Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!

Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.

Halvány fényével pirkad a hajnal. Január van, sokáig félhomály takarja a napot. Imitt-amott rejtve elővillan kis óarany színben csillogó sugara, de a rőt valóság köddel fedi be, nehogy friss erővel legyőzze a tél fénytelen dicsőségét. Múltbéli harcok színtere az ég, az új, az óval csatázik rajta. Átmenet a már megélt, és a még el nem érkező jövő között. Alszik a táj, téli álmát alussza benne minden, csak Margit zokog a konyhaasztalra ráborulva. Ej, de fáj gyönge szíve, telítve az a sok bánattal… Hasában újabb élet, s ő még azokkal a rábízottakkal sem tud mit kezdeni, akik sorban ott alszanak a kihúzott kanapén. Még elférnek keresztben a rugóitól szélén már szúrós, kopott fekvőalkalmatosságon. Csodásak ezek az apróságok, soha sem méltatlankodnak, mindég az jó nekik, ami éppen van. Akár csak az orgona sípja, minden évre jutott eddig egy gyerek. János ebből mit sem tudva, csak azt szokta mondani: – Isten áldása a pulya – és iszik rá még egy kortyot abból a fránya üvegből, amibe Margit szokta venni neki a szomszéd Juli nénitől a deci pálinkát hitelbe. Mit tudja ő miből? Nem is érdekli –, nekem az jár! 

– Megértetted! A kutya mindenségit… Nincs pénz?! Hát hová lett a családi? Oszt a segély? Ne halljam még egyszer, mert agyonütlek! Te! Ócska vagy… semmi vagy… Pattanj, ha ugatok, nehogy visszanézzél…– s már lendíti is ilyenkor hatalmasra nőtt bal kezét. Azzal akkorát tud ütni Margit fejére, hátára. Gyorsan kell ám ugrani el előle, különben még beszakad a tüdeje feletti soványka, vézna teste.

S most csak sír… siratja a múltját, jelenét, nem érti, miért történt mindez meg vele. Valahonnan segítséget kellene kérni. Ha így folytatja, megszületik ez a hatodik gyerek is. Mire? Kinek? Elvetetni nem tudja, ha azt megtudná a férje, agyon ütné miatta. Kinek kell ez a gyerek? Mocorog lelkében az Isten iránti éberség tudata, és a lehetetlen vállalás közötti perlekedés. Minél inkább veszekednek azok ott mélyen benne, annál inkább érzi, hogy valamit tenni kell, mert így nem élhetnek, a kicsik jobb sorsra érdemesek. Neki sem képzettsége, sem iskolája nincsen, de ha itt nőnek fel ebben a semmiben, az apjuk alkohol ittas rémképe veszi hatalmába őket is. Eluralja az a kibírhatatlan közöny, miszerint cigánysors az övéké, másként nem is lehet.

– De lehet! – emeli fel fejét az asztalról – lehet… majd én megmutatom…– ezzel megtörli csak úgy koszos ingujjával az arcát. Alaposan elmaszatolja a napok óta füstölgő kályhacső okozta éjszakai koromadományt rajta. Tükör ebben a házban nincsen, szerencsére. Ha lenne, igen csak megijedne. Szülei taníttatták, csak az a büdös szerelem elvette az eszét. Hiába próbálták meggyőzni, hogy ne akarjon őseihez hasonló módon élni, ő csak belement ebbe a lányszöktetésbe. Most aztán a törvény előtt se asszony, se lány, csak szül, minden évben egyet. Az ember közben alaposan felönt a garatra. Esténként italmámorában mellé fekszik, megpocsékolja szexnek nevezett csúfsággal… Undorodik tőle, egy ideje folyamatos undor égeti a torkát, kiszárad, amint ráfekszik az részegen, érzéketlenül, hiszen csak állati ösztönei hajtják. Pár perc, majd legördül egyre testesedő alsótestéről, s már horkolja is éjszakai nótáját. Sem nem tisztálkodik, sem nem ölel. Olyat, hogy csók, már nem is érti, kinek kellene adni .

– Az asszony verve jó! A pénz számolva, komám! – inti tanulságos fegyelemre a szomszéd fiúcskát. Így fogja nevelni a sajátját is, ha fiút szülne neki Margit?! Szerencsére ez az öt ott abban a szűk visszájára fordított rossz kanapén, mind lány. Kap is érte naponta eleget – Na, majd amit ma csinálok! – ordítja rajta ugrálva, s olyankor az asszony, képes lenne megfojtani is akár, de csak nem meri. Védekezni kellene, igen ám de miből?

– Nem szülök több pulyát neki! – szánja el magát, s mire ébreszteni kell a nagyobbik lányt, öltöztetni, küldeni óvodába, már tudja is, mit kell tennie. Soha többé nem lesz szalmazsákja ennek a mocskos embernek. Azt már nem. Lehet, hogy ő is csak egy szutykos asszony, de a világ más irányban halad, s annak a világnak odakint már észre kell vennie őt is. Az ő lányai nem fognak ilyen megalkuvók lenni, tanulni fognak, dolgozni… Megsimogatja a hasát, ott dobog benne egy újabb szív. Egy szívecske, amit megölni készül épp. Nem várhat tovább, már csak napok kérdése, és nincsen az az orvos, aki ezt a beavatkozást elvállalná. Elkezdi öltöztetni a lányokat egyenként, míg a többi ott hancúrozik közben a meleg ágyban. Egy dunna, két nagypárna, s a keresztbe fordított takaró mindent elfed. Apró melegség a rideg valóságban. Az ember eközben fel sem ébred, meg se moccan. A kislányok kapnak egy-egy darabka üres kenyeret, boldogan majszolják. Piros pozsgás arcocskák reggelizik keserves szegénységük maradék morzsáit, boldogan. Fel sem fogják, hiszen olyan aprók még, mi minden zajlik odakint a világban. Margit keze gyorsan jár, egyiket a másik után törli meg azzal a kis rongydarabbal, ami valamikor még asztalterítőként szolgált. A rögtönzött mosdóalkalmatosság teszi a dolgát. Apró fazékban, kevéske víz, szerencsére van odakint hó bőven, hamar olvad az. A csap évek óta kiszáradt. Jani akkor otthagyta a munkahelyét, amikor az asszony a második lányával volt állapotos. Minek dolgozott volna, két gyerekre már járt annyi segély, hogy abból ő egy hónapig eliszogathatott, a borjadzónak nem jár más, mint munka… menjen koldulni, szolgálni a naccságákat, mint ősei. Elvégre egy nem sokára két gyerekes apát már épp ideje asszonyának eltartani… Na, ennek most vége, mert Margit nagy elhatározásra jutott. Ez nem cigánysors, ez állati élet. Csak ösztönökről szól, kötelességekről, melyek egyoldalúak piszokmód egy lezüllött ember javára. Dohog magában, miközben végez az apróságok öltöztetésével. Inti nekik, csendben ám, mert a sarokban alvó ordító gép felkelhet, és akkor aztán… Nos, igen, ezt már ők is jól ismerik, jön a csihé-puhé… s Margit már nem tudja őket akkor elmenekíteni, mert a konyhakőről felállni csak a nagyobb lánykák segítségével lehetséges. Lábujjhegyen jár az aprócska sereg, s cuppannak bele óriás topánkáikba, anyjuk bebugyolálja őket rongyokkal, sálakkal, mindent eltett, amit abban a segélycsomagban lelt, amit az őszön az egyik falubélitől kapott. Még félhomály lepi az udvart, amikor elindulnak. Margit karján jobbról is, balról is egy-egy lányka, mellette közvetlen kettő is cibálja szakadt szoknyájának szegletét. A nagy előttük próbál utat törni az éjszaka lehullott áldásban.

– Merre, merre szomszédasszony? – kérdi Máli néni, akinek szíve majd megszakad, amikor erre a csont sovány rongyos fiatalasszonyra gondol.

– Óvodába– válaszolja neki kényszeredetten, s mint aki búcsúzik is egyben, visszanéz a megaggott öregasszonyra – ilyenné válnék én is – állapítja meg. Az idős cselédnek csupa ránc az arca, egyetlen foga minden szavában kivirít elől, ócska kendőjét még mindég hátrakötve viseli. Megszámlálhatatlan gyerekei, unokái egy sem látogatja. A vén lókupec ura rég eltávozott oda, ahová ez a szegény asszony mindég is kívánta. Most valamivel békésebb. Ugyan olyan éhes, mint hajdanán, csak már nem verik naponta. Egyik fia látogatta ezidáig évente kétszer, háromszor talán, de állítólag most az is börtönben, így teljesen nyugodt, megelégszik a tanácsi apanázzsal. Abból aztán senki sem iszik el egy petákot sem, szépen beossza, kenyérre elegendő egész hónapra, több meg minek?! Még néha egy-egy rongyos ruhát csak löknek a róla meg nem feledkező öregasszonyok. Néha, kap kis tapasztanivaló munkát is a régiektől, egy-egy malac ól kimeszelését is rábízzák, s abból így-úgy eltengeti szerény, de annál nyugodtabb életét. Nem elégedetlen. Csak ezt a fiatalasszonyt sajnálja nagyon. Mintha magát látná benne, valahányszor halja a visítását a szomszédból, mindég görcsbe rándul a gyomra. Még magán érzi a vaskos öklöt, a hatalmas csontos kéz szorongatását a torkán, majd annak a lábát a hasán, szúrós szavát fölébe: – Kussolj, a beled taposom ki te senki! – ez az emlék még éjszaka is gyötri. Hányszor erőszakolta meg az a vén lókötő, már maga sem tudja. Szinte minden este, amíg csak bírta magát. Majd, csak megöregedett, s már nem kellett neki a fehérnép öle, attól fogva a válogatott kínzások is megszűntek. Odadobott neki egy-egy szelet kenyeret, meg a bérben hozott pálinkát, bort, mikor mit adtak a falubéliek munkájáért cserében. Jutott néha egy-egy kocka avas szalonna is. Azzal az a boldogtalan lelkétől elköszönt ember el volt halála órájáig. Ösztönösen öléhez kap, s megcsóválja fejét – jaj, csak futnál el sorsod elől, te boldogtalan… lenne merszed… nekem nem volt.

Annyiszor gondolta, hogy elmondja neki, amire gondol, bíztatja egy kicsit, de nem meri. Mi van, ha még nem így áll a helyzet, ha még búgni is tud az a nyomorult alkoholista néha a z ostoba asszonyi fülben, s olyankor elmesél az mindent őszintén. Még rátámad megveszekedettebb pillanatában, és agyonveri öregségére. Na, nem. Majd megtudja! Neki sem szólt erről korábban senki sem…

Margit szaporázza lépteit. Ahogy távolodik a kunyhószerű vályog viskótól, úgy jön meg a bátorsága is.

– Ma nincsen óvoda– ossza utasításait– ma mulatunk lányok– s a kislányok kuncogva ugrálnak anyjuk mellett, már merik a nagyok elengedni az oltalmat nyújtó kezet. A kicsik is értik, itt nem mindennapi vidámság jön, s bár nem igazán tudják miért kell kacagni, ropogósan adják elő örömüket ők is. Hirtelen viháncolásba megy át, amint a sarkon túl érnek, a nagyobbik lány gyúr egy apró hógolyót, s megdobja vele a mögötte haladó húgát. Erre az is felkap egy marék havat és felé löki. Margit is leteszi karjának terhét, nekiáll a lányokkal csatározni. A kicsi csak visít örömében, fetreng a hóban, járni még nem tud, de mászni már igen. A nagyobbacska bukdácsolva feláll, majd visszaesik, s mind a hatan boldogok, játszanak, örülnek egymásnak nagyon. Kis idő elteltével, Margitnak eszébe jut az otthonalvó szörnyeteg. Gyorsan összeszedi a gyerkőcöket, letakarítja a hógombócokat róluk, szaporán indul el velük az első buszváróig a falu szélére. Alig érnek oda, a hatalmas masina pufogva áll be épp. Rakosgatja fel lányait, a sofőr látványosan nem örül a jelenetnek, nem állja meg, így odaszól:

– Hová mész te rongyos már ily kora reggel?

– Kórházba instálom! Kórházba!

– Oszt ennyi purdéjjal mind?

– Ennyivel, ha ennyivel áldott meg az Isten – s erre ösztönösen takarja el arcát azzal a nagykendővel, amit nem régen kapott egy kis mosásért cserébe az egyik öregasszonytól.

– Na iparkodj, oszt húzd meg a büdöset ott hátul, ha lehet, a kutya se akar téged szagolni egész úton…– a megalázás eme mértéke hidegen hagyja, megszokta. Nem is érti, miről beszél ez a goromba ember.

– Maga csak nézzen előre, oszt jól vezesse a masináját, a többit meg bízza rám! – vág vissza, de már gyorsan cibálja is lányait hátra, mert tudja, ez a népség nem szereti, amikor közéjük megy, valamiért nagyon utálkoznak látványuktól… „–Ilyen a szegénység lányom…”– jut eszébe anyja magyarázata, amikor ő volt akkorka, mint most az ő nagy lánya. A szegényt nem szeretik az emberek, és ha még cigány is, akkor ezt hatványozottan ki is mutatják. A busz végében meghúzza magát egy szélső ülésen a hátsó kerék fölött. Mindegyik gyermeke belécsimpaszkodik. Még az óvodás korú is, amikor megmozdul alattuk nagy hanggal és reccsenéssel az ócska jármű. Megijednek, anyjuk fülükbe sugdossa kedvenc altatójukat, amire mindég megnyugszanak. Átöleli őket, karja épp akkora, amekkorának lennie kell. Az egyik idős ember rájuk néz, majd szeméből kiprésel egy könnycseppet. Mindegy, koszos, vagy tiszta, az anya, csak anya marad, még ebben a borzalmasan sivár buszban is. A halk ének hallatán csend támad. Megáll az idő. Az addig undorodó utasok elhallgatnak, fülük hegyezik a pacsirta hangú asszony irányába. Oly lágyan búg annak hangja, akár a tavaszi szél. Szinte mindenki egyszerre fordul féloldalvást, hogy még tisztábban halhassa azt a nyelvezete miatt ugyan érthetetlen, mégis angyali nótácskát. A buszsofőr szíve is meglágyul, már szégyelli az iménti hozzáállását, s a következő megállóba csendbe tér csak be, nehogy megszakadjon a zene forrása. Az ajtót sem nyitja ki pár másodpercig, fülel, majd minden kezdődik elölről. Őrült zsivaj, ahogyan a gyerkőcök a reggeli hócsatározástól kifulladva felugrálnak a buszra. Rendezni kell soraikat, neveletlenül levágják magukat a még szabad ülésekre, az idősebbeknek már csak állóhely marad. Hát ennyire elromlott ez a modern világ? Az ének elhallgat, vagy már nem hallatszik át az egyre hangosabb kurjongatásokon, s így érnek be a városi iskola elé, ahol ez a neveletlen fiatalság egyszerre kíván megszabadulni a pár négyzetméteres fogságtól, majd leszakítva a rozoga tákolmány minden ajtaját. Kiürül a busz, csak pár öreg marad benne. Végre leülhetnek, s az asszony, akinek fogalma sincsen hol a kórház idegesen kapkodja a fejét.

– Te nem szállsz le?– kérdi sokkal barátságosabb hangnemben tőle a sofőr.

– Kérem szóljon, ha kell, nem tudom merre a kórház.

– Tényleg oda akarsz eljutni? – kérdi kissé elcsodálkozva– tán beteg valamelyik pulya?

– Nem beteg az egyik sem, de nekem oda kell érnem.

Semmit sem kérdez, int neki, maradjon, majd ő szól. Máskor olyan durva, ha efféle népséget észlel, most viszont segítőkész.

– Odáig viszlek, ha elénekled az iménti nótádat nekem hangosan is…– szól hátra fejét meg sem mozdítva, mire Margit elkezdi anyjától tanult altatónótáját csivitelni. Sok szépet hallottak már a megedzett idős fülek, de ilyet még senki sem. A legnemesebb csalogány sem tudna ilyet produkálni, ha százszor bújna elő a tojásból, akkor sem. A kórház magas négyemeletes épülete elé érve, megáll a jármű, s óvatosan feláll a sofőr a székéből. Inkább csak ösztönösen cselekszik, hátramegy segíteni az asszonynak leszállni az időközben kinyitott hátsó ajtóhoz.

– Na osztán el ne vesződj nekem ezzel a sok gyerekkel, hallod! Neked nem itt volna a helyed…– de e szavak már csak szűrve hagyják el száját, úgy a fogai közül kicsusszanva.

A lépcsőt még le sem takarították, épp csak világosodik, mire odaérnek. Nincsen az messzire a falutól, csak Margit nem szokott egyedül koslatni arra felé. Soha sem hagyja el a falut. Amikor szült sem maga ment oda, vitte a mentő oda, majd haza. Amúgy évek óta nem hagyta el a falut. Anyjáról sem tud, amióta megszökött Janival. Nem kerestették, szülei beletörődtek döntésébe. Ha még sem úgy volt, akkor nem találtak rá ezen az Isten háta mögötti kis településen, ahová magával hozta embere. Eleinte minden jól indult. Szerette a cserfes, jó hangú lányt, szereti az a maga módján ma is, csak valamiért a génjeibe van itatódva a múlt. Megkövülten ragaszkodik ahhoz az életformához, amit a nyomor diktál ősidők óta neki.

Nehezen, de végre csak felcibálja a csúszós lépcsőkön lányait, s az ajtót is sikeredik megtartani, bár igen erős rugóval látták azt el, míg az utolsó lány is beverekedi magát rajta. Az előtér tágas, két oldalt fotelszerűségek vannak elhelyezve, szemben a portásfülke, mellette valami pult. Felette írások, oly rég olvasott már, szinte el is felejtette azt hogyan kell. Még tizennégy sem volt, amikor megszökött ezzel a fránya fiúval. Igaz, az sem töltötte be a tizenhetet. Szerették egymást, hát belefogtak a nagy semmibe együtt, egymásért. S most, alig túl húszon ott áll elcsigázva, hiszen még az általánost sem fejte be, sem szakmája, sem önálló élete, csak a sok gyermeke. Hiába akarta tanítatni az anyja, meg az apja, akkoriban ez nem tűnt fontosnak. Pedig de jó is lenne, most. Egészen másképpen bírna boldogulni. Csak most már bánja az elvesztegetett éveket, amúgy soha sem gondol rájuk. A portás gyanúsan közelíti őket, barátságtalan keze lendül, mint aki épp grabancon akarja kapni, vissza kilendíteni abba a rideg valóságba, amit az ajtón túli világ jelent. De nem, Margit megnyugszik, csak az ajtót nyomja be utánuk, mert félig nyitva maradt az. Úgy látszik, csak egy bizonyos szögben enged az nehezen, utána már szót sem fogadva megtorpanni látszik. Kell egy kis segítség neki is. Hát valami ilyesfélét vár most ez a mindenre elszánt asszony is.

– Hová akarsz menni? A pulyákat vidd a földszínt kettő elé, ott fog rendelni a gyerekorvos.

– Nem őket akarom, kérem – nyöszörgi ki nagy megilletődésében a fiatalasszony– afféle női orvost szeretnék magamnak.

– Ja?! – kérdi sokat mondóan a portás, majd mutatja neki a pultot – ott kell bejelentkezni a nőgyógyászat előtt, de csak majd rendelési időben.

– Az mikor lesz – kerekíti nagyra szemeit.

– Mikor? Hát amikor a doktor Úr ráér… lehet délelőtt, de lehet csak majd ebéd után –  s azzal visszamegy a fülkéjébe, mint aki már dolgát végkép elvégezte. Margitot ez nem zavarja, beáll a gyerekekkel a pult elé, türelmesen vár. A gyerekek belecsimpaszkodnak szoknyájába, mint akik el szeretnének bújni, s időtlen időnek tűnő órákon át állnak egy helyben. Az asszony nem mozdul, a gyerekek sem. Olyanok ők ott, mint valami élő szobor. Az emberek méhkasként élednek, jönnek, mennek, lökdösik őket, de ők tisztességgel várják, hogy majd a pult mögé sorban érkező asszonyságok elmondják, mikor érkezik meg a doktor, s hallgatja meg végre az ő nagy baját. Egyszer a portás besokall, megsajnálva a még mindég egyhelyben álló teremtéseket, odaszól a pulthoz:

– Na hallja, azért már csak kellene egy kis emberég is, hát nem vette észre ezt a szegény anyát a purdékkal együtt reggel óta? Magára vár – s erre a nő kényszeredetten felnéz, észlelve a koszos fiatalasszonyt, aki valóban még mindég ugyan ott áll, s ugyan olyan áhítattal nézi őt, mint valamikor reggel tájt, hát odaszól végre neki:

– Mi tetszik? Miért nem jött közelebb, ha rám várt?

– Doktor kell nekem – válaszolja Margit kurtán.

– Milyen doktor?

– Nőnek való. Nekem– mutatja a pocakját.

– Á! Értem. Már megint szülni akarsz? – s ezt úgy kérdi, hogy közben észre sem veszi, hogy Margit hasa nem akkora, mint egy szülő nőnek. Gépiesen átad egy sorszámot, s eligazítja, menjen fel az emeleti rendelőbe a hatos szoba elé. Alig bír moccanni, elgémberedett a lába, a gyerekek éhesen, álmosan követik, a pici rácuppan anyja mellére, elvégre már bőven elmúlt az uzsonna ideje, s csak addig babrál a gyatra blúz gombjaival, míg sikeredik elérnie élelme forrását.

– Jaj te…– sopánkodik erre, de nem vonja meg tőle testének nedvét. A másik apróság is mászna felfelé ölébe, de kettőt egyszerre el sem bírna az a sovány mell, így nyafogva cibálja anyja lába szárát, mire a többi gyerek is elkezdi keserves éhkoncertjét, csak úgy visszhangzik a folyosó tőlük. Igazuk van, az csak nem igazság, hogy a kicsinek mindent, nekik meg semmit… így ácsorog tovább a szerencsétlen fiatal teremtés, immár nem a földszinten, hanem hatalmas zenebonával maga körül az első emeleten a hatos ajtó előtti nagy tömeg mögött. Kis idő elteltével kinéz egy gombszemű idős hölgy, aranyos kék fityulával a fején, s észlelve a cigányasszonyt, hirtelen visszahúzódik az ajtó takarásába. Mond valamit a bent lévőnek, majd ismét kitárja az ajtót, s odaszól az elcsigázott nőnek, menjen be azzal a töménytelen sok gyerekével, unja a doktor úr a folyamatos bömbölésüket. Készségesen fogad szót Margit, maga mögött húzgálva lányait is befelé.

– Na, ezt már nem! – áll elébe a fityulát hordó. A kerek szem összeszűkülve, szigorúan jelzi, csak egymaga mehet be, az apróságok nem. Erre Margit lemondóan hátrál, nem hagyhatja magára a gyerekeit, s azok még hangosabb koncertbe fognak. Az éhség, s visszautasítás okozza e bizalmatlanságot bennük. Még hangosabb sírásba kezdenek. Erre bentről jön az újabb utasítás, – eressze be őket – így az asszony a szoknyáját tépő, őrjöngő lányokkal együtt bemegy a rendelőbe. A pici jóllakottan csettint, az előtte lévő mászna már anyjára, tudván ő következne a sorban, mire az orvos e látványtól ideges lesz.

– Na, mi teszik? – kérdi barátságtalanul, szemüvegét orra hegyére csúsztatva, a fiatalságát már rég hátrahagyó ember, fehér ruházatban.

– Tudja nagyságos uram!– kezdi Margit, torkát megköszörülve – Van nekem öt gyermekem, meg egy részeges, semmirekellő férjem. Úgy vélem, a hasamban épp növekedne egy hatodik. Hát azt segítsen világra hozni még most, mielőtt erre a hitvány sorsra jutna, mint emezek itt körülöttem, ni... Ezért jöttem.

Az imént még oly szigorú arc, erre a bátor mondatra megenyhül. Végignéz a mosdatlan teremtményeken, majd csak megkérdezi:

– Hány éves?

– Húsz múltam– válaszolja bátran Margit.

– Azt akarja, hogy segítsek megszakítani a terhességét?

– Isten is megsegíti doktor úr, ha segít rajtam…– fogja könyörgőre a fáradt teremtés – ezeknek sem tudok mit enni adni. Valamerre menni is kéne, mert azzal, hogy ide eljöttem, visszaút a viskóba már nincsen. Mit csinálhatnék akkor én egy hatodikkal?

– Végre egy bátor asszony – vonja össze elgondolkodva szemöldökét a sokat megélt ember ­– Hová teszi a gyerekeit, míg elvégzem magán ezt a beavatkozást? Mert ugye a műtőbe őket csak nem engedhetem be… – s látszik rajta a segíteni akarás, érti, amit pár szóban elmondott neki a nő. Segíteni akar, nagyon akar, megsajnálta a fiatal teremtést.

Minél jobban nézi, annál mélyebb tiszteletet érez irányában. Felemeli a telefont, de még mielőtt tárcsázna, hangsúlyosan még egyszer megkérdi:

– Biztos, hogy ezt akarod?

– Segítsen rajtam, kérem…– s e pillanatba elerednek Margit könnyei – annyit szenvedtem az elmúlt években… csak állapotos voltam, meg szültem. Nem akarok így élni. Azt sem tudom, most hová mehetnék, vagy mit adjak ezeknek itt né enni, ők nem tehetnek róla, ők ártatlanok. Mindent én rontottam el… Ha megtalál a Jani, megöl. Nézze, mit tesz velem – s ezzel lerántja magáról a vékonyka inget, s a sokat megélt orvos elszörnyülködik. Régi és friss verés kék-zöld foltjai, marások, harapások borítják az asszony mindkét vállát. Mellei kiapadt zsákként lógnak, egyiket nemrég szívta üresre az egyik gyermek. A nő arca még oly gyermeki, vonásai mégis koravéné teszik. Hogyan lehetne nemet mondani neki? Az orvos felhívja a kórházi gyermekvédelmi ápolóját, s kéri azonnal jöjjön a rendelőbe. Nem kell sokat várakozni, pár percen belül meg is érkezik. Neki nem kell mondani semmit sem, naponta találkozik hasonló anyákkal.

– Mikor lenne a beavatkozás doktor úr? – kérdi egyből.

– Ma délután lesz egy, utána megcsinálhatom, ha segít nekem elhelyezni az apróságokat.

– Biztos akarod? – fordul a nőhöz, majd bizalmat gerjesztve cirógatja meg a hozzá közelebb álló gyermek arcocskáját.

– Igen, akarom. Kérem, segítsenek rajtunk.

–  Na, ne sírj, gyertek, most megyünk a mi kis birodalmunkba– s erre kitárja előttük az ajtót. Az orvos mosolyog. A korábban beszűkült szemű fityulás nő szeme újra kikerekedik. Az ajtóban állok kétfelé húzódnak, utat engednek a messzire szagos népes családnak. A középkorú nő nem finnyás, ölbe veszi az egyik lassabban haladó apróságot, és hatalmas csókot cuppant annak piros-pozsgás arcocskájára. Szaporázza lépteit, majd a lifthez érve, benyomja a hívót, s kis vártatva betessékeli az elbizonytalanodó Margitot, apróságaival együtt a mozgó skatulyába. Picit megijednek, amint lök az egyet rajtuk, nagyot rándítva egyensúlyukat kissé elveszítve dőlnek falának. A nő hangosan nevet. Milyen szép…– csodálja Margit, a hibátlan fogsorú, hangulatos asszonyt.

– Itthon vagyunk– csilingeli, majd bevezeti őket egy ajtón. Odabent egy gyér világítású folyósón haladnak, jobbról is, balról is egy-egy kórterem szerű szoba, zsúfolásig telve gyermekekkel, asszonyokkal. Majd egy szűkebb helyiségbe vezeti őket, s rájuk szól, hogy vetkőzzenek le. Margit szót fogad, leveszi rongyos ruháikat, a sajátját is, majd követik a nőt a fürdőszobába.

– Segítsek? – kérdi ekkor látva, hogy ő még ilyen helyiségben nem járt, pedig volt kórházban, öt esetben is, még sem tudja, hogyan kellene megnyitni a vizet. Megnyitja a tusolót, beállítja egy normális hőfokra. Ad az asszonynak szappant, aki ezzel elkezdi a csutakolást. Még emlékszik őt hogyan mosdatta az anyja, amikor kórházba mentek, ugyan olyan alapossággal lát neki a saját gyermekei megtisztításának. A középkorú elégedetten biccent, becsukja mögöttük az ajtót, s elmegy a segélycsomagokból tiszta ruhákat keríteni. Hamarosan érkezik is viseltes, de jó illatú pólókkal, mackónadrágokkal, Margitra valót is tart a karján, meg törlőkendőket.

– Mennyivel másabbak vagytok… – mondja szelíden, s valóban, az öt szutykos képű lányka, tetszetős, aranyos bűbáj gyermekekké alakult át alig pár perc leforgása alatt. Már semmi sem emlékezteti néhai valójukra őket. Margit boldogan, elégedetten néz végre abba az apró tükörbe, ami a mosdó felett magára vonja tekintetét. Tetszik neki a látvány, rádöbben fiatalságára, hogy még semmi sincsen elveszve, hogy még bármi lehetséges ebben a komisz világban. Ösztönösen megcsókolja a lányokat épp fésülő asszony kezét. Az elkapja, de már későn, hálásan öleli magához a még maga is gyermek teremtést.

– Jaj, te lány! Mihez kezdesz majd ennyi pulyával… Tudom, nem kell magyarázni semmit sem. Láttalak, míg fürödtél. Legszívesebben megfojtanám azt az állatot. Sajnos telt ház van nálunk, sok a hajléktalan anya. Nem tudok külön szobát adni nektek. Ez valamikor idegosztály volt, a polgármester segített kialakítani helyébe ezt az átmeneti szállást nektek. Nem utasítok el senkit sem, majd elalszotok matracokon a folyosó végében, amíg sikerül valakit elhelyezni valamelyik intézményben – mondja, s már vezeti is őket a folyosó egyik lepedőkkel elkerített szakaszába. A földön matracok, legalább tíz. Hogy megörülnek a gyerekek. Végre valami, amire le lehet ülni. Még az edzett felnőtt lábak sem bírnának többet, mint amilyen hosszan tartottak ki ők hajnal óta. Késő délutánra fordult, mire megkapták az ágyneműket, s némi falni valót is. Micsoda lakoma az a kiéhezett szájacskáknak, még azt sem észlelik, amikor édesanyjukat egy zöld ruhás nő elkíséri tőlük távol. Örülnek a babáknak, amiket a kedves mosolygós nőtől kapnak, a sok gyermeknek, akik a frissen érkezetteket körbe táncolják. Mire a pici megérzi a puha mell hiányát, már hozzák is vissza. Nagyon gyenge, ül egy tolókocsiba bambán, fájdalomtól elgyötört arccal. Szemei könnybe lábadtan, tekintete szinte üveges. A kislányok kacagása, neki most teher. Valamit eldobott, amit nem akart, de annak így sokkal jobb lesz…

Pár nap alatt egészen otthonossá lakják be a folyóson lekerített szűk részt. A sok asszony és nagyobb gyerekek ezt, azt adogatnak nekik a saját kevéske használati tárgyaikból, amit hasonló módon kaptak a korábbi lakóktól. Várják ezentúl ők is a befogadót, ahogyan ezt emlegetik a többiek, mert valami meseszép házba kerülnek innen a kitaszított, megsebzett csonka családok. Ám ott is nagy a zsúfoltság így télvíz idején, sokat kell várni egy-egy megüresedő szobára. A mosolygós asszonyság mindenről gondoskodik. Vigyázza lépteiket, szinte olvas a sok apróság gondolataiban. Hogyan, nem tudni, előteremt mindent, amire itt szükségük lehet. Margit is megnyugszik, nehezen éli meg az abortusz utáni napokat, de az idő jó gyógyszer, orvosolni képes még a veszteséggel járó gondolatokat is. Már férjétől sem fél annyira, mint amikor idejött. Elhatározza, lesz ami lesz, levélben felkeresteti anyját, közli vele tartózkodásának helyét. Egészen biztos benne, hogy lesz annyi könyörülete irányában, hogy megbocsát és felkeresi lányát szorult helyzetében ebben a korházi menedéknek kialakított helyiségben. Itt is arra bíztatják, ha van lehetőség családon belül megoldani az ilyen kényes lakhatási gondokat, tegyék meg a ráirányuló kísérletet, mert az otthonba való bejutás az idő múlásával egyre valószínűtlenebb álommá töpörödik. A gyerekek remekül viselik a matracon való alvást. Attól, amiben korábban voltak ez minden féle képen nagy előrelépés számukra. Hiszen van enni és innivaló elég, odahaza még a vízre is várni kellett télen. Ha olvadt a hó, akkor jutott belőle több, de ha nem, akkor bizony cinós pohárba mérték, mert a kút igen csak messzire esett a házuk udvarától. Kannában hordta Margit haza a vizet, amikor el tudott odáig csúszkálni a hatalmas sárban, amit a traktorok által felszántott vájatokban locsogva kellett dagonyázni a kútig menet. Keserves helyen laktak, kínos körülmények között, egy állandóan részeg ember kénye-kedvének kiszolgáltatva. A negyedik emeleti ideiglenes szálló csodálatos ötlet volt a város első embere részéről, több mint negyven csacsogó száj áldja érte naponta. A konyhán mindég akad némi maradék. Ezek a gyerekek mindennek örülnek, amit kapnak. Hálás tekintetüknél nagyobb bér nem létezik, a néhol még kacagni is elfelejtett, vagy meg sem tanult apróságok benépesítik a korház udvarát télire teljesen.

– Asszonyok. Rossz híreim vannak– jön az egyik reggel az irgalmáról és fáradhatatlan munkabírásáról már jól ismert asszony – ma elszállítják magukat a gyerekeikkel együtt, egy hivatalosan működő intézménybe. Na mit kap az, aki ilyen rossz hírrel érkezik már kora reggel? – s várva az örömujjongást tárja ki karját kedvesen. De az elvárt üdvrivalgás valamiért mégis elmarad. Ezek az asszonyok, s porontyaik csak benne bíznak. Bár a hír ténylegesen jónak mondható, hiszen innen végre egy rendezett helyre kerülhetnek, még sem örülnek neki. Az egyik idősebb asszony, aki bőven negyven felett szülte hatodik gyermekét elsírja magát:

– Tudom, hogy most örülnöm kellene, mégis annyira sajnálom magát – s ezzel a nyakába borul a megmentőjüknek.

Margit vegyes érzésekkel tengeti napját. Sehogyan sem tudja elképzelni, hogy egy normális ház, normális szobájában élhet ezentúl. A lányok ebből mit sem tudnak, szerencsére még olyan kicsik. Csak az az ártatlan áldozat jár a fejében még mindég, akinek szívecskéje még nem régen benne dobbant elsőre meg. S ő, aki életet adhatott volna neki, eldobta magától. Már nem tudja jól, vagy nagyon rosszul döntött „–Megölöd majd a fiamat”– visszhangzik férje durva hangja álmában, amikor a harmadik terhességénél felvetetette az abortusz lehetőségét neki. Most meg sem kérdezte, tette, amit tennie kellett, amire rávitte a kényszerűség. Valami megmagyarázhatatlan fájdalom ül mellkasán azóta. Sehogyan sincsen jól ez a világ. Sokat nem lelkizhet, ott az öt lány, ki kell ebből a sok borzalomból lábalni, mert ők nőnek, igényeik velük együtt fog nőni, s azt már tudja, hogy soha sem engedi egyiket sem elszeretni fiatalon, mert a férfi már csak ilyen abban a világban, ahonnan ő jön. „Cigánysors”…– na azt már nem!– s e pillanatban biztosan tudja, ennek semmi köze a származásához, ez valami esze-ment butaság, amit le kell győzni. Nehéz háborúba fogott, a csatát lehet, hogy megnyerte, de a neheze még ezután jön, a harcot magának kell megvívnia az élettel. Milyen furcsa is az ember… amíg a nyomor kínozta, eszébe sem jutott, hogy lehetne másként is. S most, amikor minden nap tiszta ruhát adnak rájuk, esznek, pihennek kellő mennyiségben, minőségben, nőnek igényeik is.

– Drága Margitom! Magának ettől is jobb hírem van mára – lép hozzá a nő.

– Mondja, tényleg jó?

– Azt hiszem, nagyon jó. Az édesanyja el szeretné vinni magukat innen. Mondta neki a polgármester úr, hogy az nem úgy van, mert ott megtalálná a durva erőszakos ember. Erre azt válaszolta, semmi baj, csak kapja végre vissza a lányát, majd ő tudja, mit kell tenni.

– Mikor láthatom végre? Olyan sok év telt el, és annyira hiányzott közben, de nem mertem, nem engedte… – fakad sírva a meggyötört nő.

– Már ma idejönnek az édesapjával együtt – csiviteli mosolyogva, miközben megcirógatja az egyik, hozzá közelebb eső kislány arcocskáját.

Margiton eluralkodik az idegesség. Szinte azonnal neki fog rendet rakni. Nincsen nehéz dolga, az a pár matrac, rajta az összeugrált ágyneműk, pár törölköző és fürdésnél használatos ócska, korházi lepedő minden vagyonuk. A ruhákat ahogyan kapják, úgy este le is adják a mosodának. Mindég annyi van, ami rajtuk van, így nem sok a tennivalója. Mégis pánikszerűen hajtogat össze mindent.

Talán nem kellett volna előre elmondania, lehet még sem jönnek, s akkor ez a szerencsétlen teremtés ismét hatalmasat csalódik. Nem elég, hogy ilyen fiatalon a nyakán csüng ennyi gyerek, túl egy abortuszon, maga mögött hagyva egy goromba, erőszakos embert, még a szüleiben is csalódna… na azt nem lehet. Gondterhelt arccal megy a többi asszonyhoz, most nem tudja eldönteni, jót, vagy rosszat cselekedett-e ezzel a teremtéssel?

Délben végre megnyugtató hírekkel tud szolgálni, szinte repül a folyosó elkerített sarkáig,

– Margit kedves! Itt vannak a szülei. Kérem menjen ki hozzájuk a folyósóra, addig vigyázok a kislányokra.

A fiatalasszony ösztönösen kézen fogja a lányokat, a kicsiket ölbe kapja, és remegő térdel indul el a folyós végénél található ajtó irányába.

– Nem lenne jobb először, ha csak magát látnák meg? – kérdi a nő, de ezt már meg sem hallja, hiszen ő egy ezekkel az apróságokkal. Vagy így fogadják viasza szívükbe a szülők, vagy sehogyan sem. A bejárati ajtó elé érve elbizonytalanodik.

– Mondom én, hagyja rám őket, most maga kell nekik, a többi már csak ráadás lesz, ráérnek utána is bemutatkozni…– választ sem várva emeli le karjáról a kicsiket, a nagyokat maga előtt terelve visszavezeti a részükre berendezett sarokba.

Margit kicsit vár még az ajtóban, majd szív egy mély levegőt, behúzza hasát, kilép az ajtón, amin azóta sem lépett ki, hogy ide visszahozták a műtőből. A negyedik emeleti előtér is hasonló a földszintihez. Tágas, szélén fotelszerű ülő alkalmatosságokkal. A csendet, csak az öreg kávéautomata kattogása töri meg. Olyan furcsa világ lett ezen a negyediken, mint a mesében. Lent a többi szinten súlyos betegek, idefent az új élet, az új esély lehetősége. Mily nagyszerű ember lehet az, aki ezt engedély nélkül is bevállalta. A sarokban, az üdítő automata fényétől megvilágított részen ül egy öregember, s asszonya. Rendes, szegényes öltözékük pedáns, tiszta emberek benyomását keltik. A férfi erősen fogja asszonya kézfejét, imádkozhatnak, szemük becsukva.

– Anyám– kiáltja el magát Margit – Apám!– az idős pár felpattan, s az asszony rohan lányához. Az apa felkapja, megrázza, mint egy kamaszt, s úgy csókolják, ölelik egymást, mintha csak a tegnap engedték volna el valamelyik táborba. Csak ők hárman léteznek e pillanatban, és a kintről beszűrődő fény. A nap megérezhette a pillanat jelentőségét, rájuk vetve egyik gyöngécske sugarát. Úgy állnak összeborulva perceken át, nem kérdeznek, semmire sem kíváncsiak, nincsen múlt, nincsen jövő. Csak az a jelen számít, amit itt ők ezekben a percekben átélhetnek. Nem bír megszólalni egyik sem, sírnak. Sokáig sírnak, nem merik elengedni oly sok év után visszakapott gyermekük kezét. Senki másuk nincsen a világon, csak ez az egy lányuk. Az idős ember, amíg bírt muzsikált. Ej, de sokat megalázta az uraknak magát azért a kis pénzért, amit a vonóba fűztek be neki. Felesége egyedül éjszakázott éveken át, csak, hogy a lányuknak mindene meglegyen. S akkor jött az a fiú, elcsavarta a fejét. Se iskola, se szakma, semmi sem maradt a tervezgetett álmokból. Az öreg muzsikus azt hitte, amíg ő él, minden rendben lesz, és eltarthatja a két nőt tisztességgel. Mindennel kalkulált, csak a lánya szívét nem vette számításba. A lányok abban a világban korán érnek, s a szokások nem kímélik meg őket. Ellopták. El, még mielőtt beérett volna. Letépték zölden az almát, s most ott tartanak a kezükben egy alaposan megéretett a zsenge helyett.

_ Hol vannak a kislányok? – kérdi bátortalanul az öregasszony.

– Odabent – mondja ki félve Margit. Okos volt a gondozónő, tudta, előtte nekik kell egymásra találni. A lányok ráérnek utána is, amikor már minden figyelmüket nekik tudják szentelni a nagyszülők. Az apa elengedi a lányt, s fejét csóválva, magába tartja kérdéseit. Nem mondja ki, pedig látszik rajta, ki kívánkozna valami. Bölcsen elhallgat, vagy tán a lányt látja gyerekként? Lehet, bármi meglehet, az anya nem kételkedik, nem kérdez, csak az unokáit és lányát akarja visszakapni végre. Ha már így esett, mással is megesett, jó lenne túl lenni ezen a bevezető részen. Margit kézen fogja őket, s kinyitja előttük a bejárati ajtót. A szűk folyosó hirtelen tágas lesz, innen is, onnan is kikukucskál egy-egy könnyektől csillogó szem.

– Bejöhetünk? –­ kérdi előtte meg az ajtó mögött álló gondozónőt.

– Persze, ez természetes – s félreállva hagyja, a nő vezesse féltett ideiglenes otthonukba be a szüleit. Félrehúzza a rögtönzött válaszfüggönyként szolgáló lepedőket. Az egyik matracon ott ül csöndben, megszeppenve az öt gyermek. Mint a gyümölcsös tál sarkában a fürt szőlő, olyanok ezek a lányok. Mosolyognak, nem mozdulnak. Annyira egyformák, valami láthatatlan fűzér tartja egyben őket, aprók, gömbölyűek, egyetlen kocsányon nőttek. Az öreg muzsikus letérdel közéjük, s magába akarja szívni bájos gyermeteg illatukat. Ekkora csodára nem számított. Amikor megtudta hány lányt kap vissza egy helyett, elképzelni sem tudta, milyen lesz. Leginkább megijedt. Kicsit haragudott is, mérges volt. Aggódott, hogy akkor most miből… meg mennyit ehet ennyi gyerek… és egyáltalán… Ám ezt a jelenetet még sem tudta elképzelni. Olyan hatalmas erő tör fel belőle, ami ordító zokogásra készteti. A kislányok rémülten figyelnek, már megint egy üvöltöző apuka… Az öreg megérti a helyzetet, megcsóválja fejét, majd megpuszilja arcocskájukat s feláll. Elhallgat, a nagymama rogyik ekkor le melléjük, s kezdi el asszonymód az ismerkedést. Az ember megöleli a lányát, s könnyeivel mossa annak fejét, mint amikor először tartotta kezében, ahogy a feleségéből kipottyant otthon a nagyágyon.

– Ugye már nem szöksz el tőlünk soha többet? – jön ki szájából végre az őszinte kérdés.

– Nem apám. Megbocsátasz?

– Ha nem adtál volna kárpótlást ily sokat… mutat le a matracra sokat mondóan –, nem biztos, na de így…– s erre csak elmosolyodnak mindannyian. Egy órán belül már úgy játszadoznak, mintha mindég együtt éltek volna. Az idős ember feje búbján összekötözve a pár szálnyi ősz haja, a kislányok fodrászosat játszanak vele. Margit az édesanyjával tervezgeti a jövőt.

– Na, megismerkedtek? – kérdi ekkor a gondozónő– lejűrt az idő, a gyerekeknek pihenniük kell.

– Azt akarja mondani, hogy itt kel hagyni a lányomékat? – kérdi elcsodálkozva az idős ember.

– Sajnos azt– mondja ellenkezést nem tűrő hangon a nő – itt van egy házirend. Így is megszegtük, elviekben ide nem jöhetne be egyetlen hozzátartozó sem. Nekünk meg kell védenünk ezeket a bántalmazott anyákat és gyermekeiket. Képzelje el, ha a többi rokon is megtudná merre vannak, itt mi lenne…

– Igaza van. Csókolom a két kezét. Köszönjük – s nem csak mondja, de el is kapja azt, és megcsókolja. A nő hagyja, elvégre egy férfi miért ne csókolhatna neki kezet. Feltápászkodnak a matracról, s Margit kíséretében kimennek az előtérbe. A kislányok is velük mennek, odakint elköszönnek, megbeszélik, az öregek odahaza intézkednek, hogy minél hamarébb együtt lehessen a család. De csak titokban, mert senki sem tudhatja meg merre költöznek el. Miután minden a helyére kerül, eljönnek ismét, és akkor már nem hagyják többet itt ezen a helyen őket. Egyik éjszaka ők maguk is elköltöznek arról a helyről, ahol eddig éltek. Megteszik a lányukért és unokáikért. Pedig dédanyjuk is ott született, a városnak azon részében, ahol a maguk fajta muzsikus családok leltek békére évszázadokon át. Most még is útra kelnek, titkon, lopva. Margitban visszatér a remény, már nem bánkódik az eldobott kis élet miatt annyit, tervezi a jövőt. Esélyt kapott az önálló életre. Pár nappal később a többieket elviszik egy anyaotthonba. Nehéz az elválás, már csak hatan maradnak. Estére végre rendes ágyba fekhetnek. Külön ágy jut mindenkinek, csak a pici alszik a mamával, nem engedi el azt egyetlen percre sem. Még pár nap, s talán az öregek megoldják ezt a nehéz helyzetet.

Egyik reggel viszont jön egy távirat, kérik a kórház vezetőségét legyenek még türelemmel, az öreg muzsikust szél érte, meghalt. Csak a temetése után tud az anya segíteni lányának. A negyedik emeleten rossz napra ébred Margit, gyászolja édesapját.

Pár nappal a temetést követően, megérkezik az édesanyja. Nem visel gyászruhát, ünneplőben jön a családjáért.

– Anyám! – öleli magához lánya– hát nem hagytál itt?

– Nem fiam. Az élet nekünk még csak most kezdődik. Apád vett egy kis házat az ország egy eldugott sarkában. Most szépen felöltözünk, itt vannak a vonatjegyek, az én halmijaimat már elvitte a kamion még a tegnap. Voltam ott, minden rendben megérkezett, csak ki kell majd csomagolni. Azt majd együtt. Nem nagy lakás, három szoba az egész. Gondoltam nekem a legkisebb valamelyik unokával majd elég lesz. A többi gyerekkel meg csak elférsz a másik kettőben. Van egy kis spórolt pénzünk, még a ház után is lesz valamennyi, ha sikerül azt egyszer eladni. Az állam is fizet neked a gyerekek után, apád is hagyott ránk némi kis nyugdíjat. Na, csak azért mondom, mert nem kel ám félni az élettől. Az most kezdődik, élni akarok ezentúl értetek – s ezzel lehajol, átöleli a kíváncsiskodó unokáit. A gyermekvédelemtől kaptak egy rendbéli öltözéket, így nincsen sok poggyászuk, de az épp elég arra, hogy elkezdjék benne az új életüket. Tisztán, télikabátba felöltöztetve viszi őket ki a hivatali autó a vasútállomásra. Érkezik is szinte azonnal, hangos füttyszótól kísérve a mozdony, maga mögött vonszolva terhét, az utasokat szállító szerelvényeit. Az anya felszáll, a nagymama feladogatja neki az apróságokat, majd maga is követi őket. A mozdony elindul. A gőz elmossa az integető kezeket, a gondozónő feladta utolsó csomagjait ennek a télnek.

 

 

 

Festményt készítette: Dezső Ilona Anna.  Címe: Tél. Anyaga: vászon, akril.

 

 

Megtekintések: 71

Szólj hozzá !

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.

Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz

Hozzászólt Jánosi Rózália Mária Június 2, 2012, 3:13pm

Köszönöm szépen,valóban nagyon megható történet.Nagyon tetszett!

Hozzászólt Fodor Rozalia Június 2, 2012, 11:28am

Koszonom  ezt a csodalatos tortenetet,  tele batorsaggal.  Sok nonek  kellene  Margitot  kovetni.  Gratulalok!!

Hozzászólt Takács T Ágnes Június 2, 2012, 10:32am

Gyönyörű! Köszönöm szépen

Hozzászólt Dezső Ilona Anna Június 1, 2012, 11:11pm

Köszönöm a megtisztelő figyelmet!

Hozzászólt Koppányi Zsuzsanna Június 1, 2012, 8:11pm

Felemelő érzés volt olvasni a boldog végkifejletet. Kívánom, minél többüknek sikerüljön! Hatalmas elhatározás és bátorság kell egy ilyen lépéshez!

Hogyan segíthetsz?

PayPal segítségével

adományozok itt

átutalással

Számlaszámunk:
10700488-66317874-51100005
(CIB Bank Zrt.)

nemzetközi átutalással
IBAN számlaszámunk:
HU62 1070 0488 6631 7874 5110 0005
SWIFT/BIC: CIBHHUHB

Az adományozás adómentes.


Önkéntes munkával

Jelentkezz és írj az alapitvany@erdelyimagyarok.com email címre!

© 2020   Created by erdelyimagyarok.com.   Működteti:

Bannerek  |  Jelentse észrevételét  |  Használati feltételek