Boldogult legénykoromban a templom tornyából búcsúztattuk az óévet. Egyik szilveszterkor a kántorunk idő előtt lebetegedvén nekem jutott a tisztesség, hogy a hangot megadjam és a kórus énekét irányítsam. Ekkor olyasmi mocorgott bennem, hogy talán a papi hivatást kellene választanom. A sors másként rendelkezett, de az a két ének ma is itt cseng a fülemben: Óh, mily rövid ez az élet, / Ragad minket az idő: / Íme, ismét már oda lett /  Éltünkből egy esztendő! / Tekintsünk még utoljára  / Annak lefolyt pályájára, / S áldjuk jó Istenünket,  / Hogy megtartott bennünket.

Ezt követte az újévet közöntő ének: Ez esztendőt megáldjad, / Ez esztendőt megáldjad, / Kegyelmedből, Úristen!,  / Bőséggel ékesítsed, / Bőséggel ékesítsed,  / Te szent Jehova Isten! / Téged áldnak, / Kik lakoznak  e földnek színén. / És a puszta helyek is / Bőséggel, Halmok áhítozódnak / Víg kedvvel. / Boldog, kit magadnakj választál, / Sionnak királya!

A mindenkori kántor privilégiuma volt, hogy a torony aljában illő tisztelettel hallgatózó népet köszöntse, eképpen: Adjon az Isten minden jót, bort, búzát, békességet, áldást és szeretetet az új esztendőben!

Utána háromszoros Éljen! következett. Aztán lebaktattaunk a szűk és a hótól igencsak csúszós lépcsőkön, és visszaballagtunk a felekezeti iskolába, melyet az államosítás után kultúrházként használhattunk. Koccintgattunk, előkerült némi elemózsia is, aztán karéjba fogóztunk, középre állt a prímás, és legalább másfél órán át énekeltük nemzedékről nemzedékre öröklődő dalainkat.

Aki nem dőlt ki, táncolhatott kedvére. Volt úgy is, hogy  a reggeli kúrálás végére értem csak haza.  Nagyapám méregerős szilvapálinkával fogadott:

– Éppen most itattam meg a marhákat, rajtunk a sor, fiam!

                                                                             ***

 A változás óta háborús hangzavarban, füstben-ködben petárdázva búcsúztatják az újévet, a közeli diszkóbár tetejéről röppentyűk tízei színezik az eget. Kétszer is pukkantanak, himnuszolnak, pezsgőznek: egyszer Erdély, s utána Magyarország éjféli idejében. Mostanság már nem kapjuk  magunkra a nagykabátot, nem állunk ki “tácsogni” az erkélyre, unjuk már a művi zűrt. Inkább ülünk csendben a lakásban. Megcsókoljuk egymást, fogadjuk a telefonokat vagy felhívjuk (ugyancsak köröttünk, itt, Vásárhelyen élő) gyermekeinket, unokáinkat, köszöntjük az ismerősöket.

Hajnali három-négy körül elunom a tévét is, az ágyban olvasok, ezúttal háttérrrádiózás nélkül. Egy Dsida-vers kerül a kezembe. Jó volna azt írnom, hogy ezzel alszom el. Nem így van. Eloltom a villanyt, és nagyon sokáig nézem az életemet a sötétben.

Dsida Jenő

Hideg téli est

Életünk hulló karácsonyfáján

halkan repesnek a lángok.

Fölöttünk és bennünk hömpölyög

a hidegáramú csönd.

Mosson ki, vigyen magával

fodros hátán mindent, ami volt:

esdő várakozások meddőségét,

kulcsoltkezű, hasztalan imákat.

Hópárnás nagy fenyők alatt

üljünk le a törpék közé,

burkolózzunk a hallgatásba

s húnyjuk le félig a szemünket.

S míg csillagok kezdenek pislákolni,

töprengjünk az eljövő felől:

hogyan kellene megszólalni?

S mindent elülről kezdeni?