B. Sándor volt a becsületes neve, de a falu Tubák Sándorként említette. Nyugdíjasként nálunk többször is megfordult, mert édesapámnak barátja volt. Tudtam róla, hogy egész életében személygépkocsit vezetett, legtöbbet Bukarestben, ahol Franciaország bukaresti nagykövetét hordozta a '30-as években. Amolyan fehér kesztyűs sofőr volt, aki nem mosott és nem javított autót, csak vezetett, méltóságteljesen, nagy figyelemmel és hozzáértéssel sapkás- kék egyenruhájában, mosolygáskor pedig szívesen tette közszemlére fogazata aranykoronáit.

Mindig büszkén emlékezett a sofőr - évekre, melyekből több, mint negyvenet gyűjtött egy csokorba.

Persze a bukaresti paradicsomban kijárt neki a bő, változatos és finom étkek hosszú sora, akárcsak a konzulátus pincéjének francia pezsgője (a hasát mindennél jobban szerette, ezt nagynénémtől tudom, aki szakács volt a konzulátuson és aki ugyancsak igyekezett a legjobb falatokkal enyhíteni Tubák éhségét). Különösen a desszertek vonzották a derék sofőrt, de azokból mindig akkora adagot rakatott magának, hogy a kíméletlen, Tubák kontra desszert versenyben legtöbbször az utóbbi, a többnyire hatalmas fagylalt adag volt a győztes. Így aztán a pedáns és büszke gépkocsivezetőnek legtöbbször ott kellett hagynia az édességet a nagy kristály pohárban, miután szívélyesen megkérte a konyhalányokat, tennék csak félre a fagylaltot, majd később érte jön és bekapja. A szakácsnők természetesen vállalták a megbízatást, de legtöbbször az történt, hogy a hetyke sofőr későn érkezett, vagy megfeledkezett a fagyiról, így aztán az, vagy megolvadva a konyhai mosogatóba került, vagy a szorgos szakácsnőket hűsítette a fővárosi meleg napokon.

Történt pedig -egyik alkalommal- (nagynéném mesélte), hogy a mi Tubákunk, miután úgy belakott az erdélyi előírások szerint fűszerezett, nagy tányér szilvás gombócból, hogy alig tudott felkelni az asztaltól - miközben keservesen nézte a fehér kristályos pohárban csillogó fagylalt tornyot - így szólt a hölgyekhez:

-Te Mari! Teli vagyak gambóccal, há még huva egyek fagylaltat? Tegyétek fére, majd azsannyako békapam! - Jól van Sándor lelkem, válaszolta nagynéném, csak el ne feledkezz! Azzal nyúlt is a kristálypohár és tartalma után, de Tubák egy pillantás alatt elkapta a poharat, majd szájához emelve leköpködte apró-picike nyál cseppjeivel, -mint szomszéd a süldőmalacot -, s csak ennyit mondott:

-Na, mast tedd fére!