A második világháború előtt, de az azt követő években is gyakori szokás volt Marossárpatakon a téli fonóesték megszervezése. Szinte minden családban, miután az asszonyok elvégezték a mindennapos házimunkát (főzés, mosás, takarítás), máris vették a guzsalyt és fonták a gyapjú illetve kenderfonalat.
A fonás eléggé egyhangú unalmas, monoton foglalatosság volt. Ezt a monoton jelleget ellensúlyozta a téli fonóesték megszervezése. A fonóestéket általában utcánként szervezték meg. Volt lányos fonó, fiatal asszonyok fonója és idősebb asszonyok fonója. Vacsora után a lányok, asszonyok vették a guzsalyukat és indultak a fonóba. Peregtek az orsók, de peregtek a nyelvek is. Itt szereztek tudomást a falu legfrissebb híréről. Olykor-olykor az erkölcsileg megbotlott fehércseléd is a társalgás témája lett. Úgy nyolc és kilenc óra között a legények is megjelentek a fonókban, akik igyekeztek a szeretőjük mellé leülni. Nótáztak, humoros történeteket mondtak, találós kérdések és viccek hangzottak el.
A legények szeme szinte megszakítás nélkül a lányok kezét figyelte. Ha valamelyik lány kezéből kiesett az orsó, azt a közelében levő legény elkapta és csak fizetség ellenében adta vissza. A fizetség nem más, mint egy nyilvános „cuppanós csók” volt.
Gábor János bácsi így mesél a fonóról: „Szép dolog vót a fanó. Versenyeztek a leányak, hagy melyik fan többet. Az én asszanyam mindig háram arsót fant teli. Aztán meg is halt vóna, ha nem ő szapujja a fanalat. Sak rangyszűnyeget is szűtt. A sak rangyszűnyeg mast ki van téve a kakasülőre a szénatartóba. Nem ke má senkinek. A szabákba mind perzsák vannak.”A farsang időszaka Háromkirályok- vízkereszt- (január 6.) hamvazószerdáig tart. Az ünnepi kalendáriumban ez olyan időszak, amelynek nincsenek szakrális vonásai. A farsanggal a téli időszak befejeződik.
A farsangi ünnepkörről történeti adataink többet árulnak el, mint más népszokásokról, itt ugyanis egyházi és világi hatóságok egy véleményen voltak: a farsang rendbontással, lármázással, zavargással járt, tehát a „rossz, tiltandó szokások közé tartozott.
A magyar nyelvben német eredetű farsang kifejezés egyaránt vonatkozik a teljes időszakra és a periódust lezáró háromnapos ünnepre is. Az ugyancsak használt, latin gyökerű karnevál inkább a városi, álarcos, báli mulatságokra vonatkozik a hétköznapi szóhasználatban.
A farsangi ünnepkör legfeltűnőbb mozzanata a jelmezes álarcos alakoskodás. A XV. század óta szólnak az adatok férfi-női ruhacseréről, álarcviselésről, az állatalakoskodások különböző formáiról. A királyi udvartól a kis falvakig mindenütt farsangoltak hazánkban. Már Mátyás király idejében a királynő itáliai rokonsága művészi álarcokat küldött ajándékba a magyar rokonoknak. A XVI-XVII. században falu, város és a királyi udvar egyaránt álarcot öltött farsangkor, és úgy szórakozott. Nagy farsangolás folyt a tragikus sorsú II. Lajos udvarában is, egészen a mohácsi ütközetig. 1525-ben húshagyó kedden álarcos menet jelent meg az udvarban, melyben elefánt is szerepelt. Maga II. Lajos is jelmezesen, ördögálarcban jelent meg az ünnepségeken. A XVI. századtól említik Cibere és Konc, vagyis a Böjti Ételek és a Húsételek tréfás küzdelmét is. E tréfás küzdelmet sok európai nép megszemélyesítve adta elő. Erdélyben még ma is említik a szalmabábokkal eljátszott tréfás viadalt. (1)
Farsangi álarcos alakoskodást napjainkig is találunk a magyar falvakban. Míg egyes európai népeknél a farsangi maszkok nagy tömegben, csoportosan vonulnak fel, Erdélyben jobban kedvelik a kisebb álarcos csoportok játékát. A magyar falu álarcos alakoskodásai között feltűnnek az állatalakoskodások. Különösen kedvelt a medve-, ló- kecske- és gólyaalakoskodás. Az alakoskodók általában kis párbeszédes jeleneteket is előadnak., pl. a lovat, kecskét gazdája vásárra viszi, az alkudozás közben az állat összeesik, holtan terül el, majd a zeneszóra ismét feltámad. Az állatalakoskodáson kívül más figurák is megjelennek a falusi farsangon. Álarcuk azonban többnyire harisnyából, rongyból, papírból, csipkéből készült. A hagyományos figurák közé tartozik a betyár, a cigányasszony, menyasszony, vőlegény vagy öregember és öregasszony pólyás babával. Ilyenkor kerülhet színre a tréfás halottas játék vagy lakodalom is.
Szokásos volt a lányok, asszonyok külön farsangolása is. Az asszonyok külön farsangolásáról már a XV. században Temesvári Pelbárt is megemlékezett. Prédikációjában leírta, hogy egy Kapos melletti faluban az asszonyok férfiruhát öltve, vagy más jelmezben táncoltak, mulatoztak egészen addig, amíg az ördög személyesen meg nem jelent a táncolók között, egy asszonyt elragadott magával, s a Kapos mocsaraiba hajította. (2)
Marossárpatakon is szokás volt, hogy maskarába öltöztek a nők és férfiak farsang idején. Úgy tíz óra körül érkeztek meg a fonóba a maskarába öltözött legények. Ezek, miután eljátszották a maskarázással párosuló szerepüket, továbbálltak és megígérték, hogy „még máskor is tiszteletüket teszik”.
Az idősebb nemzedék elmesélése szerint egyik gyakori farsangi alakoskodás a kecsketáncoltatás volt. Valamelyik rátermettebb legényt beöltöztették kecskének, csengőt kötöttek a nyakába. A kecske nyelvét száraz gyertyánfából készítették, hogy jobban csattogjon. Két legény kíséretében a kecskét pórázon vezetve keresték fel a fonókat, ahol elkezdődött a kecsketáncoltatás. Kecsketáncoltatás közben a következő humoros kurjongatások hangzottak el:
Ha te eztet ki nem járod
Száradjon el kezed, lábad,
Heppentyű, vaskesztyű
Nyakadon a csengettyű.
Amelyik leány nem mondta a mondókát , a kecske odament és húzta a csepűjét.
Más gyakori maszkurák voltak a kovácsok, betyárok, üstösök.
A kovácsok arcát csipke takarta, hozták az ülüt és ütötték. A lányok visítoztak, mert a kovácsok lefogták és szeget vertek a csizmájuk sarkába. Ketten megfogták a lányt, hárman ütötték a szeget.
Az üstösök kormosak voltak és simogatták kormos kézzel a lányok arcát.
„A betyárokat szerettük a legjobban- mondja Nagy Zsuzsika néni (Fátyol)-, mert ők szépek voltak. Ruházatuk előre megvarrt halálra való gatya szalagokkal feldíszítve, fekete lájbiból, varrottas kendőből állt. Arcukat csipke fedte. Muzsikással jártak és felkérték a lányokat táncolni is.”Húshagyókedden ért véget a farsang, amely január 6-án (vízkeresztkor) kezdődött. Aznap az asszonyok kürtöst sütöttek (ami napjainkban is szokás) és este bált szerveztek.
A farsangi hagyományokat, szokásokat a helyi iskola pedagógusai próbálják átmenteni az utókor számára. Minden évben megszervezik az iskolások farsangi mulatságát, amely iránt széleskörű az érdeklődés.

Fonójelenet - Negyedikes tanítványaim hagyományőrző és helyi népszokásokat felelevenítő műsora (Marossárpatak 2007)

A farsangoló csoportok jó hangulatot teremtettek, mosolyt csaltak az emberi arcokra, ugyanakkor nevelő hatásuk is volt. Önfegyelemre, találékonyságra szoktatták a fiatalokat. Lefoglalták szabadidejüket a hosszú téli estéken, elvonta őket a kocsmázástól, az egészségre káros szenvedélyek gyakorlásától.
Szántó István nyugalmazott tanító mesélte, hogy íratlan szabály volt, hogy fonóba csak konfirmálás után mehettek a fiúk és a lányok. „Mikor ide kerültem Sárpatakra, szokás volt, hogy a nagy legények megujjasozták, vagyis ujjasukkal (posztókabátjukkal) megverték játékosan azokat a fiúkat, akik este kimentek az utcára. Ugyanis csak konfirmálás (14 év ) után lett a fiúból legény, a kislányból nagylány. Ha a fonóba bement egy fiú, aki még nem konfirmált, a legények megbüntették. Lefogták és kényszerítették, hogy sok vizet megigyon. Ezek a módszerek jók voltak, még ha játékosak is, mert hozzájárultak a neveléshez. Mesélte valaki, hogy egyszer két fiú leselkedett a fonó ablakában. Meglátták a csendőrök és azonnal hazakergették őket. Nagyon szigorúak voltak. Tiltották és büntették a farsangi maskarázást is.”
A farsang nélkülöz minden szakrális vonatkozást, és ezért az év legnagyobb ünnepei –a karácsony és húsvét- ellenképeként is felfogható. A nem szakrális jelleg fokozása, túlhajtása jelenik meg azokban a gesztusokban cselekvésekben, amelyek a hétköznapok célszerűségeivel szemben a céltalanságot, a szabályozottsággal szemben az anarchiát, a társadalmi kötöttségekkel szemben a szabadságot fejezik ki. A kontrollált viselkedéssel szemben a farsangban megengedettek a durva, erőszakos, az illem határait átlépő gesztusok, kommunikációs formák és szövegek. A játék szabadsága minden társadalmi és kulturális változás ellenére megmaradt, és ez biztosítja helyenként a magyar paraszti farsang jövőjét is legalábbis még egy belátható időszakra.

(1) Voigt Vilmos: A magyar folklór.Osiris Kiadó, Budapest, 1998, (419, 429. oldal)
(2) Dömötör Tekla: Magyar népszokások, Corvina Kiadó, 1972. (26. oldal)