elsajátított
igazsággal: előrelépni
és megteremteni a nagy
Harmóniát.


(képeim)
Képeim megfestésénél egyetlen szándék
vezérel, hogy betölthessék szerepüket:
a minden idők igazságának képi  formába
öntését a vonalak, a színek, a formák
segítségével. Felfedezni a mindennapi
gondok titkait, a dolgok és igazságok
egybecsengésével. Kapcsolatot teremteni
az Ember és az Ige között. A drámában is
megtalálni a szépséget.


(tört formák)
Tört formák szemtanúja voltam. Fölbillennek a
tartóoszlopok. Sötét palástban suhan a hajnal.
Felleg alatt bandukol a nap. A hosszú utak esti
félhomályában, mint megrakott szekér, viszem
terhét a mának. Körülöttem rohan a sokaság, égve
hagynak házat, hazát. Sorskereszt alatt hangolom
a szépet, a szülőföld igézetét, a rögös életet, az
akadozó szót, a nehéz kibírást. Helyzeteket és
hangulatot teremtek vásznaimon. Mozaikként
rakom ki jelképeimet:  a keresztet, a madárijesztőt,
a fehérre meszelt házat, a sokat tudó asszonyokat,
bogáncsot tördelő, simogató kezeket, a sikoly
zuhanó madarát, megdőlt fák mélységritmusát és
megrokkant emberek  szétvert tűzhelyeit. Rögzítem
az időt, a szétomló képzeteket, a sosem oldódó
paraszti félelmet, a kékbe égett hegycsúcsot. 
Megálmodom a virágzást, nászából gyöngyszem
robban. Fáj a felismerés,: a mészillatú őszi
éjszakában, amikor magunkra maradunk, kínzó
gyötrelemben ég a gondolat.