Ráduly, a pallér

Szombat délre készen lett a ház. Felrakták az utolsó kupás cserepet is. A gazdasszony hajadon leány mezei csokrot nyújtott oda Rádulynak.

- Itt a bokréta, mester uram! – szólott lesütött szemmel.

- Egy csók is jár mellé! – pajzánkodott a pallér.

- Ne bolondkodjék kend, hallja-é! – mérgelődött meg a leány anyja.

- Jó, jó, csak tréfáltam, bár nem bántam vóna! – folytatta Ráduly.

- Igyekezzék azzal a csokorral, amíg meg nem izenem a feleségének, milyen ember kend.

Azzal Ráduly már mászott is felfelé, hogy tűzze ki a bokrétát az új ház legmagasabb pontjára. Így illik az, nehogy rászálljon a veres kakas!

Ahogy ott fenn szétnéz a mester, látja, hogy az alszeg felé igen csak füstöl egy kemence kürtője. „Mi a csoda? Ilyenkor, szombat délben, meg kinek juthat eszébe befűteni a kemencét?” – tanakodik magában. „De, ejsze ez éppen a mi portánk!” – s rosszat sejtve már igyekezett is lefelé a magaslatról. El se búcsúzott a háziaktól nyargalt hazafelé.

- Marcella, Marcella! – kiabálta már az utcasarokról.

- Minek fűtötted bé a kemencét, jó asszony? – kérdezte lihegve.

- Mi van, hé? – értetlenkedett Marcella néni, s lobot vetett a szeme, hogy mi köze ahhoz Rádulynak, mit végez ő otthon, a saját házában.

A szóváltásból végül is kiderült, hogy a közelgő ünnepekre való tekintettel a háziasszony nagytakarítást rendezett, s minden éghető lim-lomot bevetett a kemencébe, s meggyújtotta.

- Azt a bolhafészek a duszát is! – jelentette ki büszkén.

- Azt-é? – sápadt el Ráduly képe, s leült egy tönkre a kerítés mellett.

- Rosszul van, kend? – kérdi ijedten Marcella néni.

- Abba vót a pénz, amit az építésért kaptam – mondta halkan, s nem mert az asszonyra nézni.

Marcella néni szó nélkül bement az első házba, s egy barna papírzacskóval tért vissza.

- Itt a pénze, vénember! ’Sze azt gondóta rólam, én es olyan kelekótya vónék, mint kend?