Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!

Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.

Ej, de nehéz egyedül megöregedni. Akkor is csak korog a gyomor, s annak is enni kell, akinek amúgy nem marad senkije sem. Talán ez lenne a hosszú élet titka? A munka, az örök mozgás? Anna néninek nem volt más választása, neki a kertjében kellett szorgoskodni, hogy megtermelhesse a mindennapi betevőt. Hajnalban már ott törte a nehéz kapa csontjaira szárad bőrét a kézfején. Hatalmas bütyök árulkodott a nagyujja mellett korábbi életéről. S az egyik ilyen hajnalon, ahogy a kapát a földbe verte, valami furcsát tapasztalt ott. Mintha az ő kis kincses ládikája került volna elő, de az csak nem, hiszen ő azt nagyon őrzi, arra vigyázz, Károlyától kapta azt.

Gyorsan elkezdett kotorászni, meggörbült ujjaival leseperi a földet az apró dobozkáról. Végre ki tudta emelni a földből, óvatosan megtisztogatta. Míves, faragott ládika lapult kezei között, gyorsan bevitte szerény konyhájába. Nem sok bútordarab volt benne. Egy régi baldachinos ágy, még valami jobb korszakból, néhai férje szerzeménye, aki már hosszú évtizedek óta készíti a boldogság útját neki odaát valamilyen szebb világban, egy asztalka négy hokedlivel, lyukas sparhelt és egy komód. Egyik sarkában csak úgy hemzsegnek időközönként a szárnyra kelt szuvak. Amikor leül az asztal mellé, szinte egyenesnek tűnik, az amúgy majd térdéig görbült háta. Előveszi a konyhaasztal fiókjából szemüvegét, meg egy rongyot. Kitekeri a madzagot rajta, majd óvatosan felteszi hatalmasra duzzadt orrnyergére, fogja a rongyot és megtisztogatja vele a drága ékszeres dobozt. Míves, öreg munka, valaki igen csak nagy gonddal faraghatta azt. Ahogy így tépelődik rajta kinyissa-e, vagy sem, eszébe jut néhai férje, az is készített hasonló ládikát neki még mielőtt megkérte volna a kezét - majd beleteszed a klárisokat kedves - mondta neki az egyik udvarlós szombati estén.

- Jaj, de szépek is voltak azok az estek -, csóválgatja fejét, merev nyaka hatalmasat roppan.

Nem meri kinyitni, megmossa a sparhelt szélére helyezett bádog lavórba kezeit, majd ledől a bevetett ágy felére, az ágyneműjét eleve úgy szokta elhelyezni, félbe hajtogatva, a másik felét csak letakarja a régi szőttessel, amit még az édesanyjával együtt készített a stafírungjába. Szép színesre festett gyapjúból készült, de már imitt, amott hézagosra vékonyodott a bárányok kincse rajta. Végigdől feje alatt a kispárna, a dobozka a mellkasára téve incselkedik vele:

- Nyiss ki!- mondja, ő mégis vonakodik tőle. –És ha kincs van bennem?- a kérdés elhalkul, valami szép, új világ rebben fel szempillái alatt, egy könnycsepp keresi útját a ráncok között, megtalál egy hosszanti barázdát, végigszántja azt egészen az szája sarkáig. Ott begurul a nyitott résen. Csettint egyet, fanyarul sós ízű, jól ismert tápláléka öreg perceinek. Lecsukja szemhéját, kezében a kincs, szívében béke, nyugalom. Egy rég letűnt világ kél álmaiban életre. Az ajtófélfára felszögelt málló függönyt rebbenti a szél:

- Annám lelkem!- simogatja általa egy hang- emlékszel rám?

S az álom szinte életre kell, fiatal, szúrós szemű kerek arcú, csontos testű lányka áll kezében cifra, faragott kis dobozkával.

- Hogyne emlékeznék Károly… válaszolja szégyenlősen. Szemeit lesüti, pedig ej de nagyon várja az a fiú, hogy megbökje velük a szíve szegletét.

- Nézz rám, lelkem- kérleli az, s igyekszik minél közelebb kerülni a lányhoz. De az is érzi szándékát, hátrál kicsit, majd megadóan ránézz. Jaj de szépek tudnak lenni azok a szürke szemek, amikor ilyen tisztán nézz velük, ártatlanul csillognak benne a nap ezerszínű sugarai. A fiú sem állja meg a nagy önmegtartóztatást, amit a jó viselkedés tőle megkér, egyetlen mozdulattal magához öleli, megcsókolni nem meri, csak magába szippantani annak frissen mosott, vasalt illatát. Ó de nagy csoda is tud lenni a lány, amikor az egész heti kapálás után frissen fürdik és öltözködik a szombat esti mulatságra…

- Ne tedd ezt Károly! Nem lehet!- vonakodik, picit fészkelődik szégyenlősen, mint aki akarná is, meg nem is ezt a csodás jelenetet.

- Szeretlek Annám, nagyon szeretlek! – suttogja amaz a fülébe - holnap visznek katonának, ugye megvársz, hazatérek meglásd, visszajövök érted.

- Szavadon kaplak ám- válaszolja az egyből - jaj de már akkor csak nem tudja türtőztetni magát a fiú, biza megcsókolja, csak úgy nagy sebtében, hirtelenjében, röviden, szinte cuppan egyet - s már el is engedi, nehogy a nagy meglepetésből az legyen az eredmény, hogy az rácsap egyet. Nem tenné… várta e csodát, becsukott szemmel, megszédülve marad egy helyben, szinte kérlelve, ismételje meg… s az is megérzi, a látvány felborzolja idegeit, s megint elkapja a derekát, magához rántja, s megcsókolja. Már nem röviden, hosszan, érzelmesen, megpecsételve a percet, amikor kimondta, ezt a lányt bizony ő nagyon szereti, ha hazatér a háborúból, el is veszi feleségül. Nem kell neki senki más, megelégszik ezzel a szegénnyel, ezzel a világ üldözöttével, még akkor is, ha semmije sincsen. Csak az a vén zsémbes öreg anyja ne lenne olyan nagyszájú… hej, de majd csak elviseli, majd rendre utasítgatja, csak tudjon túl lenni ezen a katonásdin egyszer. A csodák világa is mulandó, a perc is elillan, s már csak haza kell kísérni a lányt, hát Károly is megteszi. A szerény fakerítés tövében az öregek padja, leülnek, egymástól tisztes távolságban, nem hagyják a kísértőnek vágyait beteljesedni.

- Akkor holnap mész? – kérdi bizonytalanul Anna.

- Úgy néz ki, mán kora hajnalban menni kell. Ne aggódj, majd vigyázok magamra, s írok minden percen - szemei eltévednek, feltekint a hegyre, oly szép a körvonala a csillagok megvilágítják annak tetejét.

- Nézd csak!- mutatja a lánynak- az ott a Göncöl szekér, majd azon viszlek magammal minden este. Látod? Jól nézd meg, mindég lás ott né, azon a csillagon, az a bakja, ott ülök én, s te mellettem, látod amazt ott a jobbján? - Na az vagy te. Tudd, amikor látod e szekeret az égen, itt vagyok melletted, nem kell félni. Mindég itt leszek, fogom majd a kezed, s te ebbe a kis ládikába gyűjtöd a kincsünket, veszek neked a vásárban kalárist, amennyit csak kérsz, mert sokat fogok dolgozni, jó szakmám van, meglásd, minden jóra fog fordulni. Ezek a muszkák is csak elfogynak egyszer a német is megnyugszik - S míg így biztatja a halkan szipogó lányt, csak megfacsarodik a szíve, magához öleli. Úgy ülnek egymás mellett a padon hajnalig, míg egyszer hirtelen eltűnik az ő szekerük az égről, s valami amott vörösen derengeni kezd:

- Most születik a nap. Látod? - kérdi csodálkozó hanggal a lány.

- Látom, de szép, olyan mint te vagy- s még jobban megszorítja, tudja, soha többé el nem engedi azt, történjék bármi, az övé kell lennie, haza kell jönnie, el kell bújnia minden egyes golyóbis elől.

Oly szépek tudnak lenni az álmok, olyankor az öreg, sem öreg, megfiatalodik, szép, mint volt hajdanán. Anna néni is arra ébred, hogy elcsurgott a nyála közben. A ládikót elengedte, melléje csúszott az ágyba, majd ráfeküdt közben. Gyorsan kezébe veszi, s tovább nézegeti:

- Ej, ha ebben nem kaláris van, akkor mi?- de még mindég nem meri kinyitni - de jó lenne elmenni egyszer abba a nagyvárosba, ahol a hegyen laknak a királyok, mesélte neki Károly egyszer, hogy a frontról hazafelé jövet, olyan csodás szép városba kerültek, ami a magyarok központja volt, ahol a hatalmas folyóvíz mögött emelkedett ki egy hegy. Annak a tetejébe építettek a régmúlt királyok egy csodás várat. Olyat, mint amiről az öregek is meséltek régen, amikor még gyermek volt. De sokat mesélt neki a hossza nincs utcákról, amik mind annak a hatalmas víznek partjára igyekeztek kiérni. Hunyorgatja szemeit, a ládikó ismeretlennek tűnik, nem az övé. Nem olyan, mint amit Károly faragott neki, pedig de sokáig őrizgette azt, s lám az idő nagyon nagy út, elfeledkezett róla. Hol is lehet az ö kis ládikója épp? S erre a kérdésre csak felkecmereg. Ahogy száll le az ágyról, görbül egyre inkább szikár csontos teste, orra majd a térdét veri. Kinyitja az ajtót ami a sparhelt mellett szürkéllik, csak Isten tudhatja mikor nyitották azt korábban ki… s bemegy a rossz szagú helyiségbe. A pókháló majd derékig szőtt fátylakkal lóg a mennyezetről, apró szobácska, középen két régi ággyal, jobbról, balról egy-egy éjjeliszekrény. Bal oldalt a tükrös szekrényke, mellette a besötétített ablak. A bejárattal szemben két kétajtós robusztus szekrény. Jobbra a dobkályha, amibe tűzet fél évszázada legalább, hogy nem rakott senki. Odacammog nagy nehezen az ablakhoz, széjjelrántja a málló anyagot, hirtelen betör mögüle a fény. Próbálja kinyitni az évek terhe alatt elvetemedett fa szerkezetet, de nem sikeredik, egy idő után feladja. Kinyitja a szekrényt, recseg-ropog az a nagy munkában, s elé tárul múltjának minden kínja, s szépsége egyben. Ágyneműk a polcon vasalva, alatta abroszok, törölközők, s mindene egyéb, ami kelengyéjét képezte meg van még. A néhai férje ingei, alsóneműk, pruszlikok egy másik polcon, szürke-sárga az mind. A felső polcra kellene feljutni valahogyan, ott van a fényképes doboz. Kicsoszog a konyhába, s becipeli a hokedlit, nagy nehezen rááll, nem gondolkodik, nem érdekli a veszély. Elszánta magát lesz, ami lesz, neki még egyszer azt a dobozt a kezeibe kell tartani. Már alig emlékszik a drága vonásokra, a hangja is olyan távolinak tűnik. Benyúl a ruhák mögé, előhúz egy valamikor csokoládés dobozként szolgáló színes skatulyát. Leejti maga mellé, újra próbálkozik, majd elővesz egy kis fa dobozkát, megöleli - hát megvagy te huncut- s csókolja annak minden egyes részét. Leteszi az előtte lévő polcon az egyik lepedőre, majd újra benyúl a ruhák mögé, s kivesz egy másik fa dobozt, ami jóval nagyobb az előzőnél, s azt is lentebb teszi. Nagy nehezen lekászálódik a hokedliről, leveszi a dobozokat, egymásra rakja, felemeli a földre esettet is, kiviszi őket a konyhába s leteszi az asztalra.

- Istenem! Hát megvagytok még? - kérdi csodálkozva, pedig tudja, ember nincsen, aki abba a szobába bemehetne az ő engedélye nélkül. S miután gyerekei soha sem születtek, hát nem is tolong senki sem azért, hogy oda bekérezkedjen.

Fogja a papír dobozkát, visszamegy az ágyhoz, leül annak szélére, kinyitja. Előtűnik belőle egy huszár, az ő Károlya amikor a fronton szolgált. Jóképű legény volt, büszke volt rá, hiszen a falu legjobb módú családjának egyetlen fia vette őt feleségül. Őt, a senkit, a szegény özvegy lányát, akinek nem volt sem földje, sem vagyona, csak egy nagyszájú öreg anyja. Nézi a görbe hátú vén cselédet a másik képen,- Anyám- siratja meg szerényen- ó anyám- hát te is meg vagy még?- s lassan lapozza a képeket, szépen sorban, nem sok van belőle, csak néhány. Ott van egy helyen az egész élete. Menyasszonyként, öregként, a férje katona ruhában, majd vőlegényként, s a legutolsó is ott van, a koporsó.

- Károly - nyöszörgi fájdalmasan - megjártad a frontot, meg Szibériát is, láttad a magyarok nagy városát, mégis ott kellett végezni abba a szűk ládába neked is… jaj…jaj- s csak megsiratja megint, pedig annak már több mint 30 esztendeje, hogy kivitték ebből a semmicske konyhából, ahová ravatalozták két baknak nevezett fa tákolmányra fel annak idején. Ennyi egy egész élet után, gondolkodik el rajta szerényen. Semmi sem marad belőlünk, csak az emlék… - s már veszi is magához a másik ládikát, a nagyobbik fát, s nyitja azt ki. Károlynak vannak benne a dolgai, olyan férfi ügyek, katonai napló, tele minden butasággal, pikáns nótákkal, régi bajtársak címeivel, szép szerelmes levelek, amik soha sem lettek postázva, maga hozta őket haza, nem merte elküldeni, akkor már úgy érezte, ehhez neki nincsen joga. Hadd menjen a szeretett lány férjhez, hisz nem várhat rá, míg meghal ott a fogságban. Mégis túlélte, minden szava a reményről szól abban a naplóban, a borzalmakról nincs szinte semmi sem. „Szabadság”, van beírva hatalmas betűkkel az utolsó lapjára, több semmi nem került bele. Egy borotva, egy borotválkozásra használt szappan darab, pamacs, kis bádog keretű tükör. - Hogyan is tudott ezzel borotválkozni?- csodálkozik el rajta még mindég, hisz a száját sem láthatja az ember egészben, olyan kicsi. A levelek alatt születési anyakönyvi kivonatok, az övé, a Károlyé, a házassági oklevél, iparos testületi tagságról bizonyítvány, iskolai bizonyítványok, inas levél, az anyósék okmányai, néhány papír földekről, legelőkről, más semmi. S az ő kis ládikája, amit a férje faragott az asztalon, mellette a földben talált másik, az övéhez hasonlatos, de más mintával, nem olyan szép míves. Előveszi a találtat, próbálja kihúzni oldalán a kis reteszt, de olyannyira berozsdállt az, hogy nem megy. A konyhaasztal fiókjából előveszi a kiskését, amivel szalonnázni szokott Károly régebben. Megfeszegeti, enged az, a ládika kinyílik:

- Uram Isten!- ordít fel Anna néni, a nagy meglepetésben. Pénz, régi arany, régmúlt leány korának emlékei, az anyósa hozománya előtte, elásta az a kertben valamikor a háború alatt. Benne egy zacskóban pár sor, Kovács Klára stafírungjához, apjától, Kovács Sándor nagygazdától. Számolgatja, biza szép kis vagyon lehetett akkortájt, na de már most:

 - Mit érhet ez a mai világban?

Az arany valamennyit, eladhatja törtnek, de mást semmit sem remél. Furcsa mosoly jelenik meg szája szegletén, na végre, csak nem hiába szenvedett ő annyit attól a háklis vénasszonytól… csak az övé lett a hozománya, s el is kacagja hangosan magát, hiszen annak az asszonynak tartja ölébe minden kincsét, aki őt soha sem fogadta családjába be, de azért csak jó volt neki a menye, amikor éveken át ápolásra szorult. Bezzeg az apósa… gondolja végig, az arany ember volt, az szerette, csak félt a vén boszorkától, mert mindég megverte az szájjal ahányszor csak megvédte őt. S most, itt van az ölében a féltett kincse, a vagyona mind. De nagy elégtétel ez neki, alaposan megszolgált érte. Azért is megszenvedett, hogy soha sem lett gyereke.

- Még a méhe is szikár, akár csak maga- mondta anyósa gúnyosan oly sokszor neki. S de nagy fájdalmat okozott, de sokat szenvedett miatta… s most itt a kincs az ölében. Mit kezdjen vele? Miért nem találta évekkel ezelőtt meg? Mostanra mindegy, már túl késő van ahhoz, hogy beválthassa reményeit. De még azt sem tudja, hol adhatja el, vagy kinek mutathatná meg. Hirtelen eszébe jut a piacon vasárnaponként megjelenő kézműves cigány. Na, az fel szokta becsülni a sok ezüstpénzt, amit odaadnak neki időközönként a fiatalok. Mostanában nagy divat láncokat, meg gyűrűket csináltatni belőle. Na, majd vasárnap kivisz ő is egy darabot az majd megmondja neki, hová vigye, hol veszik meg azt tőle. Szövögeti álmait egész héten, majd elmegy ő is abba a nagyvárosba, ahol a magyarok királyai éltek, addig csak nem halhat meg, már alig bírja kivárni a vasárnapi piacnapot. Nagy nehezen elérkezik. Élete leghosszabb hetét követően, hajnalban már felkel, megmosakodik, felveszi fekete ruháját, amit a temetésére tett félre, szépen igazgatta azt, nehogy ne találjanak olyan gúnyát, amit rá lehetne szükség esetén húzni. Felköti az ünnepi fejkendőjét, az összeszáradt bőrcipőt, amivel egyszer volt templomban az elmúlt 20 évben. Magához vesz a ládikóból egy arany pénzt, közben megszámolta, huszonöt van belőle, s elindul a botjára támaszkodva a piac irányába. Ott aztán egyenesen a cigányhoz igyekszik, megáll előtte, nézi a szorgalmas kezeket, ahogy egy aprócska satun, kicsiny kalapácsával vékonyra ver egy darab fémet. Kis szeszégőn melengeti előtte fel, olyan az, akár egy kovácsmester, csak kicsiben. Hosszú hajú, nagy bajuszú ember, egészen jóképű, hatalmas kalapja a szemét takarja. Fekete lajbija alól kockás inge izzadtan simul testéhez, melege lehet nagyon, egy rongyos ruhadarabon ül a földön, úgy dolgozik kétrét görnyedve. Anna néni nézi figyelmesen, meg se mer szólalni egy ideig, a férfi figyelembe sem veszi a jelentéktelen öregasszonyt. Kis idő elteltével csak megszólal végre:

- Nagy kérdéssel jöttem magához.

Nagyra nyitja szemeit a cigány:

- Hozzám beszél?

- Magához. Volna nekem itt egy hatalmas kérdésem, kérem igazítson útba, merre menjek vele.

- Mondja néni - s egyből figyelni kezd, hunyorít nagyokat a kalap alól, mint aki hiszi is, meg nem is, hogy ez a megaggott öregasszony a botjára támaszkodva vele akarna beszélgetni.

- Van nekem egy pénzem, azt tudom, hogy aranyból van, csak azt nem, hogy mit lehetne ezzel kezdeni, hogyan lehetne azt értékesíteni, ebből hogyan lehetne pénzt csinálni?- na, már most csak kimondta, gondolja magában és várja a választ. Amaz eleinte csak pislog nagyokat, majd megkérdi:

- Elhozta magával? Honnan lenne magának aranya néném?

- Az nem tartozik magára, van és kész. Csak azt mondja meg nekem, hová vigyem be, hogy pénzé tehessem, s ezzel előveszi a zsebéből a féltett kincset és átadja a cigány embernek. Az nézi nézegeti, ráharap, valami furcsa löttyöt cseppent rá egy pipetta segítségével. Majd elkezdi csóválni a fejét:

- Jaj néni, ez arany a javából. Azt honnan van magának ilyen? Én megvenném szívesen, adok érte magának ugyan annyit, mint az ékszerész, van ebből még több is?

- Megbeszélhetnénk - csóválja a fejét Anna néni - csak tudnám mennyit adna érte és hol találom azt az ékszerészt?

- Hát bent a városban, mondja az huncutul, majd én megmutatom magának oszt, ha megfelel az ajánlatom, megvenném mindet magától néném.

- Mégis mennyit érne egy ilyen pénz a mai világba? - erőszakoskodik Anna néni.

- Sokat néni, sokat, legalább két ezret. Mennyi a maga egyhavi nyugdíja?

- Jaj, lelkem, alig 200, annyit kapok a szövetkezeti tagságomért, meg az uram után még 350-t. De meg kellett azért dolgozni valamikor - sopánkodni eszébe jutva mily sokat egyengette a kapanyél az ő derekát annak idején fel a dombra, le a hegyről év, mint év. Kellett, a férjének segített azzal be, addig az elment titokban ácsmunkát végezni, abból jött némi kis plusz pénz, a környező falvakban nem volt másik ácsmester, főleg nem olyan ügyes, mint ő.

- Bizony nehéz világ van manapság, mondja a cigány- sok pénz az, oszt hány darab pénze van a néninek?

- Van még pár- válaszolja az, de mikor tudná megvenni azokat tőlem?

- Már akár ma is - mondja az huncutkodva, szorosan szorongatja kezében a pénzt, mint aki szokja annak illatát, tapintását már jó előre.

- Na, ha adna érte 2500-t? Akkor magának adnám az összesét, nem kellene elmenni ahhoz az ékszerészhez sem- mondja ki a végleges válaszát. Oszt-szoroz, kiszámítja, bőven megjárhatná belőle azt a nagy utat, bár arról még fogalma sincsen az milyen messzire is lehetne tőle. Azt tudja, hogy a közeli városig a buszköltség mennyibe kerül, ahhoz mérten az egy arany ára igen csak sok pénz. A huszonöt darab gyorsan számolja, juj de sok lenne, egy egész vagyon.

- Kezet rá néni, mondja merre lakik, oszt mán reggel megyek is a bankba kivenni a pénzt. Ma vasárnap van, nincsen az nyitva, de reggel első dolgom az lesz. Nem gondolja, hogy egy ilyen mesterembernek, aki ötvös meg néha csatornákat is csinálok nincsen pénzem?!

- Ó dehogy fiam- szabadkozik - itt találkozzunk holnap délután, mondja mikor, és majd én elhozom magának a portékámat, a házamba ne jöjjön, nem akarom, hogy a szomszédok lássák.

- Rendben néni, mondja hány darab ilyen pénze van magának, és akkor annyi pénzt hozok ide holnap egy órára, kezet rá, néni- s azzal a mozdulattal visszaadja neki a pénzt.

- Huszon öt darab lenne belőle, csak úgy adom magának, ha egyben fizeti meg az árát- mondja a néni csillogó szemekkel. A boldogságtól szinte kiegyenesedik. Megállapodnak rendben, hazafelé oly könnyedén lépked, mint aki fiatalodott vagy tíz évet egyből.

Szépen fogasra teszi a ruháit, előkészítve a másnapi üzletkötésre. Párnája alá teszi a ládikót a pénzecskével, s nagy nehezen, sok forgolódás közepette, a nagyvárosról álmodozva elalszik. Talán két órát pihenhetett, máris felébred, nézi az óráját, nehogy elaludjék, s majd visszafekszik, de álom már nem jön a szemeire. Olyan furcsa érzés lesz rajta úrrá, mint aki csak most kezdte életét el, mint akinek az Isten hatalmas esélyt adott, s most megvalósulnak régi álmai mind. Osztja a pénzét, számol, csak felkel, felkapcsolja a pislákoló égőt, elővesz egy ácsceruzát, egy papírlapot, s próbálgatja régi matematikai tudását a számolást. Nagy nehezen kiszámítja, még nem felejtette el a többjegyű szorzást, hogy biza a 25 aranypénz, neki kereken 62.500-t fog a konyhájára hozni. Hatalmas pénz az, egy luxusautó ára, de még akár egy új házat is vehetne magának belőle. - Minek?- gondolkodik el rajta, ő utazni fog. Életében még egyszer, elsőre és utoljára elmegy abba a titokzatos városba, megnézi a királyok házát a hegynek tetején, miközben csak benne bujkál egy rossz megérzés is. Nagy nehezen megvirrad, türelmetlenül eteti meg két tyúkját, annyit megtartott magának még a múlt évről, a többit nem bírta etetni. Már nincsen háztáji, nem volt kivel kapáltatni, terményes sincsen. Drága a tengeri meg a búza is a kis nyugdíjához mérten, inkább nem eszik tojást. Ami egy kevéske tésztához kell, azt néha megtojja az a két vén tyúk, akiket meghagyott magnak. Ahogy ott üldögél, egyszer elkezd ugatni nagyon az udvaron a Miska kutya. Olyan öreg már az is, csak a szagokat érzi, hallani is hall, de nem lát - Ki az - kiálltja ki Anna néni, gyanítván a postás hozhatott neki valamit.

- Rendőrség! – kiabálja be egy udvariatlan érces férfihang

- Mit akarna tőlem a rendőrség?- kérdi érdeklődve a néni, hiszen életében sem beszélt még rendőrrel, s akkor látja áll vagy 3 luxusautó is a háza előtt, egy csomó ember van a kapujánál A szomszédok is csoportosulnak kifelé, nagyúr a kíváncsiság, nem semmi látvány abban a soha semmit nem látó falucskában ekkora rendőri felvonulás. Két egyenruhás nyitja ki a kaput, és megy eléje be a házba.

- Valami baj van? – kérdi a néni gyanakodva, akkor már kezdi érteni az eseményeket is, valami vele nincsen rendben, tán valamelyik örökös jelenthetett valamit róla, hogy hamarább hozzáférhessenek a férje unokaöccsei az örökségükhöz.

- Majd a nyomozó úr elmeséli, jöjjön kérem be, nem tartozik ez az utca népére - s barátságosan karol a nénibe, besegíti a házba. Szinte sajnálkozva ingatja a fejét, - Jaj néni, hát kell ez magának?- kérdi igazi sajnálatot mutatván hangjába.

- Mondja már meg végre mi baj van? – kérdi akkor már megszeppenve Anna néni.

- Előadja magától, vagy felássuk az egész portáját- veti neki a kérdést egy középkorú öltönyös ember.

- Na de mi a baja velem, mit adhatnék én magának elő fiam?- kérdi a néni, de akkor már kezdi mégis csak sejteni, hogy ezek a kincsére törnek, na azt nem adja csak úgy né.

- A tegnap maga egy aranypénzt mutogatott a piacon, tudja, hogy azt nem tarthatja magánál? Mióta birtokolja maga az állam vagyonát? Honnan lopta azt maga? Hát nem tudja, hogy az ilyen kincseket be kell szolgáltatni, jelenteni kell, azzal maga nem rendelkezhet?- kérdi az ember, de már valamivel barátságosabban.

- Loptam? - kérdi hitetlenkedve az öregasszony - Még hogy én loptam volna? Hát maguk mindenemet elvették, nekem csak ez a kicsinyke ház maradt, meg a szövetkezeti nyugdíj, senkim sincsen. Amim van, az a sajátom, az anyósomról maradt rám egy pénz. Régi pénz, nem is arany az, csak egy régi pénzdarab - S huncutságból neki sem kell a szomszédhoz menni kölcsönért, kinyitja a régi komódot, s elővesz a nagy bögréből egy ezüstpénzt, ahhoz hasonlót, mint amiket talált, csak az anyagában van hatalmas eltérés. Átadja a jól öltözött embernek. Akkora már bent toporognak van négyen is, odakint megszállták az egész udvart.

- Hallod te!- szól ki az egyik egyenruháshoz - hozd ide a tádét, majd ő megmondja ez volt-e az a nagy kincs.

S mint ahogyan adta utasításba, már mennek is az autóhoz és hozzák a cigányt, jön kihúzza az magát, bemegy az aprócska helyiségbe, ahol az ágya szélén ül a megaggott öregasszony kétségbeesve. Kezébe adják a pénzt, majd az gúnyosan odaszól a néninek:

- Nem ez volt az mami!- na csak adja elő azt a huszonöt aranyat, amiben megalkudtunk.

- Alkudott magával is Isten nyila! – mérgelődik a néni.

- De biza megalkudtunk, csak nem képzelte, hogy én áthágom a törvényt?- kérdi nagyképűen a cigány, - azonnal bementem a rendőrségre, és a tiszt uraknak elmondottam, ami a piacon a tegnap történt.

- Nem sül ki a szemed te cigány! - Acsarkodik véle Anna néni.

- Na ideadja magától, vagy még a bugyogóját is kirázzuk néni?- kérdi komolyra fordítva a szót a nyomozó.

- Már mit adhatnék én ebből a nyomorúságos nagy semmiből… -, válaszolja a néni, s biza nem adja elő a kis ládikát.

- Akkor házkutatunk, odakint ásta el, vagy az ólakba dugta el, netán a kéménybe rakta? Hol van, miért forgattatja fel velünk a házát? Kell ez magának öregségére? Tudja, hogy ezért letartoztatjuk?

- Engem akar maga letartoztatni? - csodálkozik el a néni -, hát mit ártottam én maguknak? Tisztes életet éltem soha sem vétetem, már hogyan is vétetem volna, és ki ellen - fakad ki belőle a sírás-rívás.

- Na ne játsszon itt nékem, maga huncut egy vénasszony hallja- veszíti el a nyomozó a türelmét. – Vigyétek ki a kocsiba -, adja az utasítást a két egyenruhás férfinak. Megfogják a karjánál fogva és támogatva kikísérik a kocsihoz. Ott beültetik, Anna néni életében nem ült még ilyen puccos autóban, kifejezetten mosolyogja a történéseket, tudja, a kis pénzecskét nem találják meg úgy sem. Talányosan kacag magában, gondolja - na te cigány, becsaptál, de most megjárod velem! - s nagy nyugalommal várja, hogy a rendőrök felássák az egész kertjét, udvarát. Felforgatnak mindent a házban, semmit nem találnak. Ordítoznak a cigánnyal, aki fogadkozik égre-földre még a kalapját is odaveregeti eléjük. Egyszer aztán az egyik fiatal egyenruhás türelmét veszíti, és jókora pofonnal jutalmazza meg. Elhallgat a cigány, szégyenében behúzza a fejét a vállai közé. Egész nap túrják a kertet, kutatják a házat, estére belefáradnak, beviszik Anna nénit a városi kapitányságra. Hatalmas épület, még ilyen nagy házban úgy sem járt, kifejezetten élvezi a helyzetet. Bármit kérdeznek tőle, csak azt hajtogatja, hogy ő azt a nyomorult kis pénzt vitte el a cigányhoz, mert látta a fiataloknak szép gyűrűket készít, neki soha sem volt karikagyűrűje, nem tellett rá, gondolta csak legyen neki is olyanja mielőtt még meghal. Bármit kérdeztek, akár hogyan faggatták, vagy nem értette a kérdést, vagy ragaszkodott az eredetei történetéhez. Reggelre kimerült a társaság, nem tudtak mit kezdeni vele, beültették egy járőr autóba és hazavitették. Többet soha sem faggatta senki sem az aranyról, a férje egyik rokona tette szóvá csak, amikor a kórházba bekerült. Legyintett rá egy nagyot, aztán befordult a falnak és végleg elaludt. A rokonok is kerestek, bekerestek mindent, meg is találták a régi fa-dobozokat a párna alatt szépen rendre, az egyikben egy megkopott kétsoros értéktelen gyöngysor volt csak, amit Károly vásárolt neki, amikor jött hazafelé a fogságból. Bár nem tudta, lesz-e még kinek átadni azt, de csak megvette a budapesti állomáson abból a kártérítési összegből, amit elbocsátásukkor az oroszoktól zsoldként kapott.

A rokonok eladták az aprócska házat telekárban, úgy, ahogyan volt, nem ért az sok pénzt. Le is bontatta az a szegény ember, aki azt megvette. Sokáig beszélték a népek, hogy biztosan csak igaz volt az Anna pénze, csak megtalálhatta azt a szerencsés vásárló, mert amúgy nem lett volna miből építeni ily nagy épületsort a háza mögé. Ahogy a törvény szorításai engedtek, elérkezett egy szép napon a szabadság pillanata is. A kocsmában összegyűlt majd az egész falú, megünnepelték a nagy szabadságot, oda a kommunisták, végre mindenki szabad lesz, ezentúl minden másként lesz. Ahogy úgy poharazgattak, csak szóba került az Anna néni vagyonkája is.

- Na halljátok, az csak egyetlen arany pénz volt, semmi más, abból nem sok mindenre futotta, abból csináltattam a lányomnak meg a vőmnek karikagyűrűt mondja  el mosolyogva végre.

- Na de hol volt az elrejtve, hogy annyi rendőr sem találta azt meg?

- Hogy hol? Hát a nagy szekrény hátára volt ragtapasszal felragasztva - válaszolja a megbátorodott ember. Ugyan mit kezdtek volna vele, ha meg is találják, hiszen ott volt a doboza is annak, nem vitték el azt sem magukkal, benne volt annak az eredetiségét igazoló ajándékozó okmánya még a Kovács Sándor nagygazda aláírásával, hogy leányának adta azt stafírungba. Hatalmas kacagással ünnepelték meg a nagy titok kiderülését. Még ugratták is egy ideig érte, na de azért neki is csak volt annyi esze, hogy nem árulta el, hogy nem egy aranypénz volt, hanem teljesen körbe volt ragasztgatva annak a szekrénynek a hátulja, amíg a szegény öregasszony beért a karjával végig.

Így esett meg, hogy az egyszerű paraszt asszony, Anna néni hiába találta meg anyósa régi vagyonát, csak nem tudott belőle elutazni a királyok házát megnézni. De a kertjébe biza többet nem ment ki, őt továbbra nem ugráltathatták a növényei. Kiadta azt a szomszédnak kaszálónak. S élt tisztességes, szerény életet, amíg meg nem halt abban a kórházi ágyban egyedül, boldogan, hiszen tudta Károlya már várja odaát, már előkészítve neki a szép hely. Mosoly ült ki arcára, a halottszállító meg is jegyezte:

- Csak igazuk van az öregeknek, megfiatalodik, kisimul az igazak arca halálukat követően. Tiszta asszony volt ez itt, sokat is élt, nézd milyen szép sima az arca.

- Na hallod komám, válaszolta amaz, ez a vénasszony Isten biza mosolyog.

 

 

Készítette: Dezső Ilona Anna. Címe: Déja Vu, anyaga: vászon, akril, mérete: 90 X 120 cm.

 

 

 

Megtekintések: 29

Szólj hozzá !

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.

Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz

Hozzászólt Dr. Csuták János Július 4, 2011, 9:59am
Magam részéről várom a további írásokat. Bizonyára ehhez hasonlóan élvezetesek lesznek.
Hozzászólt Dezső Ilona Anna Július 2, 2011, 11:09am
Nagyon szépen köszönöm. Már azt hittem, hiába raktam fel, úgy sem olvassák. Ezért is láttam feleslegesnek tölteni a műveimből többet ide. Jó lenne pedig egy igazi műhelymunka végre. Kellene, megrekedünk a nagy magányunkban. Szükség lenne az iránymutatásra, a közös munkára. Talán épp azért írtam végig, mert már elszoktam tőle, ez nagy baj.
Hozzászólt Dr. Csuták János Június 26, 2011, 8:41am

Gyönyörű írás, tele kedvességgel, bölcsességgel.

Gratulálok

Hogyan segíthetsz?

vagy

vagy

PayPal és bankkártya

 vagy

adományozok


Banki utalással

magyarországi átutalással
Számlaszámunk:
10700488-66317874-51100005
(CIB Bank Zrt.)

nemzetközi átutalással
IBAN számlaszámunk:
HU62 1070 0488 6631 7874 5110 0005
SWIFT/BIC: CIBHHUHB

Az adományozás adómentes.


Önkéntes munkával

Jelentkezz és írj az alapitvany[kukac]erdelyimagyarok[pont]com email címre!

© 2019   Created by erdelyimagyarok.com.   Működteti:

Bannerek  |  Jelentse észrevételét  |  Használati feltételek