1.      Pákey Lajos (Kolozsvár, 1853. márc. 1. – Kolozsvár, 1921. ápr.): építész. A kolozsvári iparrajziskola igazgatója volt. Főbb művei Kolozsvárott az unitárius kollégium, a New York Szálló, továbbá a Mátyás-szobor talapzata. A mezőzáhi Ugron-kastély, a dicsőszentmártoni, székelyudvarhelyi, magyarsárosi és a bölöni unitárius templom ugyancsak tervei alapján épültek.

2.      Kováts Ferenc, id. (Nagyszeben, 1888. márc. 3. – Bp., 1983. nov. 23.): orvos, tüdőgyógyász, egyetemi tanár. Diplomáját a kolozsvári orvosi egyetemen szerezte. Rajztehetségének köszönhetően demonstrátori állást kapott az Anatómiai Intézetben. Pályafutása kezdetén sebészként dolgozott a marosvásárhelyi Dollinger-klinikán, majd Radnótra ment körorvosnak. Szegedre kerülve találkozott a hazánkban féktelenül pusztító tuberkulózissal. Ő létesítette Mo.-on az első vidéki tüdőgondozó intézetet Szegeden. Külföldi tanulmányútjai során dolgozott a Pasteur-intézetben, majd Franciaországban Dumarest-nél, Besançon-nál klinikai gyakorlaton vett részt, folytatva azt a tudományos munkát, amit gondozóorvosként a Jancsó-klinika laboratóriumában megkezdett. Francia- és németországi útjairól új módszereket (pl. a mikobaktérium tenyésztését, a légmellkezelést, a bronchográfiát) hozott haza, és honosított meg. Kikísérletezte és elkészítette a légmell kezelésére alkalmas készüléket, a Kováts-féle tűket. Küzdött a tüdővész ellen.(…). 1929-ben írta meg monográfiáját a légmell-kezelésről Az ambulans légmell-kezelés címen (Bp., 1930). Ezekben az években fedezte fel a paprikahasítók toxomikózisát, valamint a világon elsőként derített fel olyan szerves por által okozott kombinált tüdőbetegséget, amely számtalan, később felismert foglalkozási ártalom magyarázatához szolgált modellként. A tüdő mikózisairól monográfiát adott közre, megírta az első egyetemi tankönyvet a tuberkulózisról, több száz közleménye jelent meg. 1937-ben a János Kórházban osztályt kapott. 1942-ben megbízták az első egyetemi klinika létesítésével, a bp.-i Semmelweis Orvostudományi Egyetem Tüdőgyógyászati Klinikájának az igazgatója lett. A gyógyítás mellett 1961-ig, nyugalomba vonulásáig több ezer orvostanhallgatót tanított a tuberkulózis elleni küzdelemre, annak megelőzésére; megteremtette a neves Kováts-iskolát. Nemcsak tudós, hanem művész is volt. Festett, faragott, domborműveket készített, írt népszerű könyvet is (Egészséges élet-derűs öregség. Használati utasítás az élethez, Bp., 1976). Művei: Die Lungenerkrankung der Paprikuspalter (Bp.-Leipzig, 1937); A gümős mellhártyalob (Bp., 1944); Hogyan gyógyítjuk a tüdővészt? (Bp., 1946); A gümőkór (Bp., 1954); A tüdőgümőkór (2. átdolg. kiad., Bp., 1956); Die Toxomycose der Lunge (Bp., 1965); A hörgők betegségei (Nyiredy Gézával, Bp., 1966); Occupational myotic diseases of the lung (Bp., 1968). –

3.      Tőkés Anna (Marosvásárhely, 1898. márc. 5. – Bp., 1966. dec. 25.): drámai színész, Kossuth-díjas (1952), kiváló művész (1956). A kolozsvári színiiskola elvégzése után Bp.-en a Renaissance Színházban lépett fel először, majd a Nemzeti Színházhoz került, melynek 1925-től haláláig tagja. Ösztönös színészi tehetség volt, közvetlen folytatója Jászai Mari művészetének. A legkiválóbbakat a klasszikus tragédiákban alkotta. Filmen is játszott. – Főbb szerepei Shakespeare drámáiban: Gertrud és Ophélia (Hamlet), Lady Macbeth (Macbeth), Regan és Goneril (Lear király), Erzsébet (III. Richard), Jessica (A velencei kalmár), Viola (Vízkereszt); Stuart Mária (Schiller); Jokaszté (Szophoklész: Oidipusz király); Hilda Wangel (Ibsen: Solness építőmester); Margit (Goethe: Faust); Melinda és Gertrudis (Katona József: Bánk bán); Éva (Madách: Az ember tragédiája); Phaedra (Racine); Irene (Herczeg Ferenc: Bizánc); Bernarda Alba (Garcia Lorca: Bernarda háza); komisszárnő (Visnyevszkij: Felejthetetlen 1919); Mirigy (Vörösmarty: Csongor és Tünde); Rebeca (Miller: Salemi boszorkányok). – I. Filmszerepei:. Füst (1929), Hotel Kikelet (1937), Fráter Loránd (1942), Állami áruház (1952). A tettes ismeretlen (1957), Napfény a jégen (1961).

4.      Gecse Dániel (Cigányi, 1768. márc. 7. – Marosvásárhely, 1824. máj. 23.): orvos. 1798-ban a pesti egyetemen orvosit végzett. Erdélyben egy ideig gyakorló orvos volt, majd olaszországi tanulmányútra ment. Hazatérése után 1807-ben a kormány a Hunyad megyei kolera elfojtására küldte ki. 1809-ben a francia háborúban a fölkelő sereg táborkari főorvosává nevezték ki. A háborúból hazatérve 1813–14-ben a Brassó környékén fellépő pestis leküzdésében vett részt. 1815-ben Marosvásárhelyen telepedett le, és ott élt haláláig. A marosvásárhelyi kollégiumot nagyobb adománnyal támogatta. Végrendeletében 6000 Ft-ot hagyott egy „emberszereteti intézet” alapítására azzal a kiegészítéssel, hogy ehhez az összeghez anyja halála után többi vagyona is hozzácsatolandó.

5.      Bözödi György, Jakab (Bözöd, 1913. márc. 9. – Bp., 1989. nov. 25.): író, szociográfus, történész. A kolozsvári unitárius kollégiumban érettségizett (1931), utána két évig teológus. 1933-tól a kolozsvári egyetemen jogot és bölcseletet hallgatott. Versei, novellái jelentek meg az Ellenzék és a Keleti Újság c. napilapokban. Folyóiratot szerkesztett Marosvásárhelyen (Székely Szó). 1935-től 1957-ig Kolozsvárott élt, a Hitel c. folyóirat munkatársa, 1940-től az Egyetemi Könyvtár tisztviselője. Folyóiratok cikkírója (Pásztortűz, Ellenzék, Erdélyi Helikon, Korunk). A falukutatási mozgalomhoz kapcsolódott történeti és szociográfiai munkája (Székely bánja, 1938). Mo.-on a Kelet Népe közölte írásait (1941). Kolozsvárott a Termés c. évnegyedes folyóirat egyik alapítója (1942), szerkesztője (1944-ig). 1945 után részt vett az 1848–1849-es Történelmi Ereklye Múzeum rendbehozásában és vezetésében. Az 1950-es években egy ideig szövetkezeti könyvelő, majd büntető században a Duna-deltai építkezéseken dolgozott. 1957-től Marosvásárhelyen akadémiai kutató volt nyugdíjaztatásáig (1975). Mint nyugdíjas részt vett az Akadémia kiadásában megjelent Revolutia de la 1848-1849 din Transilvania c. sorozat (I. 1977., II. 1979) munkálataiban. Bp.-en 1939-ben Baumgarten-jutalomban részesült. -Művei. Székely emberek, zsidó istenek (Jegyzetek a székely szombatosokról) (Kolozsvár, 1935); Székely bánja (szociográfia, Kolozsvár, 1938, Bp., 1939, Bp., 1985); Romlás (r., I-II. Bp., 1940); Nyugtalan pásztorok (r., és elb., Bp., 1942., Bukarest, 1968); A tréfás farkas (Bágyi János meséi, Bp., 1943); Repedt csupor (elb., Bp., 1944); Erdély szabadságharca (1848-1849) a hivatalos iratok, levelek és hírlapok tükrében (bev. Balogh Edgár; Kolozsvár, 1945); Rebi néni feltámadása (nov., Kolozsvár, 1945); Eladó temető (elb., Sepsiszentgyörgy, 1945); Hazafelé (vál. elb., Marosvásárhely, 1958); Az eszös gyermök (Bágyi János meséi, Bp., 1958); Nap és árnyék (versek, Izsák József utószavával, Bukarest, 1979).

6.      Fáskerthy György, Fáskerti (Arad, 1923. márc. 9. – Bukarest, 1977. dec. 2.): író, műfordító, szerkesztő. Középiskoláit. Bp.-en kezdte, de szüleinek Mo.-ról való kiutasítása miatt nem tudta befejezni. Aradon munkásként dolgozott, majd bekapcsolódott az illegális pártmunkába. 1947-től 1954-ig kiadói szerkesztő. 1955-57-ben az ő szerkesztésében jelent meg a Sţiinţa şi Tehnica Tudományos fantasztikus elbeszélések c. m. melléklete. Sokat fordított románról magyarra. –Művei Az ember, aki bükkfa volt (elb., Bukarest, 1968); Légszomj (r., Bukarest, 1970).

7.      Remetei Filep Ferenc (Nagyszeben, 1898. márc. 11. – Körmend, 1977. ápr. 3.): orvos. Középiskoláit Kolozsvárott, orvosi tanulmányait 1917-1922 között Bp.-en végezte. 1922-23-ban Mezőhegyesen, 1923-1926 között a pestújhelyi kórházban sebész, 1926-1929 között Szegeden a sebészeti klinikán tanársegéd, 1929-1931 között Gyulán magánszanatóriumi főorvos. 1931-68 között a körmendi kórház igazgatója. Közel száz tanulmányt közölt. 1958–1964 között a Nyugat-dunántúli Sebész szakcsoport elnöke, később díszelnöke. – Fő műve Körmend egészségügyének története (Kapronczay Károllyal, Körmend, 1983).

8.      Pálffy Endre (Maroshévíz, 1908. márc. 12. – Bp., 1975. nov. 16.): irodalomtörténész, címzetes egyetemi tanár, az irodalomtudományok doktora (1976). Tanulmányait a kolozsvári egyetemen és a Sorbonne-on végezte. 1931-ben kapott román–francia szakos tanári oklevelet a kolozsvári egyetemen. 1931-től Nagyenyeden tanár a Bethlen Kollégiumban. 1937–40-ben N. Iorga professzor meghívására egyetlen magyar előadója volt a Vălenii de Munte-i szabadegyetemnek. 1941–1945 között Naszódon a román líceum és kollégium tanára, majd igazgatója. 1945-től Bp.-en a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban (VKM) előadó, majd főosztályvezető, részt vett az általános iskola, a dolgozók iskolája létrehozásában, a középiskolák államosításában. 1949–1955 között a Bp.-i Pedagógiai Főiskola román tanszékének tanára. Több jegyzetet, tankönyvet írt; irodalomtörténeti tankönyveket szerkezstett a magyarországi román középfokú oktatás számára. 1955-től a bp.-i ELTE román tanszékének docense, c. egy.-i tanár (posztumusz, (1976). Öt évig a Foaia Noastră c. román nyelvű hetilap főszerkesztője. Irodalomtörténeti munkássága a román irodalommal, a magyar–román művelődési és az orosz–román irodalmi kapcsolatokra terjedt ki, s e tárgykörökből számos tanulmányt publikált szakfolyóiratokban. A román irodalom története c. könyve magyar viszonylatban az első ilyen természetű összefoglaló munka. –Művei: Magyar nyelvtan és olvasókönyv a román tannyelvű gimnáziumok 1., valamint a polgári iskolák felső osztályai számára (Kelemen Bélával, Bp., 1941); Istoria literaturii române pentru clasa a 3-a medie. Manual provizoriu (Domokos Sámuellel, Bp., 1953); Istoria literaturii române pentru clasa a 2-a scolilor medii (Domokos Sámuellel, Bp., 1955); A román irodalom a 20. században (Bp., 1957); A román irodalom története (Bp., 1957); Román társalgási könyv (Bp., 1960); A román irodalom története (Függelék: Kozocsa Sándor-Radó György: A román irodalom Magyarországon, Bibliográfia; Bp., 1961); George Coşbuc élete és költészete (Bp., 1973).

9.      Jankó János (Pest, 1868. márc. 13. – Borszék, 1902. júl. 28.): etnográfus, Torda, Kalotaszeg, a Balaton-mellék néprajzának, továbbá Nyugat-Szibéria hanti (osztják) népességének kutatója, az összehasonlító tárgyi néprajz egyik első hazai művelője… Tanulmányait a bp.-i egyetem földrajz szakán végezte. Olaszországi és észak-afrikai tanulmányutak után 1890-ben az angol és francia föld- és néprajzi intézeteket tanulmányozta. 1892–93-ban tanársegéd a bp.-i földrajzi intézetben, 1894-ben az MNM néprajzi osztályára került. A berlini Museum für Völkerkunde tanulmányozása után ismételten beutazta Mo.-ot, és felállította az ezredéves kiállítás néprajzi faluját. 1896 nyarán gr. Zichy Jenő megbízásából az oroszországi néprajzi gyűjteményeket tanulmányozta (Szentpétervár, Moszkva, Nyizsnyij Novgorod). A harmadik Zichy-expedíció tagjaként 1898-ban a Kaukázusból indult, majd a fekete-tengeri és volgai vizsgálatok után Tobolszkban különvált Zichyéktől, s három hónapon át néprajzi és antropológiai gyűjtést végzett az Ob és Irtisz vidékén az osztjákok (hantik) között. Hazatérve megírta nagy jelentőségű halászati munkáját. Gyűjtőúton érte korai halála. – Művei: Gróf Benyovszky Móric életrajza (Bp., 1889); Kalotaszeg magyar népe (Bp., 1892); Torda, Aranyosszék, Toroczkó magyar(székely) népe (Bp., 1893); Az ezredéves országos kiállítás néprajzi faluja (Bp., 1897); A néprajzi gyűjtemény leírása (Zichy Jenő gr. kaukázusi és közép-ázsiai utazásai I. Bp., 1897); A magyar halászat eredete (Herkunft der magyarischen Fischerei); Zichy Jenő gr. harmadik ázsiai utazása (Dritte asiatische Forschungsreise des Gr. Eugen Zichy, I. Bp., 1900); A balatonmelléki lakosság néprajza (Bp., 1902).

10.  Dósa Elek (Marosvásárhely, 1803. márc. 15. – Pest, 1867. nov. 17.): jogász, jogakadémiai tanár, az MTA tagja (l. 1861, t. 1865). Hazai és külföldi tanulmányok után 1831-től a marosvásárhelyi jogakadémia tanára, a szabadságharc alatt kormánybiztos, amiért várfogságot szenvedett (1849–53). Ügyvéd, majd 1862-től haláláig ismét jogtanár Marosvásárhelyen. 1866-tól országgyűlési képviselő, ill. annak. alelnöke volt. Irodalmi munkássága előtanulmánynak indult az 1848-as kodifikációhoz, minden kritika nélkül teljes képet adott az erdélyi tételes jogról annak megvizsgálása érdekében, hogy mit lehet abból a tervezett kodifikáció során fenntartani. Művében tudatos hallgatással mellőzte az osztrák polgári jogot, amely már akkor egyre inkább befolyásolta a magyarországi jogintézmények alakulását. Élete végén egyházjoggal foglalkozott. Fontos Az erdélyhoni jogtudomány (I–III. Kolozsvár, 1861, az MTA nagyjutalmát kapta érte 1865-ben); Az erdélyhoni evangelico-reformátusok egyházi jogtana (Pest, 1863) c. műve.

11.  Nyireő István (Nagybánya, 1893. márc. 20. – Bp., 1977. máj. 15.): könyvtáros. A kolozsvári tudományegyetem bölcsészettudományi karának elvégzése után könyvtáros 1916-tól a kolozsvári, 1919-től a pozsonyi egyetemi könyvtárban. 1920-tól a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelőségén dolgozott, majd áthelyezték az OSZK-ba (1923). Tervei szerint növelték a könyvtári célra szolgáló helyiségek alapterületét az MNM épületén belül. A debreceni egyetemi könyvtár igazgatója lett (1929). 15 éves tevékenysége során a 40 000 kötetes állományból félmillió kötetes modern könyvtárat alakított ki. Egyetemi magántanárrá habilitálták (1934). 1945 után az Akadémiai Könyvtárhoz osztották be, és megbízták a külön-gyűjtemények, az olvasótermek megtervezésével. Az MTA Földrajzi Könyv- és Térképtárába került (1954), terveket készített az Országos Széchényi Könyvtár várbeli elhelyezésére (1959). Könyvtári vonatkozású tanulmányokat írt: Könyveink és nemzeti kultúránk (Bp., 1921); Az iskolán kívüli népművelés eszközei (Bp., 1922); A könyvtártudomány mai törekvései (Bp., 1930).

12.  Téglás Gábor (Brassó, 1848. márc. 23. – Bp., 1916. febr. 4.): régész, tanár, az MTA l. tagja (1888). Egyetemi tanulmányai után 1871-től a dévai főreáliskola tanára, 1883-tól 1904-ig igazgatója. Ifjabb éveiben Hunyad vármegye geológiai és természetrajzi viszonyaival foglalkozott. Később a római kori Dáciát választotta tanulmányai fő tárgyául. Felásatta a várhelyi (szarmiszegethusai) amfiteátrumot, s a dévai múzeumot gazdagította az innen kikerült leletekkel. Feltárta a dáciai limes nyugati szakaszának egy részét. Jelentős eredményeket ért el a római kori erdélyi bányászat kutatása területén. A Hunyad vármegyei történelmi és régészeti társulatnak hosszú időn át múzeumi igazgatója, majd tiszteletbeli igazgatója. Régészeti dolgozatai az Archaeológiai Közleményekben, ókori bányatörténeti tanulmányai a Bányászati és Kohászati Lapokban jelentek meg. – Fontosabb művei: Hunyad megye története (I. Bp., 1902); Az alföldi sáncok Maros–Duna közi csoportjának helyrajza. (Bp., 1904); Limes-tanulmányok (Bp., 1905); Dácia megdűlésének története (Bp., 1913). 

13.  Deák Tamás (Arad, 1928. márc. 23. – Bp., 1986. jan. 24.): író, műfordító, szerkesztő. Polgári családban nőtt fel. A temesvári piarista gimnáziumban, majd a kolozsvári egyetemen végezte tanulmányait. 1948-1950 között a Romániai Magyar Szó c. napilap kolozsvári tudósítója, 1950-1955 között az Állami Magyar Opera művészeti titkára, 1955-56-ban az Igaz Szó, 1958-1975 között a Művészet, ill. a nyomába lépő Új Élet c. képeslap kolozsvári szerkesztője, 1978-1984 között a Téka c. könyvsorozat társszerkesztője volt. Írói pályáját versekkel és műfordításokkal kezdte, majd opera-szövegkönyveket fordított. Műfordításaiból Átváltozások (Bukarest, 1968) c. antológiájában adott közre válogatást, emellett lefordította Caragiale Az elveszett levél c. vígjátékát és Montherlant két színművét. Gazdag világirodalmi műveltség birtokában írta esszéit a klasszikus, a modern magyar és világirodalom, művészet nagy egyéniségeiről. Ezeket az írásait Odysseus üzenete (Bukarest, 1966), Boldog verseny (Bukarest, 1973), Káprázat és figyelem (Bukarest, 1980) és A történet értelme (Bp., 1986) c. esszéköteteiben gyűjtötte össze. Világirodalmi tájékozottságát kamatoztatta drámai műveiben is, ezek a klasszikus társadalmi dráma, a mitológiai játék és a modern abszurd színház eszközeivel jelenítették meg a háborúk és diktatúrák között élő XX. sz.-i ember tapasztalatait és szorongásait. Legnagyobb színházi sikerét – a zsarnoki hatalom természetét bemutató – A hadgyakorlat (1968) c. abszurd darabjával aratta, amely díjat kapott az országos drámapályázaton, és több román színház is műsorára tűzte. Ugyancsak a hatalom és az erkölcs ellentétét mutatta be A forró sziget (Bukarest, 1972), ill. Az érsek imája (Bukarest, 1972) c. műveiben. Drámáit Testvérek (Bukarest, 1967), A forró sziget (Bukaret, 1972) és Az érsek imája (Bp., 1988) c. kötetei tartalmazzák. Regényeiben személyes élmények nyomán fejezte ki kesernyés életbölcseletét, számot vetve azzal, hogy a kisebbségi lét körülményei miként korlátozzák egy európai távlatokra figyelő, nyitott szellem lehetőségeit. Egy agglegény emlékezései (Bukarest, 1971) c. regényében ironikusan mutatta be hősének szerelmi kalandjait, Antal a nagyvilágban (Bukarest, 1976) c. művében a regényhős személyiségének elmélyülését ábrázolta. Don Juan (Bukarest, 1979), ill. Don Juan–Don Juan halála (regénytorzó, Bp., 1986) c. regényeiben a klasszikus irodalmi hőstípus újraértelmezésére tett kísérletet. Elbeszélés kötetei: Hallatlan történetek (Bukarest, 1974), Újabb hallatlan történetek (Bukarest, 1980) és Alagutak a halálig (Bp., 1984). 1984-ben súlyos betegen települt át Bp.-re, itt új kiadásban jelentették meg műveit.

14.  Kiss János (Erdőszentgyörgy, 1883. márc. 24. – Bp., 1944. dec. 8.): altábornagy. Székely katonacsalád sarja. 1902-ben végezte el a nagyszebeni hadapródiskolát. Az I. világháború után a kőszegi katonai alreáliskola, tanára, majd egy kerékpáros dandár parancsnoka, végül a honvédség gyalogsági szemlélője. 1939-ben a hadvezetés német orientációja elleni tiltakozásként nyugdíjba vonult. Ettől kezdve Kőszegen élt visszavonultan. Bajcsy-Zsilinszky baráti köréhez tartozott. (…) 1943 dec.-ében tagja az újvidéki vérengzés bűnösei ügyének tárgyalására kirendelt hadbíróságnak. 1944-ben nagyszabású stratégiai tervezetet dolgozott ki, amelyben javasolta, hogy a német megszállás után kialakult helyzetben a magyar hadsereg vonuljon vissza a Balkánra, és csatlakozzék a jugoszláv ellenállási mozgalomhoz. 1944 nov. elején a KMP által szervezett, Bajcsy-Zsilinszky vezetése alatt álló magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága megbízottat küldött Kőszegre, hogy felkérje őt a bizottság kebelében létesült Katonai Vezérkar vezetésére. Bp.-re utazott, átvette az ellenállási mozgalom katonai szervezetének irányítását, s kidolgozta a bp.-i felkelés katonai tervezetét. Ennek kivitelezésére nem kerülhetett sor, mivel 1944. nov. 22-én a nyilas nyomozószervek, árulás révén tudomást szerezve a mozgalomról, annak több vezetőjét, köztük Kisst is elfogták. Kétheti kegyetlen vallatás után a nyilas haditörvényszék halálra ítélte, s a Margit körúti katonai fegyházban kivégezték.

15.  Borszéky Soma (Almásmező, 1828. márc. 25. – Nagyszeben, 1913. jan. 17.): jogi író. A szabadságharc idején honvéd. Később jogot végzett, és 1889-ig minisztériumi tisztviselő volt. A szabadalmi és védjegyjog egyik magyar úttörője. Több közlekedéspolitikai tanulmányt írt az erdélyi vasutak kérdéséről. – Fontosabbak: A találmányi szabadalmi törvény elvei (Bp., 1885); Gesetz über den Markenschutz (Bp., 1888); Székely vasutak (Székelyudvarhely, 1908).

16.  Tolnai Simon (Nagyvárad, 1868. márc. 26. – Mauthausen, 1944 végén): nyomda-, lapvállalat tulajdonos és könyvkiadó. 1895-ben megindította a Tolnai Világlapját, amely megalapozta kiadói tevékenységét. 1912-ben nyomdavállalatot létesített, s ennek birtokában egyre növelte népszerű kiadványainak számát. Világtörténelmet, lexikont, szépirodalmi és tudományos munkákat, színházi hetilapot és divatlapot adott ki. 1941-től kezdve a vállalatot a fasiszta magyar kormány fokozatosan birtokába vette, és átadta azt a Magyar Népművelők Társaságának. Mo. német megszállása után a Gestapo deportálta. – A bűvészet könyve és a leleplezett spiritizmus (I – II., Bp., 1898) c. műve ismert.

17.  Gözsy Béla (Csíkszereda, 1903. márc. 26. – Montreal, 1979. jan. 10.): gyógyszerész, egyetemi tanár. Apja csíkszeredai patikájában gyakornok, 1924-ben a bp.-i tudományegyetemen gyógyszerészi, 1926-ban ugyanott gyógyszerészdoktori oklevelet szerzett. A Magyar Gyógyszerésztudományi Társaság tagja. 1926-ban bp.-i Egyetem Közegészségtani Intézetében tanársegéd. Az 1930-as évek elejétől a szegedi egyetemen dolgozott Szent-Györgyi Albert biokémiai intézetében. Itt szerzett biokémiai doktorátust 1932-ben. 1940-ben a bp.-i Phylaxia Oltóanyag-termelő Intézetbe került, ahol elsőként vezette be a szérumtermelésbe a liofilizálás módszerét. 1945-ben a bp.-i Szervita Gyógyszervegyészeti Laboratórium vezetője, itt penicillin- és sztreptomicin-kutatásokkal foglalkozott. 1949-ben számos dolgozata jelent meg a párizsi Journal de Physiologie c. szaklapban. Párizsból került a montreali egyetem Mikrobiológiai és Higiéniai Intézetébe, ahol a BCG-oltások hatásával, a fagocitákkal, az influenza vírusával és az antihisztaminokkal foglalkozott, és itt egyetemi tanár lett. –

18.  Nagy István (Csíkmindszent, 1873. márc. 28. – Baja, 1937. febr. 13.): festő. Kolozsvárt tanítóképzőt végzett, két évig tanított, majd a Mintarajziskolában tanult 1894-től 1897-ig. 1898-ban Münchenben, 1900-ban Párizsban, 1902-ben Rómában járt, aztán hazatért Erdélybe. Az I. világháború idején a 22. székely gyalogezred hadifestője volt. Háborús rajzait 1916-ban állították ki. Ezután főleg drámai hangulatú arc- és tájképeket készített szénnel vagy pasztellel. A 20-as évek elejétől Baja, Szentes és Kecskemét környékén vándorolva festette képeit. Több erdélyi kiállítás után a Nemzeti Szalonban, 1923-ban rendezett gyűjteményes kiállítása nagy feltűnést keltett; ezt 1927 és 1929-ben újabbak követték. 1924-ben elnyerte a Szinyei Társaság festészeti díját. 1925–26-ban Kolozsvárt és még ez évben bp.-i műtermében is rendezett kiállítást. 1934-ben a Nemzeti Szalonban, 1935-ben a Műteremben és egyidejűleg a bajai Nemzeti Szállóban volt gyűjteményes kiállítása. 1966-ban Székesfehérvárott, 1967-ben pedig az MNG-ben rendezték meg gyűjteményes kiállítását. 1936-ban díjat nyert Öregasszony c. képével. Élete utolsó éveit 1931-től Baján töltötte súlyos tüdőbajjal. Művészete a magyar realista festészet egyik csúcspontja. Főként krétával és pasztellel rajzolt tájait és portréit a puritán hangvétel, a konstruáló erő jellemzi. Hatása ma is érezhető a magyar piktúrában.

19.  Rádl Ödön (Alsólugos, 1848. márc. 30. – Nagyvárad, 1916. dec. 20.): író, ügyvéd. Nagyváradon végezte jogi tanulmányait, 1871-ben ügyvédi vizsgát tett. 1873-tól ügyvédi gyakorlatot folytatott. A Szabadelvű Párt helyi vezetője, Tisza Kálmán és gr. Tisza István barátja. 1870-től fél évig a Deák-párti Nagyváradi Lapokat, 1872-től rövid ideig Debrecenben a Tiszavidék c. politikai lapot szerkeszti. Alapító elnöke volt a nagyváradi Szigligeti Társaságnak 1892-től, a Petőfi Társaságnak 1877-től volt tagja. Fővárosi és vidéki lapokban jelentek meg tárcái, színikritikái, elbeszélései, esztétikai cikkei. Ady több ízben támadta, mert élesen elutasította a haladó költői eszméket. –Munkái: Levelek egy német faluból (Nagyvárad, 1870); Szomorú történetek (Nagyvárad, 1871); Jean Paul (tanulmány, Nagyvárad, 1872); Egy tél Olaszhonban (Útirajzok Nagyvárad, 1872).