Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!

Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.

Vajda István Sáromberkén született 1954-ben, később Marosvásárhelyen alapított családot. 1986-ig géplakatosként dolgozott a Metalotechnika vállalatnál, aztán gondolt egy merészet, s megszökött a kommunizmus elől. Tíz hónapot töltött Ausztriában a kanadai kormány letelepedési engedélyére várva, majd kanadai állampolgárságot szerzett. A középkorú férfi a rendszerváltás óta évente legalább egyszer hazalátogat. Vajda István november első napjaiban járt itthon legutóbb. Kérésemre, szökésének körülményeiről és a kanadai életviszonyokról mesélt.


Nem bírtam tovább az itteni életkörülményeket
A kötelező katonai szolgálat letöltése után, 23 évesen nősültem. Szerettem a feleségemet, a kisfiamat, de ennek ellenére, öt év együttlét után, családi életem kátyúba került. Egy nehéz válási folyamat lelkileg kikészített, padlóra tett. Kilátástalanul tekintettem a jövőbe, s bánatomat csak tetézte az akkori gazdaság-politikai helyzet. Kezdetét vette Ceausescu faluromboló politikája, az üzletek kongtak az ürességtől, úgy tűnt, hogy az erdélyi magyarságot örökre elhallgattatták. Megszületett bennem a szökés gondolata, s egy szebb jövőbe reménykedve, úgy döntöttem, hogy Ausztriába megyek, s ott kérek politikai menedékjogot. S azt még hozzátenném, hogy már akkor elhatároztam, hogy ezt követően, Bécsből Kanadába repülök, s ott Torontóban vagy Calgaryban fogok letelepedni.
Azokban az években Ausztria és Románia között nem volt vízumkényszer, de Magyarország és Románia között volt egy egyezmény, amelynek értelmében csak a vízummal rendelkező személyeket engedték Ausztriába. Mindezekkel tisztába voltam, de olyan esetekről is hallottam, amikor a magyar határőrök sajnálva az elnyomott és leigázott erdélyi magyarokat, átengedték őket nyugat felé. Elsősorban a falurombolás híre váltotta ki az anyaországi határőrök felháborodását.

A szökés
Miután sikerült megszereznem a román hatóságok beleegyezését és az útlevelet, egy napfényes októberi napon, átléptem a román-magyar határt. Renault 10-es személygépkocsimmal, 7.500 ft-tal a zsebemben Mosonmagyaróvárnál próbáltam meg a törvénytelen határátkelést. A sorompónál megállított egy kiskatona, aki megkérdezte, hogy hová akarok menni vízum nélkül. Kissé remegő hangon, de határozottan tudattam a fegyveres őrrel, hogy Ausztriába szeretnék kijutni. Megcsóválta a fejét, a diplomata sávra küldött, majd felettesét hívta telefonon. Nemsokára megérkezett a vámtiszt, akinek első kérdése az volt, hogy komolyan gondolom a szabálytalan határátlépést. Miután meggyőződött elszántságomról, leíratta velem egy lapra, hogy miért akarok Ausztriába menni. „Nem bírom elviselni a Romániában kialakult politikai helyzetet, nem akarok többé másodrendű állampolgár lenni.” – írtam többek között a nyilatkozatba. Nagyon izgatott voltam, még nem voltam biztos, hogy sikerül túljutni a határon, de reménykedtem. Megkérdezték, hogy mennyi pénz van nálam, s megtudtam, hogy három fizetésnyi forintot nem vihetek ki Magyarországról. A vámtiszt nagyon rendes volt, s elkísért a közeli bankig, ahol az igazgató közbenjárására beváltották a pénzemet. Úgy emlékszem, 2500 shillinget kaptam a 7500 ft-ért. A vámtiszt arról is tájékoztatott, hogy a túloldalon biztosítást kell fizetni az autóra, 1200 shilling értékben, elmondta, hogy mire számíthatok osztrák földre érve, majd sok szerencsét kívánt. Az osztrák vámnál ismét leizzadtam, de miután kifizettem az autóbiztosítást, továbbengedtek. Fellélegezhettem.
Az első nagy meglepetésben akkor volt részem, amikor egy négysávos autóútra tértem. Ilyen típusú sztrádán még nem vezettem. Nem ismertem a német nyelvet, de annyit tudtam, hogy Bécs az Wien, s minden irányjelző táblán ezt a szót kerestem. Bécshez közeledve, megálltam és vettem egy képeslapot. Megírtam Sándor testvéremnek, hogy Bécsben vagyok. Az autóban töltöttem az éjszakát, másnap reggel ötkor a rendőrség költött fel. Kérték a papírjaimat, s közben egyre csak hajtogatták Probleme! Probleme! Magukkal vittek az őrsre, ahol elmondtam, hogy politikai menedékjogot szeretnék kapni az osztrák hatóságoktól. Egyik altiszt tökéletesen beszélte a magyar nyelvet, s elmondta, hogy csak úgy engedhetnek tovább, ha lecserélem az autógumikat. Miután ez megtörtént, térképet vett elő, s elmagyarázta, hogy hová kell eljutnom.

Az első benyomások
Megtaláltam a keresett épületet, majd visszakísértek a kocsihoz, személyes tárgyaimért. Összeszedtem a csomagjaimat, aztán ott hagytam a Renault-t az út szélén. Nem tudom mi lett vele, valószínű néhány nap után elvontatták. Kis pénzért talán el is adhattam volna, de úgy gondoltam, nem éri meg ilyesmivel foglalkozni. Bár szabadnak éreztem magam és tudtam, hogy tervem első része sikerült, a bizonytalanság érzése nyomta rám bélyegét. Ekkor még nagyon távolinak tűnt Kanada…
Kérdőíveket kellett kitöltenünk, mellettem egy román férfi foglalt helyet, aki Algírból érkezett, de nem akart a Ceusescu vezette országba visszatérni. Ezt követően, a lágernek nevezett, de valójában egy panzióhoz hasonlítható, épülethez kísértek. Itt ismerősökkel találkoztam, a marosvásárhelyi Jánossal és Kamillával, akik előttem érkeztek. A „láger” négy emeletes volt, s 3-400 menekültnek adott szállást. A legfelső szinten kaptunk szobát, ahol öt napig vártunk, hogy kihallgassanak. Az ajtót zárva tartották, de naponta háromszor lemehettünk az ebédlőbe. Az iskoláskorú gyerekeket már az első nap iskolába küldték. A felnőttek részére nyelvoktatást szerveztek.
Öt nap elteltével, lekísértek kihallgatásra, hogy megindokoljuk: miért kértünk menedékjogot az osztrák államtól. A követelmény az volt, hogy a három megadott feltételből legalább kettőt teljesítsünk. A menekültek politikai, vallási és faji okokból kérhettek menedékjogot. A bizottság hallani akarta, hogy a szökevények elnyomás alatt voltak, szenvedtek a hazájukban. Elmondtam, hogy magyar családból származom, s gyakorolni szeretném az őseimtől örökölt anyanyelvemet és vallásomat, de a szocialista Romániában ezért gyakran nehézségekbe ütköztem. Beszéltem Ceausescu faluromboló politikájáról, a nélkülözésről, a szekuritáté terrorjáról, az üres üzletekről, a kilátástalan jövőről. A beszélgetés tolmács segítségével folyt. Később igazolványt készítettek számunkra, amivel később kijárhattunk a városba. Tudomásunkra hozták jogainkat és kötelezettségeinket, aztán szivarpénzt osztottak. Egy szocialista országból érkezett menekült számára a láger kétcsillagos szállodát jelentett. Az épület a Mária Terézia idejében lovas kaszárnyának adott helyet. Nagyon finom ételeket főztek, az ebéd rendszerint háromfogásos volt.

Tíz hónap egy panzióban
Eléggé szűkösen fértünk a gyűjtőtáborban, ezért egy reggel közölték velünk, hogy átköltöztetnek egy panzióba. Bécs külvárosainak panziói tele voltak menekültekkel. Nekünk egy kisebb vendégház jutott, ahol 18-20-an laktunk. A tulajdonos mindent megtett, hogy semmiben se szenvedjünk hiányt. Az osztrák állam teljes mértékben visszafizette a költségeit, örült, hogy állandó vendégei vannak. Péntek esténként a tulaj bulikat szervezett, ahol táncoltunk és csajoztunk.
Tíz hónapot töltöttem a panzióban, s közben dolgozni jártam, s németül tanultam. Először fenyőgallyazással foglalkoztam, ami abból állt, hogy néhány menekült társammal együtt lecsaptuk a kivágott fákról az ágakat. Meglepett bennünket az erdő tisztasága és az a tény, hogy nem láttunk sehol száraz ágakat. A legnagyobb nehézség a nyelvtudás hiánya volt számomra. Persze, nagy odaadással tanultam a szótárból a németet. Négy hónap után már egészen jól beszéltem a német nyelvet, s sikerült egy autó szervizben elhelyezkednem, ahol karbantartóként dolgoztam. Amikor lehetőség volt rá, egyéb tennivalókat is elvállaltam, hogy pénzt keressek. Kőművesként is dolgoztam házépítésnél, gyermekszobák festését vállaltam, rózsafákat nyestem. Szombaton gyakran dolgoztunk, de a vasárnapot általában pihenéssel töltöttük. Vásárolni, sétálni mentünk, tévét néztünk, hogy napirenden legyünk a világpolitikai eseményekkel.

Embervásár vagy jótékonykodás?
Néha egyedül éreztem magam, hiányzott a fiam, a sáromberki szeretteim. Ilyenkor sokat gondoltam haza. Két-három hónap után tíz kiló kávét küldtem az otthoniaknak, hogy értékesítsék, s a pénzzel a fiam nevelését segítsem. Azokban az években kávékrízis volt Romániában, egy kiló minőségi kávé egy fél tanári fizetés volt. Egyszer egy pap látogatott meg bennünket, aki megpróbált lelkileg felkészíteni új életünk hétköznapjaira. Elmondta, hogy nem a szép szemünkért fogadnak be minket a kapitalista országok, hanem azért mert munkaerőre, szakemberekre van szükségük. Jólesett, hogy felvilágosított, annak ellenére, hogy sokan már azelőtt tudtuk ezt. De abban is biztosak voltunk, hogy az otthoninál sokkal jobbak lesznek a kereseti lehetőségek, s nyugaton szabad élet vár ránk.

Kitartottam Kanada mellett
Egy napsütéses tavaszi napon behívtak a bécsi nagykövetségre, ahol ismét lelépésemnek okáról kérdeztek. Újból elpanaszoltam az erdélyi magyarok keserű sorsát, beszéltem a válásomról, kihangsúlyozva, hogy új hazát és új életet keresek. Az illetékesek tájékoztattak, hogy egyelőre nem mehetek Kanadába, mert elérték már a kormány által megszavazott, évi 200 ezres bevándorló-határt. Javasolták, hogy kérvényt nyújtsak be az ausztráliai vagy egyesült államokbeli nagykövetségekre, mert ott még fogadják a menekülteket. Megköszöntem a tanácsot, de megismételtem, hogy én Kanadát szeretném új hazának. Nem csak ismerőseim miatt döntöttem így. Gyomorproblémáim voltak, nem tudtam, hogy meddig dolgozhatok orvosi kezelés nélkül. Tudtam, hogy a három ország közül csak Kanadában van állami kórházi biztosítás… Szerencsém volt. Néhány nappal meghallgatásom után értesítettek, hogy Kanada befogad.

Húsz hét intenzív nyelvtanulás
Izgatottan készültem életem első repülőútjára. 1987. július 16-án landolt velem a gépmadár Calgary repülőterén. Kissé meglepett a hűvös, szeles idő, de örültem, hogy végre megérkeztem az új hazába. A város katolikus bevándorló szervezetének képviselői vártak a repülőtéren, akik elvezettek a szálláshelyre. Hárman érkeztünk Ausztriából, s közölték velünk, hogy amíg rendeződnek a papírügyek, addig együtt fogunk lakni egy garzonlakásban. Fejenként 100 kanadai dollár zsebpénzt kaptunk, s aztán különböző tanácsokkal láttak el. Megtudtuk, hogy mire kell használjuk a kapott összeget, s arról is felvilágosítottak, hogy problémáinkkal hová, kihez fordulhatunk. A pénz egyharmadával utaztunk a városban, a fennmaradt összegből pedig élelmet, cigarettát vásárolhattunk. A pénz elegendő volt, akkor sokkal nagyobb értéke volt a 100 dolcsinak, mint most. Rendszerint kísérővel mentünk a bevásárlóközpontba, figyeltük az akciós árakat, s takarékosan költekeztünk, hogy ne maradjunk pénz nélkül. Az utazási pénzt megspóroltuk, nem vettünk bérletet, inkább vállaltuk a napi több kilométeres gyaloglást. Munkanapokon nyelvoktatásra jártunk, amely húsz hétig tartott. A tanfolyam elvégzése után, kanadai barátaim hatására, átköltöztem Torontóba.

Vissza Calgaryba
Calgaryt elsősorban a mostoha időjárás miatt hagytam el. Augusztusban már havazott, s én nem voltam szokva az ottani éghajlattal. Calgaryban gyakran tombol a szél, de nem tombol a műveltség. Az őslakosság állattenyésztéssel foglalkozott, s ma is sok a farmer. Ezek részéről kevés igény van kultúrára. A bevándorlók pedig dolgozni, nem tanulni mennek Kanadába. Torontó fejlettebb, európaibb nagyváros. Itt másak az igények, műveltebbek az emberek, de egyre több az afrikai bevándorló. A lakosság viszont nagyon elfoglalt, nem annyira barátságos, mint az erdélyiek. Kevés idő jut a társasági életre, de a magyarok el-eljárogatnak a Magyar Ház által szervezett rendezvényekre.
Torontóban egy fakitermelő és –feldolgozó egységnél kaptam munkát, ahol karbantartó voltam. A cég gépjeit kellett javítanom, hatnapos munkaprogrammal. Elég jól kerestem, a szombati napot túlóráknak fizették. A főnököm egy 1956-ban emigrált magyar volt. „Ha egy angol viccen nevetni tudsz, akkor már elfogadható szinten beszéled az angolt, és érvényesülni tudsz.” – mondta. Később az építkezésben is dolgoztam néhány hónapot, aztán gondoltam egy merészet, s visszatértem Calgaryba. Úgy éreztem, hogy ott jobbak a kereseti lehetőségek. Gazdagabb a vidék, kemény összegeket hoz a tartománynak a kőolaj és földgázkitermelés.

Bicskás történet
Torontóban történt velem egy nagyon mulatságos eset. Munkatársaim között volt egy hatalmas makedon férfi, aki rettegésben tartott mindenkit. Állandóan kötekedett, senki nem mert vele szembeszállni. Néha velem is kikezdett, s egyik alkalommal meglátta ezt a magyar főnököm. Volt egy saját készítésű bicskám, amit mindig magammal hordtam. A főnök egy bicskás történetet eszelt ki, hogy megvédjen a makedontól. Magához hívatta az óriást és figyelmeztette, hogy én egy vakmerő székely vagyok, aki mindig magánál hordja a bicskáját. Elmondta, hogy a székelyeknél az a szokás, hogy a keresztapa, már csecsemőkorban bicskát ajándékoz a gyereknek, hogy az megvédje magát. Ezt a bicskát a székely ember mindig magánál hordja, és ellenségeit egy óvatlan pillanatban szúrja le. Aztán szólt nekem, hogy a másnapi közös étkezésnél villogtassam meg magam előtt a szúró, vágóeszközt. Láttam, hogy a makedon milyen nagy szemeket mereszt, de azt nem gondoltam, hogy azt követően félni fog tőlem és békén hagy. Azután mindig tisztelettel bánt velem.

Másodszor nősültem, de ismét rövid időre
Calgaryba visszatérve egy olyan vállalat alkalmazott, amely gázvezetékek felújításával és egy új gázhálózat kiépítésével foglalkozott. A cég alapító tulajdonosai magyar nemzetiségűek voltak, talán ennek köszönhetően került a vállalathoz több magyar munkás. A kanadai földgáz, ként tartalmaz, ami mérgező és robbanás veszélyes. Az erdélyi földgázban tudtommal só van jelen. A só eszi a vezetéket, ezért ugyanúgy el kell távolítani a gázból, mint a ként. A kisfőnök is magyar nemzetiségű volt, engem fémmegmunkáló, gépkezelő szakmában alkalmaztak.
Közben nagyon sokat foglalkoztatott a családalapítás gondolata. Társat, gyereket akartam, hogy ne legyek egyedül a nagyvilágban. Második feleségemet egy újsághirdetés segítségével ismertem meg. Hivatalos papírokkal jött utánam, 1989 nyarán, Kovászna vidékéről. Két évvel később született Szilvia nevű kislányom, aki idén érettségizett. Sajnos, második házasságom sem sikerült, 1992-ben másodszor is elváltam, de kivettem részemet a közös gyerekünk nevelésében. Volt feleségemmel baráti viszonyt tartunk fent, gyakran találkozgatunk és beszélgetünk.


Az erdélyi ember lélekben gazdag
Az ember életvitele, szokásai megváltoznak, ha elhagyja hazáját. Nem egyformán dolgozzuk fel az életünkben történt változásokat. Nem bántam meg, hogy elmentem, de nekem nagyon hiányzik Erdély, az itteni rokonok, ismerősök. Évente legalább egyszer hazajövök, hogy feltöltődjek pozitív energiával, és erőm legyen folytatni az idegenben. Nincsenek anyagi gondjaim, jól elvagyok, még az itthoniakat is próbálom segíteni, de azért gyakran foglalkoztat a hazatérés gondolata. Lehetséges, hogy nyugdíjas éveimre hazaköltözök. Hogy miért nem hamarabb? Őszinte leszek: azért mert szeretem az anyagi biztonságot.
Zárómondatnak egy kanadai öreg bácsi szavait szeretném idézni. Eljárogattam a kanadai magyar civil szervezetek rendezvényeire, s gyakran besegítettem a szervezésben is. A kanadai magyarok összetartó emberek, baráti társaságok kovácsolódnak össze az egyház, a Magyar Ház rendezvényein. Még új arc voltam az ismerősök között, amikor az idős bácsi megfogta a vállam, s azt mondta: „Ti, erdélyiek, anyagiakban szegények, de lélekben gazdagok vagytok. Mi pedig a sok pénz ellenére, lélekben vagyunk szegények.” Akkor talán még kételkedtem szavaiban, de ma már biztosra tudom, hogy igaza volt…

Lejegyezte: Berekméri Edmond

Megtekintések: 123

Szólj hozzá !

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.

Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz

Hozzászólt Berekméri Edmond Január 26, 2011, 3:25pm
Köszönöm a figyelmet. A falurombolást megúsztuk, de számos emberi lelket, családot tett tönkre a szocializmus. Nem tudom, hogy lehet egy ilyen korszakot visszasírni. Talán egyetlen pozitívuma az volt, hogy mindenkinek munkahelye volt...
Hozzászólt Tállai Enikő Január 21, 2011, 12:32pm
Izgalmas olvasmány. Sok minden feléled bennem is a történetet olvasva... Hála Istennek a falurombolás nem következett be, mert a "Gonosznak" is csak Istentől megszabott hatalma van!
Hozzászólt Berekméri Edmond Január 31, 2010, 8:02pm
Köszönöm, hogy elolvastad. Kb. három hónapja járt itthon Pista, lejegyeztem emlékeit, de az e-mail címét elfelejtettem elkérni. Így nem tudom az oldalt és a bejegyzést a figyelmébe ajánlani. De évente kétszer hazajön, s legközelebb majd megismertetem vele a honlapot.
Hozzászólt Nagy Lenke Január 31, 2010, 4:14pm
Edmond köszönöm.Megkönnyeztem.
Hozzászólt Berekméri Edmond Január 14, 2010, 6:07pm
Köszönöm. Örülök, hogy tetszett.
Hozzászólt Szarvas Huba November 16, 2009, 10:39am
Nagyon őszinte és hiteles leírás. Megindító és elgondolkoztató, ha valaki még tud hasonló sorsokról, akkor itt közölje le bátran !

Hogyan segíthetsz?

PayPal segítségével

adományozok itt

átutalással

Számlaszámunk:
10700488-66317874-51100005
(CIB Bank Zrt.)

nemzetközi átutalással
IBAN számlaszámunk:
HU62 1070 0488 6631 7874 5110 0005
SWIFT/BIC: CIBHHUHB

Az adományozás adómentes.


Önkéntes munkával

Jelentkezz és írj az alapitvany@erdelyimagyarok.com email címre!

© 2020   Created by erdelyimagyarok.com.   Működteti:

Bannerek  |  Jelentse észrevételét  |  Használati feltételek