Dolcse dialekt

Mottó:

– Te sosem vénülsz, Filó. Csak csupán öregszel imitt-amott.

– Imitt talán, de amott aligha!

– Sosem hülyítettem foglalkozásszerűen a nőket – mesélte a Lazics asztalánál Kölpény Filó –, de azt nehezen viselem, ha a bigék arról szövegelnek, hogy mennyire fontos a tájnyelvek megbecsülése. Egyikük majd megölt a mini-értekezésével.

– Vannak jó példák – fontoskodott a tanárnő –: Finnország, Észtország, Lengyelország, Svájc –, ahol jóval nagyobb a nyelvjárások presztízse, mint nálunk. Szégyelljük, lenézzük, vagy pur si szimplu nem veszünk tudomást róla?

Miről?

– Eppur si muove, valahol mintha már hallottam volna ezt a szöveget – mosolygott rá egy éppen távozni készülő (megtért) vátrásra Kölpény Filó. – O zi bună! – kívánt neki jó napot. – Jeppur si muove! –, majd így folytatta:

– Hasonló dumával kívánt levenni a lábamról csaknem harminc esztendeje egy üde arcú szépasszony, a Dumitru C. nevű kultúrkorifeus régi jó főtéri családból származó (ki)kapós felesége.

Való: az akkori divat szerint nem cseprintést mondott, hanem kopulációt, amit nem tanítottak a szemináriumon, ezért összetévesztettem a populáció marxista fogalmával, és valami szelíd, bárgyú kitérő választ motyogva igyekeztem minél távolabbra kerülni a férfifaló elvtársnő bűvköréből.

Ezek hamar dutyiba siklatták a vékony svarcú kommunistát.

Most azonban megkérdeztem ezt a széplányt, hogy szeret-é cseprinteni.

– Micsinálni?

– Cseprinteni.

– Ja, hát azt cseprintése válogatja.

– Meg a cseprintője, nem igaz?

És rendeltem még egy unikumot. Távozáskor váratlanul kiderült: azonos az útirányunk, a taxiban pedig közölte velem, hogy ha már így rádumáltam, nem bánja, cseprintsünk egyet, feltéve hogy van kégli.

Mit mondjak még, könyökölt a Lazics asztalára Kölpény Filó.

– Özvegyemberként mégsem vihettem a lakásomra.

– Hát mit tettél, te Rontó Pál?

– Fölöttem lakott M. P. Mozgalmi nőcsábász. Rátelefonálok: gyorsan húzzon el valamerre. Ez meg is történt, de a hálószobájában valóságos vaddisznófészket találtunk, amitől a hölgynek pánikszerűen elpárolgott a cseprintési libidója.

Mit tehettem, mit tehettem?

Hát erre nincsen érvényes válasz.

– Évekkel később, Egerben konferenciáztunk, és a dedikálás rózsaszín órájában egy lötyögő horpaszú lédi majdnem felborított. Folyton azt ismételgette: cseprintés, cseprintés, dolcse dialekt.

Mit mondjak, roppant kínos volt. Mereven elutasítottam. Hiszen egyetlen szavát sem értettem...

                                                      *

Ha azt hinnétek, hogy ebből Kölpény Filó került ki győztesen, megfagyna bennetek a bikavér.  Azt az éjszakát a Szépasszony–völgy pincéiben töltötték, és Kölpény Filónak egyetlen huncut vasa sem maradt a hazajövetelre.

Erről nem beszél. Pedig egyszer már visszavezérelte az Isten, negyventötben, Csehországból Marosvásárhelyre. Szekéren, vonattal, gyalog. Ahogy lehetett.

És voltak kiéhezett menyecskék, akik mosdatták, fürdették, dédelgették a lányarcú leventét.

Cseprinteni azonban nem cseprintett egyikkel sem.

Legfeljebb felcsinálta őket. Miből lesz a szocialista demokrácia?