Tanítóskodtam az egyik ezeréves mezőségi faluban. Az iskola szépen pihent a domboldalon, és szelíden tekintett le az útra. Várta, hogy vége legyen a nyárnak, és benépesedjen. Mindig örült, ha reggel megérkezett a nyolc-tízfős csapat. Így délutánig helye sem volt az unalomnak.

           Életrevaló gyerek volt mindenik. Az is megesett, hogy csak úgy heccből puszta kézzel röptében lekapták a baglyot a levegőből, ha túl alacsonyra merészkedett.

           De az is megtörtént éppen hivatalos ellenőrzés alkalmával, hogy bemutatták a diófáramászás tudományát. A tisztes ellenőr csak szörnyülködött, izzadt és remegett, amikor meglátta a fa tetején lengedező legénykéket. Aztán megnyugtattam, hogy ne féljen, nem most másztak először fára. Mivel iskolacsengő nem volt, hát szokás szerint fütyölni kezdtem a gyülekezési indulót. Pillanatok alatt lecsúszkáltak a fiúk a fákról. Csak ekkor nyugodott meg az engem vizsgáztató küldött, de még akkor sem értette, hogyan nézhettem végig mindezt tökéletes nyugalommal. Nyomban javasolta, hogy le kell vágni a fák alsó ágait, hogy a tanulóknak ne legyen lehetőségük a mászásra. Ekkor gondoltam egyet, és megmutattam neki egy diófát az iskola másik felén. A földtől legalább három méterre egyetlen ága sem volt. Odaszólítottam ez egyik gyakorlott gyereket, és megkértem, rázzon diót erről a fáról. Vizsgáztatóm elsápadt, amikor a fiú néhány erőteljes mozdulattal fölkúszott a csupasz diófa törzsén. Ezt nem hitte volna. Most már elismerte, hogy a fanyírás itt merő értelmetlenség. És egyúttal azt is megértette, miért voltam nyugodt az imént.

           No de ne kanyarodjak el, amiről beszélni akartam!

           Történt egyszer, hogy a másodikosokkal a román könyvet betűztük. A nagyobbaknak más dolguk lett volna, de mindig a kisebbek feladata érdekelte jobban őket. Olvastuk, és megpróbáltuk megérteni a tenyérnyi szöveget. A lecke címe: Motanul pedepsit – A megbüntetett kandúr. Nyomban nekem szegeződött a kérdés:

-          Tanító bácsi, mit jelent az a motan?

-          Kandúrt. – válaszoltam.

-          Nem értem!

-          Bakmacska.

-          Ezt sem értem!

-          Fiúmacska. – mondtam hangosabban.

-          Tanító bácsi, most már mondja meg, fiú vagy macska!? – értetlenkedett az állattudományban járatlan leányka.

           Na, ezt is megette a fene! Hogy magyarázzam meg neki, mi az a motan? Ezen tépelődtem, és még egyszer hangsúlyoztam neki, hogy a motan fiúmacskát jelent.

-          Nem értem! – csapott az asztalra értetlenül.

           A fiúk már megsokallták. Kezdtek odaszólni a leánykának, hogy hallgasson. Aztán az egyik huncut gyermek meg akart nyugtatni:

-          Tanító bácsi, ne idegeskedjék, szüneten megmagyarázom neki, mi az a motan!

Ezt nem hagyhattam annyiba. Micsoda szégyen lett volna, ha tanító létemre nem tudom megmagyarázni! Újra nekiveselkedtem, de már remegtem a dühtől.

-          Idefigyelj! A kandúr, a bakmacska és a fiúmacska ugyanazt jelenti. Ahogy az osztályban vannak fiúk és lányok, úgy a macskák között is vannak fiúmacskák és lánymacskák. Érted?

-          Akkor most a motan lánymacska vagy fiúmacska?

-          Fiúmacska! – dörögtem, és recsegett az ujjaim között a golyóstoll.

-          Nem értem, hogyan lehet fiú is, macska is!?

-          Tanító bácsi, ne kínlódjék! – vigasztaltak a többiek, miközben szinte a guta ütött meg.

-          Te, leányka! Értsd meg, az a fiúmacska, amelyik felül van! – vetettem be az utolsó gondolatomat, közben megdöbbentem, hogy mégsem kellett volna ezt mondanom.

-          Hol fenn? A padláson? – értetlenkedett a kislány, miközben a többiek majd megpukkadtak a röhögéstől, én meg a dühtől.

-          Igen. Ott. – adtam fel a küzdelmet, és nagyot sóhajtottam.

-          Hagyja, tanító bácsi, szüneten megmagyarázom neki! – ígérte az egyik fiú, és nagyot kacsintott.

-          Jó, magyarázzad. De most folytassuk a leckét!

Valahogy letelt az óra. Mivel nem zavart kinti csengő, hamarabb engedtem ki őket pár perccel, hogy én is többet szellőzhessek odakinn e csőd után.

           De még ki sem mentem, amikor nagy kuncogást hallottam az ablak alatt. A surmók azt hitték, hogy ha sokat mennek, akkor távol lesznek tőlem. Éppen megkerülték az iskolát, és az osztály széláteresztő ablakai alatt álltak meg. Hamarosan el is kezdte a fiúcska a nagy magyarázatot.

-          Idefigyelj, te! A bakmacska az a macska, amelyik meg…. a „nyöstén” macskát. – és itt olyan szót használt a kölyök, amit nem szívesen írnék le.

-          Most már értem! – ujjongott a leányka, és szaladtak is nagy diadallal hozzám.

-          Tanító bácsi, most már tudom, mi az a bakmacska! – dicsekedte széles vigyorral a kislány.

           Ekkor kissé lecsillapodtam, hogy az imént mégsem mondtam túl nagy újdonságot a gyerekeknek…