Nem tudni, hogy a rókák, őzek, nyulak, vaddisznók, borzok, sünik, szarkák, vadgalambok, mátyásmadarak, rigók, héják, réti sasok s mindenfélék mellett voltaképpen kié is a Kis-Küküllő terében békésen szunyókáló berek…

Újsághír: “A szerencsétlen élőlények állandó szorongásban élik napjaikat, az átlagéletkoruk drasztikusan lecsökkent, könnyen esnek gaz orvvadászok áldozatául…A Küküllő holtágából már csak mosdótálat lehet kifogni.”

Pricskili Hápárcsuk, rövid nevén Háp, de egyébként Jóska: valós személy. A rendes nevét nem árulom el, mert nem tudom, mit kapnék a divulgálásért.

Az ilyenekről sosem tudni, élnek-e még.

Meg vannak halva. És egyszer csak megverik az embert!

A Kis-Küküllő menti Szőkefaván. Jobban mondva Vámosgálfalva és Szőkefalva peremén, az Ördöngős-hídtól lefelé kies bennvalója, Dicsőszentmárton irányába’.

Háp, vagyis Jóska igen alacsonyra méreteződött, és pofázósra. Mindenkinek odamondott, ha nem figyelt, néha szájon vágták, máskor semmi.

Rendszerint mindig elsőnek ütött vissza. Kapott két jelvényt, és négy év letöltendőt.

Egyszer éppen szembement a Megváltóval.

Miért nem adják vissza a folyóparti Berek egykor jól termő parcelláit jogos tulajdonosaiknak.

A polgármester húzta a száját. Nem tudni, kié az a sok szertebabrálódott izé. Ott vaddisznók, őzikék, nyulak, rókák, borzok, kígyók és békák szaporodtak el, mért ne lehetne természetvédelmi terület, és akkor pénzt is kap érte a község.

Kit érdekel hát, hogy kié a berek.

A berek is a Jézus tulajdona, jelentette ki Kádas Feri.

Presbiter volt, a többi csak kurátor.

A kurátorok merev szemmel nézték, tölt-e valaki a poharukba. Nehéz eldönteni, kié a Berek, ha nem tudni, kinek a borát isszuk.

Szólt hát a Jézusnak Pricskili Hápárcsuk, egyébként: Jóska, de Háp, hogy né, kié a Berek. Az Isten fia nem reagált mindjárt a jó hírre. Jóska szembement a pappal is. Az sajnos, százvalahány évvel később érkezett, nem tudhatott a Bem-Puchner vitára érvrendszeri választ adni, ezért aztán érdemlegesen különvált Szőkefalva Gálfalvától.

Mióta is szeretik egymást, de magán-magán.

Jézus ott ült Szőkefalván egy padon, megnézte a Mária-jelenést, s ment volna haza, de nem vették fel a hatalmas kiránduló-buszok.

Jóskának senki sem mutatta meg a Peti Lehel dolgozatát (A szőkefalvi Mária-jelenések vallásantropológiai megközelítésben), abban áll egyebek mellett, hogy „Az egyéni vallásosság megélésének fontos tartalmai mellett gyakran kihangsúlyozódott a vallásos élmény multikulturális voltának a fontossága is. A vallásos áhítat legintenzívebb közösségi elemeit többen is úgy élték meg, mint a nyelvi korlátok természetes átlépése okozta oldó érzést. A templomban, mikor Rózsika bejelentette, hogy megjelent a Szűzanya, behunyták a szemüket, mosolyogtak, sírtak. Én csak ámultam, mint egy nem oda való. Aztán idővel rájöttem, hogy be kell kapcsolódni. És valami fenséges, valami különleges. Nem zavar, hogy a másik románul imádkozik, te magyarul, mindenki a Szűzanyához. Én hiszem, hogy megjelenik.”

Jóska hetedikben írt utoljára dolgozatot.

A dolgozatban ez is olvasható: „Egy alkalommal a kisebbségi kontextusban jelentős szimbolikus funkciókkal rendelkező, ‘legmagyarabb ünnepnek’ számító március 15-re esett a jelenés időpontja. A magyar közösség tagjai általában úgy érzik, hogy a román közösség nem nézi jó szemmel az etnikai identitás leglátványosabb felmutatását jelentő március 15-i ünneplést. A helyi társadalom lakói fokozott feszültséggel várták az erre az időpontra eső jelenést az esemény interetnikus terheltsége miatt. Attól tartottak, hogy a mindkét etnikum részéről jelentős számban jelen levő hívek között felszínre kerülnek interetnikus elfojtások. Ennek elmaradását a jelenéseket kísérő csodák közé sorolták. A románoknak nem tetszik, hogy mi ünnepelünk külön. Én féltem valósággal, annyi román összegyűl, mind imádkozunk, nehogy valami bonyodalom legyen azon a napon. Olyan szép volt minden. Mellettem állt három román, én imádkoztam hangosan magyarul, ők románul. Egyiket sem zavarta, hogy a másik milyen nyelven könyörög a Szűzanyához.”

Ez nem a Jóskáé, de ami itt hátul dűlt betűs, azt valszeg Rózsika mondhatta.

Jóska felhergelődött, hogy a három román közül egyiknek őt gondolta Rózsika, pedig ő Jóska Jóska. De románul valahogy kézenfekvőbb az imádkozás, ha az ember úgy tanulta, mikor egészen kicsi volt.

Pricskili Hápárcsukot (Jóskát, másképpen Háp), nagyon zavarta, hogy Jézus csak ül ott, szemben a jelenségekkel, azon a randa padon, és senki sem ügyeli. Ügyel(ni) a helyi tájjellegű értekezésben azt jelenti: nem foglalkozik vele, emberszámba sem veszi.

Lehet hogy Jézust nem is kell emberszámba venni, ha tudjuk, hogy kicsoda. De ha nem, akkor esetleg apró hiba.

Majdnem vétek.

Pricskili Jóska Hápárcsuk bizony odaült a Megváltóhoz.

S maga itt mit csinál? Kérdezte.

Jézus próbára tette Pricskili Hápot. Vagyis az ő interetnikus micsodáját.
Poftic? Kérdezett vissza.

Jajbaszomazta, morrogta Pricskili Háp. Sőt Hápháp. Március Tizenöt, és ez itt nyiznájkodik a padon?!

Baszomazta. K****füttyét én magának!

A Szenvedő éppen úgy nézett ki, mint a moziban: hosszú (ló)képére omlott vadóc haja, ruhája mintha egyetlen darabból állna, s cafatokban lóg rajta.
Isten ne vegye bűnünkül: büdös is!…

Valamelyik kolostorból megszökött mucsok barát.

Csak a szeméből ugrabugra valami lidércfény. Reves fák villogása a pócsfalvi latyakban.

Szőkő nyilak, szembe tűző harag villámpengéje.

Surrog kicsit, műti a bajt, aztán elenyészik.

Fogcibáló idegsajgás a nyomában.

Jajazta mizta bizta suszta, buburuza kukuruz!, morrogja magában Pricskili Jóska.

Hát te egy szót sem ebegsz magyarul?

Jászomije, buszomije, mondja kissé tétován Jézus.

Kiáll az útra, integet a hatalmas légkondis buszoknak.

Gondolod, hogy felvesznek? Azta mizta, burebizta, ki a népét reád bízta!

Kárinkodik Pricskili Hápárcsuk, becenevén csak Háp.

Akkorát lök a Megváltón, hogy busz legyen, aki el nem üti. Rá nem gázol, vézna testét porrá nem töri.

A busz csodásan megtorpan, sofőrje sem emlékszik, hogy fékre lépett volna.

Hápárcsuk addigra már nyakánál fogja a szerencsétlent, azanyádistenit, futucmumá, dicsőíti a vezetőt, jó vagy, faszi. Imádkozzatok, szerencsétlenek!, mert ittmü a jehovával el is üthettünk volna!…

Tük münköket, vagy mük tüktöket?!

Rekedt kiabálás, harsogó röhej.

Jézus nem is jut szóhoz, a buszból egy láb úgy rúg kifelé, hogy visszapenderül az útszéli padra. Illetve a pad elé, és vérezni kezd a homloka, majdnem ott, ahol a töviskoszorú szokta bántani.

Ládd-é, mely szarháziak? Rogyik végül melléje Pricskili Hápárcsuk, Jóska.

Háp.

Jézus ekkor emel rá kezet.

P. H. J. nem várja meg, jóelőtte már sipp és supp. Amikor elernyed a szerencsétlen büdös megváltó, és csatornásan csorog a könnye, akkor esik meg rajta a szíve.

Oké, csak simogatni akartál, pajtás. De én bokszbajnok voltam a katonáéknál. És mindig elsőnek ütök vissza, ezt jegyzd meg, ha bajba kerülsz.

A vékonypénzű öregifjú reszkető kezeivel törölgeti magát, majd hosszan az elporzó úri busz után néz.

Merajézustmindigmegverik.

*****************

Nincs igazi hatalma a Megváltónak sem, emlékezett Pricskili Hápárcsuk ásázisz Háp a Héderfáy Győző dolgozatában (Mitől borult fel a nagy kirándulóbusz a szőkefalvi kanyarban? Egy szemtanú kétes hitelű vallomása. Erdélyi Tanú, kéthavi folyóirat, 123. o., Archívum) -, mert ugyanis, ha csak egy mozdulatot is tesz, a busz szépen tovább sasszézik a kanyarban, sem szembe, sem hátulról nem jött vala semmi…

Ezt senki sem érti.

Jézusnak a szeme sem rebben, de mintha a látóasszony arca tűnt volna föl az ajtóban, olvasható az ajkáról: “Engedj el!”

Vitatják, pontosan mitől és mikor halt meg a szőkefalvi Mária-látó, Rózsika.

A busz utasai közül többen megsebesültek.

Ezek, majdnem biztosan értheteten okból, fenyegetően közelednek a padhoz.

Jézus menekül.