Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!

Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.

 

Az autó rendületlenül falta a kilométereket valahol az Érmellék a Szilágyság, és Szatmár háromszögében, ott, ahol a hegyek és a síkság arról való folytonos vitája következtében, hogy ki legyen az úr a vidéken, szép, dimbes-dombos lankás táj alakult ki elszórt falvakkal, melyek közül az ügyesebbek - vagy a szerencsésebbek? ki tudja – az idők folyamán kisebb-nagyobb városkává nőtték ki magukat.

Régebben hadak is jártak a vidéken, vagy a férfiak mentek el idegen földön harcolni és sokan közülük mindörökre ott maradtak. Ritkulván a népek a vidéken, mások telepedtek itt meg: keletről-délről szivárogtak, majd özönlöttek az ortodox vallású román ajkú hódítók, az uraság hívó szavára pedig már csaknem háromszáz éve jöttek a sokat tapasztalt, szorgalmas svábok, kissé odébb pedig a csehek, és a kis falvak tovább virágoztak. Így lett aztán az egyik falu neve Újnémeti, ma – elvéve a szó eredeti értelmét – Unimat-nak írják a közúti irányító táblákon, a másik kisváros pedig Szilágycseh, bár sokan, ha kiejtik, finoman odabiggyesztik a magyar fülnek megnyugtatóbban hangzó  „i”-t is, hadd legyen tisztességes vége a szónak. Eme kisvárosban jött a világra Kun Béla, akinek messze-hírlő tetteiről nem itt kell megemlékezni.

Aztán itt van Ákos, monumentális románkori templomával és zömmel magyar lakosaival, még mindig a Szilágyságban, hogy aztán pár kilométer után megérkezzünk Szatmárba, annak is a délebbi részén, a dombok alján meghúzódó kis faluba, Krasznabéltekre. A Kraszna menti mai kis település hat falut egyesít magában, lakói között nagyjából egyenlő arányban vannak a térség jellemző népei: a régtől itt élő magyarok, a terjeszkedő románok és a – zömmel Károlyi Sándor által az 1700-as évek elején-közepén betelepített svábok.

Úti célunk egy, vagy „a” pince, számunkra eddig ismeretlen vendéglátónk pedig egy ízig-vérig borász. Hölgy. Borászhölgy, aki mindent tud, amit a szőlőről, a borról a vendéglátásról tudni kell. A borkóstolója, kóstoltatója játékos, már-már pikáns, amihez igazán jó alapot adnak boraik, melyek közül nem egy az ő szüleménye, mondhatni költeménye.

No, de ne szaladjunk ennyire előre. Kint állunk még a pince előtt, amit Károlyi Sándor építtetett annak idején, és amit nemrégiben megvásárolt egy németföldről hazatelepült sváb ember, aki itt gyerekeskedett Bélteken, és egyáltalán nem tartotta gyerekes dolognak visszajönni és a gyökereket megerősíteni. Szőlőt vett, letelepedett, pincét vett, borokat készített a saját ízlése alapján. És bár nem találkozhattunk vele, de borai meggyőzően tanúskodnak megfelelő ízléséről.

Nyílik a termetes pinceajtó, elénk tárul a történelminek is mondható pince, a Károlyi-pince, ahol azonban már az új divatnak megfelelő berendezésekkel is találkozhatunk. A szőlőfeldolgozás előtérben sorakozó szokásos, évszázados kellékei után a pince elején csillogó fémtartályok sorakoznak, melyekben reduktív technológiával készítik a friss, üde gyümölcsös borokat, de beljebb menve szép léniában sorakoznak a hordók. Elöl a hatalmasok, melyekhez, ha a szájukhoz akarnánk hozzáférni, egymás vállára kellene állanunk, majd szép sorban a kisebbek, köztük barik-hordók is. Mindezek a művészet, a művész eszközei, aki addig kezeli, ápolja, gondozza a szőlő levéből készült nemes italt, míg olyanná formálja, amilyet már előre megálmodott. Vagy – tegyük hozzá -, ami az ő tudása és a természet kegyes hozzájárulása együttes következményeképpen a legközelebb áll ahhoz, amit megálmodott. Aztán, ha a borász kellő alázattal nyúl a kérdéshez, jön a nagy meglepetés és a nagybor, amit az igazi borász úgy vezet be a borbemutatón, vagy kóstolón, hogy „magam sem gondoltam volna”... Mi pedig, akik hálával és csodálattal mustráljuk termékét, a művét, tudjuk, nélküle ez nem jöhetett volna létre. Ő kóstolgatta – ó, minő irigylésre méltó foglalatosság -, válogatta, érlelte, házasította, és ki tudja, mi mindent csinált még vele, hogy aztán összeállítva egy borsort egy délutáni kóstolóhoz, az első meglepetéstől kezdve csak fokozza értékelésünket, élvezetünket, csodálatunkat.

Valami ilyesmit tehetett a boraival az a borásznő, nem mellesleg Csávossy-tanítvány, aki bennünket fogadott, és a számunkra rögtönzött bemutatóján játszott egy jót.

Játékszerei voltak a Gazda által összeállított sváb-„disznóságok”, a hurka, kolbász, a tepertő, a sváb szalonna és sonka, amit mind-mind maga állított össze, gyúrt, kevert-kavart, ízesített, pácolt, ahogyan ősei száz évek óta csinálják, és amit ő maga újra megtalált és nagy kedvvel végez kis gazdaságában. Ezekhez párosult az ugyancsak helyi jelleggel készített olajos savanyú hagyma, még meg lilahagyma, és a savanyú cikakáposzta. Ha ez utóbbinak a ropogós levelébe betekertük az ujjnyi csíkokra vágott friss juhsajtot, ami éppen annyira volt rugalmas, amennyit ehhez a művelethez a káposzta kívánt, majd szánkba véve a tekercset szép lassan, óvatosan elcsócsáltuk, még az is megkívánta a bort, aki nem átallja magát úgy jellemezni, hogy „én sörös vagyok”.

A játékszerek másik csoportja mi voltunk, akik – először úgy gondoltuk - a borok miatt jöttünk ide. Ez így is volt, később azonban tudatosodott bennünk, hogy igazából ő maga, a borok szakavatott bemutatója miatt is jöhettünk volna, hiszen egyénisége lenyűgöző volt. Nem dicsérem már, nem sorolom tovább erényeit, hiszen eddig is csak azt tettem, rátérek hát a borokra, melyek ezen a délutánon a fentiek mellett vendéglátónk igazi játékszerei voltak.

Nézzük hát a borokat.

Az első a Trio névre hallgatott, ami már sugallja, hogy házasításról van szó. Üde, friss, fiatal bor volt, alkotóelemeinek alapanyagát 2010-ben szüretelték. Tizenkettes alkoholtartalma kifejezetten illett egyéniségéhez. Ahogyan ficánkolt a pohárban, mikor kiöntötték, olyan volt, mint a a kövek közt csörgedező patak. Fiatalosan játszott, bukdácsolt, cseppjei pajkos gyerekként szökkentek fel a pohár aljáról, hogy aztán fejest ugorva mosolyogva eltűnjenek a tisztán csillogó, áttetsző, diszkrét színű nedűben. Illata, mint a tavaszi fuvallat. A tél utáni első igazán napsütéses reggel tüdőt megtöltő sejtelmes illatára emlékeztetett, de csak egy pillanatig, utána virágzó gyümölcsöskert illata lebbent fel a pohárból, majd, ha ez még nem volt elég, a mediterrán citrus ligetekben képzelhettük magunkat.

A 2009-es Chardonnay, ami a Trio-t követte, elegáns, szép bor volt, érezni lehetett a barrique-érlelés ízeit is, de nekünk valahogyan savasabbnak tűnt, mint azt ettől a fajtától megszoktuk. Évjárata 2009. Borkóstolóink alkalmával láttunk már nem egy olyan bort, ami a hazai földben valami pluszt kapott a jól ismert világfajta jegyeihez. Nos, valami ilyesmi történt itt is, ami aztán az ízlelgetés, kóstolgatás során igazán kedvünkre valóvá tette ezt a szokásosnál savasabb bort, ami azért nem volt tolakodóan savas, csak karakteresen az.

Hazai plusz… Igen, hiszen ha az itt termesztett szőlőfajtákat nézzük, olyan nevek csengenek vissza, amilyenekkel bárhol máshol is találkozhatunk. Egy-két régi magyar fajta van csak, amit ma is termesztenek, a filoxera-vész előtt ez másképpen volt. Akkor még termett itt sok régi, mondhatni ősi magyar fajta, amit ma már fel sem tudunk teljességgel sorolni. Köztük volt pl. a Járdován – milyen szép neve van! Ment a Bakator is, bár ezen a vidéken nem értékelik olyannyira, mint ahogyan más vidékekekn jön fel az ázsiója. A borvidéknek Ma is van pár termesztett ősi fajtája,  de az igazi borászati alapanyagot mind a fehér, mind a vörösborok esetében a nagy világfajták adják. Megfűszerezve persze azokkal a tulajdonságokkal, amelyek az itteni tájhoz, éghajlathoz, talajhoz köthetők. Meg az itteni tudáshoz, szívhez.

Hasonlóan az egri borokhoz – tudtuk meg többek közt ezt is borászunktól, Csillától – a délebbi borokhoz képest a szatmári borok is karakteresen savasabbak, a szőlőben a savak kevésbé égnek el, mint a valamivel melegebb szőlő- és borvidékeinken. Egyébként – ezt is Csilla mondta, mit mondta? adta elő, csicseregte-mosolyogta el -, a délnyugati fekvésű birtok, melyen a leszálló Nap szépen éri a tőkéket, a talajjal együtt, ami alapvetően agyagbemosódásos barna erdőtalaj, kellő ásványi anyaggal ellátva, igazán alkalmas a tájegységre, sőt, magára a termőhelyre jellemző szép, egyedi sajátságokat mutató borok készítésére.

Mindehhez jön a kellő szakértelem, a tapasztalat, és még valami, ami nehezen fogalmazható meg, de ami egész délután sugárzott vendéglátónk lényéből: valamiféle eszelős szeretete annak, amit csinálnak. Meg még valami: a rendszeresség és tudatosság, ami – ahogy hallottuk – a tulajdonosban éppúgy megmutatkozik, amikor a szalonnát pácolja, a kolbász, vagy hurka töltelékét kavarja, fűszerezi, mint amikor egy-egy házasított bor résztvevőinek az arányát hagyja jóvá.

Kevéske ropogós tepertő, pácolt sonka, kolbászka – ki mit óhajtott – után rozé következett. Olyan volt, mint egy rozénak illik lenni. Csilla harsányan jelentette be 2005-ös évjáratúnak (mondtam, hogy egész idő alatt játszott!). Amikor szinte csattanásképpen jött a kételkedő kérdés, hogy tényleg az-e, boldog mosollyal nyugtázta, hogy tudjuk a leckét. A kóstolás aztán minden kételyt eloszlatott. A rozé rozé volt, olyan, amilyennek lennie kell: friss, könnyen iható, enyhén savas és szénsavas, üde, kívánatos bor, természetesen nem a nehéz ételek kíséretére szabva. No, itt jött ki a teljesen szárazra kisütött tepertő fantasztikus tulajdonsága. Ha valaki vette a bátorságot, és Szeremley Huba dörgedelme ellenére, aki azt mondta, hogy, amíg étel van a szánkban, ne vegyünk rá bort, ezt mégis megtette, valami egészen különleges élményben lehetett része. A bor először kitöltötte a tepertő szivacsos szerkezetét, majd, amikor folytattuk a csócsálást, és a borral átitatott, félig összerágott tepertőt nyelvünk enyhe, de kellően határozott nyomásával a szájpadlásunkhoz szorítottuk, először a szénsav, majd utána az üde, gyümölcsös bor, mintha egy mini szökőkút százezernyi nyílásán lövődne ki, az eredeti, már önmagában is kellemes hatást meghatványozta.

A következő két bor két egyéniség, a pincészet borászának, illetve a Gazdának a kedvenc bora. 2007-ben állították elő mindkettőt. Miután felkérést kaptunk, hogy találjuk ki, melyik kinek inkább a kedvence, én párhuzamosan kértem a két fajtát, hogy összekóstolással próbáljam a kérdést eldönteni. Hol ezt, hol azt illatozva, kóstolva, ízlelgetve végül sikerült ráhibázni.

A Cuvée Selection, mely a kóstolásunk során az utolsó bor volt a sorban a Merlot és a Cabernet Sauvignon igazán jól sikerült házasítása. Nehéz lenne azt mondani, hogy mindkét fajta jegyei szépen kiérződnek a boron. Ezt bizonyára megtehetik azok az irigylésre méltó ízlelő és szagló tulajdonságokkal megáldott kiváltságosok, akik a földi halandók által egyébként csaknem soha, vagy legalább is csak nagyon-nagyon elvétve felfedezett, Isten tudja, hányadik gyümölcs, hol megbúvó, majd hátulról előrejövő diszkrét csokoládé-íz, vagy éppen különböző olajos magvak jól kiérezhető, vagy csak fel-felbukkanó aromáit határozottan, mint egy csalhatatlan műszer megérzik a borokban. A Sauvignon mellett egyébként is fel kell kötnie a fehérneműt a partnernek, mi mégis kiérezni véltük, sőt, kiéreztük a Merlot jelenlétét. Ez a határozott, szép, száraz vörösbor a Gazda kedvenc bora. Férfias mű, mentes minden hibától.

Az előbbivel egykorú, a három gráciából, a Merlot-ból, Sauvignonból és Pinot Noir-ból összeállított 2007-es házasítás, a Trei Gratii, a Csilla büszkesége, aki feltette a kérdést, érezzük-e, mi az új, a más a borban az előzőhöz képest. Ahogyan illik, alkoholtartalma fél százalékkal kevesebb, mint a Gazda kedvenc boráé, így csak tizenhármas, de nem ez volt az igazi különbség. Én még csak a színnel bíbelődtem, mikor már hallottam is hites párom már megint tévedhetetlen véleményét, ami talált, süllyedt. Igaza volt, hiába a nők mindig is jobbak e téren. A Pinot Noir a legkisebb húg a másik két nővér mellett, az ő megjelenése adott új színt, játékosabb ízeket a bornak. Az új szín nem csak valami stilizálási fogás, itt tényleg megjelent a bor gallérján a jellemző kiegészítő összetevő, a sárgás-barna árnyalat. Csak megcsillant, ha a fény úgy akarta, de azt határozottan, jól kivehetően tette. Ízében a bor, mintha megfiatalodott volna, mintha az előző nagy bor elmosolyodott volna. Tökéletes volt.

Ezzel a mosollyal búcsúztunk a Nachbil Borászattól, az ősi Károlyi pincétől, Csillától, sejtve, hogy nemsokára visszatérünk ide. Visszavárnak kedves vendéglátóink, csalogat a szemet gyönyörködtető lankás vidék, és hívogatnak a kellemes, szép borok, melyek igazán megérdemlik a mostaninál szélesebb ismertséget.

 

 

2011. március 13.

 

Csuták János

 

 

 

 

Megtekintések: 91

Szólj hozzá !

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.

Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz

Hozzászólt Benczi Boglárka Május 27, 2011, 1:07pm
Ezt olvasva kedvem lett elindulni, szépet látni, s tán egy kis bort is meginni:) Köszönöm. Szeretettel, Bogi
Hozzászólt v.lvg.Márk Gábor Viktor Április 10, 2011, 7:00pm

Kedves János!  Köszönöm ezt a szép részletes beszámolót! Szinte azonnal indulnék tájnézőbe és persze

borkóstolóba is egyúttal . Eger, Szekszárd, Boglár borai közismertek, nem ártana közelebbi ismeretséget kötni

az általad oly szépen ecsetelt vidék termékeivel is. Hálás vagyok Neked a kedvcsinálásért!   Gabipapa

Hozzászólt Kozák László Április 10, 2011, 3:30pm
Olvasasa utan nekem is kedvem kerekedett egy ilyen borkostolora, habar en "csak" a vacsora utani egy pohar (jo) vörösbor hive vagyok...
Hozzászólt Csáky János Lajos Április 10, 2011, 2:30pm
Köszönöm a hirt és a hozzá füzöt leírást.Valamikor én is jártam Szatmáron,csoda szép város, a feleségem pedig közeli, Szinerváraljai születésű.
Hozzászólt Kiss Szilvia Április 10, 2011, 1:49pm
Hozzászólt Bartha Istvan Április 10, 2011, 1:23pm
Nagyon tetszett az irás. Én is borkedvelő vagyok.
Hozzászólt Szauer Ottó Zoltán Április 10, 2011, 1:14pm

Olvasás közben már "spicces"lettem. A végén már le is kellett feküdni mert már erösen szédelegtem. Ha még ilyen anekdóták, lennének amit én nem hiszek, de lenne, akkor telve lenne az elvonó kúrai szanatorium!

Most azon töröm a fejem, hogyha nemcsak a borkostoláson hanem az inyenc falatok élvezete lett volna a cél, akkor már boldogan le tettem volna a fejem örökre!

E sorok után már nem lehet semmi csak a menyország!

Hozzászólt Verebelyi Tabajdi Marta Április 10, 2011, 12:39pm

Kedves Janos!

Ez az irasa igazan megremegtette a szivemet. Szatmaron szulettem, de gyermekkorom nagy reszet Akoson toltottem, ahol nagyapam Kurthy Zoltan volt a hires temlom lelkesze. Sosem felejtem el, mikor nagyapam edesanyamert imadkozott 1958-ban , akit Debrecenben mutottek agydaganattal. Az egesz gyulekezetet razta a siras, hisz mindenki jol ismerte es szerette edesanyamat. Hala Istennek, a mutet jol sikerult, edesanyam iden lesz 88 eves.

Az akosi templomot kivul-belul jol ismerem, meg az orgona sipokat is majdnem egyenkent, mert nagyapam, akinek abszolut hallasa volt, megtanulta behangolni az orgonat es engem hasznalt fel, hogy nyomogassam a megfelelo billentyuket.

Azota sok viz folyt le a Krasznan, jelenleg Ausztraliaban elek.

Gratulalok  a hangulatos irashoz, az "elcsocsaltuk" szonak kulon megorultem.

Udvozlettel Marti

Hozzászólt Fekete Erzsébet Április 10, 2011, 11:37am
Szemléletes, hangulatos írásod megeleveníti azokat a helyeket, ahol jártam régebb... :)
Hozzászólt patakfalvigizella@yahoo.com Április 10, 2011, 10:55am
Koszonom ,hogy elolvashattam ,nagyon tetszett

Hogyan segíthetsz?

PayPal segítségével

adományozok itt

átutalással

Számlaszámunk:
10700488-66317874-51100005
(CIB Bank Zrt.)

nemzetközi átutalással
IBAN számlaszámunk:
HU62 1070 0488 6631 7874 5110 0005
SWIFT/BIC: CIBHHUHB

Az adományozás adómentes.


Önkéntes munkával

Jelentkezz és írj az alapitvany@erdelyimagyarok.com email címre!

© 2024   Created by erdelyimagyarok.com.   Működteti:

Bannerek  |  Jelentse észrevételét  |  Használati feltételek