Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!

Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.

A tudakozó

Téli este, az autóbuszra várva, a havazás elől beszorultunk a kis falusi vegyesboltba.

Igazi téli idő volt.

Bent a boltban kellemes meleg fogadott, égett a tűz a kis dobkályhában, és gőzölögtek az átázott kabátok. Hiába verte le az ember a havat magáról az ajtó előtt, maradt elég nedvesség a kabátban, sapkában.

Lovas szánnal érkeztem a faluba, de a lovak valamitől megriadtak, és elragadták a szánt, ami a kanyarban felborult. Táskák, emberek, ülésdeszkák repültek, míg végül a kerítés tövében megállapodtak.

Bajunk nem lett, de a szán szétszakadt, és a kocsis beállt vele a kerekeshez, tenné rendbe, de estig nem készült el. A lovakat Gonda tekintetes istállójába vitte. Itt volt hely is, kóst is. Reggelig ellesznek itt, akkor majd értük jön Jani, a kocsis, és ha készen lesz a szán, haza jön velük.

Ezért vártuk az esti buszt. Még volt addig jó óránk.

- Gyuszi bácsi – szólalt meg Jani, a kocsis – volna-e egy kis lélekmelegítője?

- Tudod fiam, - jött a lelombozó válasz – hogy a boltban nincs italkimérés, poharazgatás.

- Kár!

- De ha hátra jöttök ide a raktár mellé, az már nem a bolt.

A pohárka borpárlat jól kimelegített, átjárta meggémberedett kezünket, lábunkat. A beszélgetés is megélénkült a jóféle pálinka hatására.

- Gyuszi bácsi belejött már a falusi boltosságba? – érdeklődtem, tudva, hogy hosszú évekig volt egy városi élelmiszerüzlet vezetője.

- Tudod, itt születtem, s hazajöttem – válaszolt szívélyesen –, ahogy megürült itt ez az állás. Már féléve. És tetszik. Az emberek közvetlenek, barátságosak, a régi ismeretségeket felújították velem.

- Miért mondják az emberek, hogy „tudakozó?” – kérdeztem – Most is, ahogy jöttünk erre, kérdezték, a tudakozóba megyünk? Én meg csak bámultam, nem értettem, míg egy legényke el nem nevette magát, hogy hát a bótba?

- Az azért van, mert ide futnak be az összes szállak. Jönnek az emberek, asszonyok vásárolni, közben beszélnek erről, arról. A boltos meg csak figyel, és amit lehet, megjegyez. Mindenről értesül, mindenre tudja a választ.

- Például, hogy hány óra?

- Azt mindenik meg tudja nézni otthon maga is. Hanem azt megkérdezik, hogyan jár a malac a hetivásáron? Mikor jön az erdész bélyegezni? Szóval, a fontos dolgokat.

- Miért, hogy jár a malac ezen a héten?

- A hathetes ezerbe, a süldő meg élősúlyban ötven. E azt jelenti, hogy egy száz kilós hízóért ötezer lejt kérnek.

- Gyuszi bácsi tényleg mindent tud. Igazi tudakozó a boltja!

- Mi történt az előző boltossal? – érdeklődött Jani, a kotnyeles kocsis – Nyugdíjba ment?

- Ó, nem! Története van annak.

- Mondja el – biztattuk.

- Ismertétek Cserge Zsigát. Ő volt az elődöm. Becsületes, dolgos ember volt. Törvénytisztelő! Esténként, zárás után szívesen elborozgatott a rokonokkal, szomszédokkal, mint minden más falusi ember. De részegen soha nem látták.

- Ismertem régebben, – jegyeztem meg – de a múlt évben nem jártam erre, és csak valami kósza hírek jutottak el hozzám.

- Mondom, rendes ember volt. Télen, Karácsony táján eljárt disznót ölni. Értetett is hozzá, tisztán is dolgozott. Szívesen hívták. Nem azért kis kóstolóért, meg pár lejért, amit keresett vele, hanem szerette végezni. Örült, ha meg voltak elégedve a munkájával.

- Végül is, mi történt?

- Egy idő óta, elkezdett félni. Ez valami betegség volt nála. Félt a rendőrtől, a szövetkezet elnökétől, és minden hivatalos, „táskás” embertől. Azóta kezdődött, hogy behívatták a központba, és az elvtársak valamire rá akarták beszélni. Nem mondta el soha senkinek, miről volt ott, akkor szó, de utána napokig szótlanul járkált ide-oda. Az üzletet is ráhagyta a feleségére. Volt egy öccse Németországban, s az emberek azt gondolták, vele kapcsolatosan akarhattak valamit tőle. Később mintha megnyugodott volna. Csak ez a beteges félelem maradt meg benne.

- Hiánya volt a leltárnál?

- Ő ettől félt a legjobban. A leltárhiánytól. Ha az autóbuszról leszállt egy idegen ember, már remegett, „jaj, jönnek leltározni!”. Az úton, ha meglátta a rendőrt, futott hátra a raktárba, bújt el, „értem jön, értem jön” – suttogta. Hiába nyugtatták az emberek, a családja. Napról napra csak rosszabb lett.

- Hogy végződött?

- Egyik nap, már éppen zárt, amikor két városi ember leszállott a buszról. Olyan ideges lett, ahogy meglátta őket, hogy a lakatot is alig tudta, feltenni az ajtóra. Pedig nem is bolt irányába indultak. Felpattant a kerékpárjára, és tekerte lefele, a nagyút felé. Akkoriban, tavasz volt, sok eső hullott, és a hegyekben is megindult a hóolvadás, a patak úgy megduzzadt, hogy alig fért el a híd alatt. Zsigát két nap múlva találták meg tizenöt kilométerrel lejjebb a parti fűzfába felakadva.

- Baleset volt?

- Ki tudja? A biciklije ott volt a híd végénél a martoldalán. És a záró leltárnál egy fitying hiányt nem találtak!

- Itt a busz! – kiáltott be valaki az ajtón.

BSzCs

Megtekintések: 36

Szólj hozzá !

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.

Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz

Hozzászólt Dr. Bige Szabolcs Csaba Február 23, 2010, 7:44pm
Vettem a lapot...
Hozzászólt Dr. Bige Szabolcs Csaba Február 23, 2010, 5:56pm
Hiába mondja a nóta, hogy "csak a szépre emlékezem", legfeljebb néha hárítunk...
Hozzászólt Dr. Elekes Edit Február 23, 2010, 1:28pm
Élvezettel olvasom az irásaidat----ez utóbbit is---bár az idő és az "emlékezet szűrője" elhomályositotta ezeket a félelmeket de akkoriban nagyon ott volt mindannyiunkban,üdv,Edit
Hozzászólt Dr. Bige Szabolcs Csaba Február 23, 2010, 10:35am
Sok tragédiával végződő sorsról szóló történet van a tarsolyomban. Néha-néha felbukkannak az írásaimban.
Köszönöm a hozzászólásodat.
Üdv: Szabolcs
Hozzászólt Berekméri Edmond Február 23, 2010, 10:21am
A diktatúra éveiben sokan féltek még Zsigán kívül. Az állambiztonságiaktól, milicistáktól, ellenőröktől, besúgóktól. Tizennyolc éves voltam a rendszerváltás idején. Azt hiszem nem tudtam volna felnőttként átélni azokat az éveket... Sosem tudtam szemet hunyni az igazságtalanságok felett, mindig lázadó típus voltam. Szüleim nagyon féltettek a Ceau rezsim alatt, mindig attól tartottak, hogy nyilvános helyen szólom el magam, s a kötelező katonai szolgálatot bányában töltöm. Szerencsére jött a rendszerváltás, s a szólásszabadság, ami szerintem nagyon fontos dolog. Régen akik nem tudták feldolgozni a társadalmi igazságtalanságokat, azok közül sokan az öngyilkosságot választották, a bátrabbak börtönbe kerültek.
Érdekes írás, szomorú hangulata ellenére, élvezettel olvastam. Köszönjük.

Hogyan segíthetsz?

PayPal segítségével

adományozok itt

átutalással

Számlaszámunk:
10700488-66317874-51100005
(CIB Bank Zrt.)

nemzetközi átutalással
IBAN számlaszámunk:
HU62 1070 0488 6631 7874 5110 0005
SWIFT/BIC: CIBHHUHB

Az adományozás adómentes.


Önkéntes munkával

Jelentkezz és írj az alapitvany@erdelyimagyarok.com email címre!

© 2024   Created by erdelyimagyarok.com.   Működteti:

Bannerek  |  Jelentse észrevételét  |  Használati feltételek