Skapuláré Királynéja

Kármelhegyi Boldogasszony Ünnepére, marosszentgyörgyi Kármeliták,

2015, júl. 16.

Krisztusban szeretett Testvéreim!

Az olvasmányban a Királyok első könyvéből felolvasott bibliai igében a Kármel hegyén remetéskedő Illés prófétáról hallottunk, aki megvédte az ősi hitet, és esőt imádkozott ki népének. A gyönyörű hegyben, az annak tövében fakadó forrásban és a prófétai tettben már az első remeték és a keresztes lovagok is eszmény- és előképet láttak. Közösséget is alapítottak Mária testvérei néven. De vágyukat és hivatásukat a későbbi sarutlan kármeliták nagy szentje, Kis Szent Teréz fogalmazta meg találóan: „Szeretni Istent, és megszerettetni őt.”

Az imént elhangzott evangéliumi részben pedig a megváltó Krisztus végakaratát hallottuk nagypénteki haláltusájában: „Ime a te anyád!” Czakó Gábor Kossuth – díjas író, hatgyermekes családapa, a Duna TV Beavatás- esszésorozatának megálmodója és mindmáig szerkesztője, egyik marosvásárhelyi előadásában úgy fogalmazott: Ezekkel a szavakkal született meg az egyház! Isten Fia anyjára bízta családját, gyermekeit, testvéreit. Így tulajdonképpen Nagypéntekhez köthető az egyház születése. Mária és János apostol ott vannak az egyház kezdeténél.  Máriás lelkületünk tehát a megváltói keresztből, a jézusi végakaratból fakad.

A mai apátlan-anyátlan társadalomban is fontos ezt tudatosítani: mégiscsak édesanyától születünk. Mégis csak az édesanya szoptat és nevel a legtöbbet. Ő tanít meg arra is, hogy van apánk, apukánk, mennyei édesatyánk. A Megváltónak is ő tanította meg az imádság első szavait: Abba, Atyám! Ő segítette emberileg, hogy később istenfiúi tudata is kifejlődhessék. Ha szétnézünk környezetünkben, látjuk, hogy a gyermekek nagyobbrészt anyjuk mellett nőnek fel. Vajon milyen apakép alakul ki bennük, hogyan ismerik apjukat és apjuk hogyan ismeri őket? Miért van az, hogy a legtöbb férfi párválasztáskor ma is édesanyját keresi leendő menyasszonyában?...

Jézusnak ugyan nincs biológiai kapcsolata nevelőapjával, de a józsefi „vérvonal”, az ő földi származása mégiscsak az Istennel való szövetség fizikai folytatása volt. Tehát akkor is, most is a legtöbbet az édesanyák tehetnek azért, hogy apa és fia közti kapcsolat létrejöjjön, s így a helyes istenkép is kialakuljon. Ha voltak is negatív tapasztalataink földi édesanyánkkal, Mária erényeit utánozva, jobban meg tudjuk érteni édesanyánkat is, és magunkat is.

Testvéreim!

1. Sokszor az a benyomásunk, hogy a Mária-tisztelet a szerzeteseket, vagy a laikus hívőket elvonná magától Jézustól. Pedig valójában nem így van. Inkább felerősíti a vágyakozást Jézus Krisztus után. Ellessük, eltanuljuk, megszeretjük Mária erényeit, hogy még szorosabban egyesülhessünk Jézussal. Márián keresztül konkrétabb, emberségesebb, reálisabb módon jutunk el az Isten Fiához.

A kármeliták története is azt bizonyítja- az első remetéktől, Stock Szt. Simonon, Avilai Terézen, Keresztes Szt. Jánoson, Grignon Szent Alajoson, Kis Szt. Terézen át egészen a magyar misztika kiváló szentjéig Marton Boldizsárig, P. Marcellig -, hogy Illés próféta Kármel-hegyi ikonjában, a Szűzanyát, a termékeny szüzesség jelképét, az Életet hozó Megváltó legjobb ismerőjét találták meg. Amint Illés próféta a tenger felől felemelkedő, lábnyomnyi, vagy tenyérnyi felhőben a termékeny eső igéretét, az életet, a messiási várakozás beteljesedését látta, a kármelita szerzetesek is Máriában találták meg azt a biztos, sőt legbiztosabb utat, melyen Jézushoz juthatunk, aki nemcsak igazság, út, hanem maga az Élet. Mindannyian, szerzetesek és a hívő laikusok, erre az életre vágyakozunk.

2. Természetesen a szerzeteseket is - akárcsak jámbor civil hívőket - megkísértheti a köldöknéző hiúság, az önszeretet, főleg ha többet imádkoznak az átlagnál, közelebb vannak Istenhez, több időt töltenek együtt Vele, akkor azt gondolhatják: mi kiváltságosak vagyunk... Pedig csak saját vallásosságuk bálványozói.

Úgy tűnik, a szerzetesség története is erre világít rá, hisz ők is visszavonultak a világtól, elszigetelődtek a sivatagban, falakkal körülvéve magukat abban igyekeztek, hogy távol legyenek a világ zajától, kísértéseitől, s így könnyebben szolgálhassák a szívükben jelen lévő Urat. De minket, laikusokat, mondhatni nem védenek falak, nincsenek különlegesen kidolgozott imamódszereink, nincs állandó napirendünk, zsolozsma, mindenapos áhitat. Számtalanszor újra kell terveznünk tennivalóinkat, borul a papírforma, ütköznek kötelességeink, nem találjuk a fontossági sorrendet.

A tévé és számítógép képernyőjén keresztül szobánkba áramlik  nemcsak a jó és a rossz tudás, hanem a világ szennye is, sőt a kísértés máris ott lapul a zsebünkben az érintőképernyős okostelefonon keresztül.  Sok a teendőnk, a gyermekek és a család gondja, a világ szelleme, a gépek és fogyasztási cikkek uralma egyre hatalmasabb, miközben a ketyerékkkel és egyéb eszközökkel való foglalatosság szétforgácsolja időnket, erőnket, türelmünket, elvonja figyelmünket a lényegtől. Hogyan lehet akkor „kint” a világban Istenre figyelni? Egyszerűen meg sem közelíthetjük abben a tökéletességi „versenyben” a szerzeteseket, akiknek mindenük megvan ahhoz, hogy szentek legyenek?

A kármelita rend, akárcsak a többi szerzetesi közösség éppen arra hívja fel figyelmünket - ebben az évben különös módon is -, hogy Isten, az ő mindenható bölcsességében, szeretetének túláradó gazdagságában van olyan leleményes, hogy megadja nekünk is a módot, az alkalmat, hogy szentté váljunk: férfiként és nőként, munkásként, földművesként, tanárként, orvosként, vállalkozóként, politikusként vagy művészként egyaránt. Bármilyen élethelyzetben.

A misztikusok, a szerzetesek azt ismerték fel, hogy Isten mindent megad, de mindent el is kér. Amint Ő emberré lett, úgy kell mi is, hogy megistenüljünk a lelki élet eszközei által. Életünk minden területe „alapanyag” lehet a szentté váláshoz: az öröm és bánat, a fejlődés jelei, a kultúra, az elektronika, a betegségek és kiszolgáltatottság, a családi élettér, a felnőtté válás, a munka, a tanulás, a szórakozás, az utazás, a karrier építése, vagy egy munkahely elvesztése, a politikai csillagállás – mind-mind eszközül szolgálhatnak, hogy megvalósuljon Isten országa. Ha ő bennünk lakást vett, éljünk mi is benne. Ez az életszentség.

       Ne különleges élményeket vagy látomásokat várjunk Istentől, ne különleges bánásmódra, kivételezésre, holmi előnyökre, kedvezményes elbírálásra vágyjunk, egy két tized többletben végzett rózsafüzérért cserébe..., csak azért, mert életünket rá alapoztuk –, hanem  legyünk nyitottak arra a vonzásra, amely kegyelmet mindenkinek megad, aki a közelében akar kerülni és maradni. Erre tanítanak a nagy misztikusok a Kármelhegyi Boldogasszony segítségével. Bruno Ferreo kedves története is erre világít rá.

Egy hithirdető észrevette, hogy az egyik törzsfőnök, aki nemrég tért meg, minden szentmise után előremegy a templomban, megáll a szentségház előtt egyenesen, kigombolt inggel. Egyszerű ember volt, nem sokat tudott még a hitigazságokról. Egy napon a misszionárius nem tudott ellenállni a kíváncsiságának, megkérdezte a törzsfőnököt, mit csinál ott állva, mintha gyökeret vert volna a lába, a tábernákulum előtt.

A törzsfőnök  mosolyogva mondta: -Napozik a lelkem!

Testvéreim!

            Azért adjunk hálát ma is, hogy vannak köztünk Istennek szentelt közösségek, emberek, – a kármelita nővérek is –, akik mint „lelki erőmű”, biztosítják a lelki „energiaszolgáltatást”, akiknek imahátterére támaszkodhatunk, akik az ’egy fecske is képes tavaszt hozni’ -elvet követve nem szűnnek meg sugározni, magukon átengedni az isteni szeretet és irgalom mindennapos csodáit. Az ő életük jel, jelzésértékű, hogy Mária iskolájában mindannyiunknak van tanulnivalónk.

3. Skapulárés Boldogasszony rendjének, a kármelitáknak újjáalapítójaként tartják számon Stock Szent Simont. Ez a 13. századi, angliai szerzetes 1251 július 16-án különös látomásban részesült. Megjelent neki Szűz Mária az angyalok kíséretében, és egy vállruhát-skapulárét nyújtott át, megígérve, hogy: akik ezt a vállkendőt egy életen át viselik, megmenekülnek a pokol tüzétől.  XII. Piusz pápa mondta a skapuláréval kapcsolatban: „Aki viseli, tanúságot tesz arról, hogy Miasszonyunkhoz tartozik, ugyanúgy, mint egy 13. századbei lovag, aki Hölgyének tekintete alatt értékesnek és szilárdnak érezte magát a harcban, s aki az ő színeit hordva inkább halt volna ezer halált, semmint hogy beszennyezze azokat a színeket.”

Kis Szent Teréz pedig, amikor felvette a skapulárét, ezt írta: „olyan volt nekem, mintha számomra fátyol borult volna minden földi dologra... Teljesen elrejtőztem a Szent Szűz fátyla alatt. Forrón kértem Szűz Máriát, vigyázzon rám mindig, s váltsa valóra álmomat, elrejtve engem szűzi palástja árnyékában.” Ma persze nem muszáj a skapulárét, mint szövetdarabot viselni. Elég, ha csak nyakláncon hordjuk a Szűzanya képét. De a lényeg nem változott. A skapuláré ma is szentelmény, számos szerzetesi közösség ruhájának alkotórésze. Érem formájában is jele a máriás lelkiségnek.  Hunyadi János és Deák Ferenc is hordták. Deák Ferenc különben nőtlen ember volt. Nem volt katolikus, de sógorának meghagyta, hogy a skapulárét, amit édesanyjától kapott, ne vegyék ki a nyakából, még a koporsójában sem. Mert ez a bizalom jele. Az ég s föld közötti „összeköttetés” kézzel fogható szimbóluma. Nem kabala, nem giccses vallási ékszer, hanem hirdeti a Szűzanya iránti bizalmat. Aki viseli az érmet vagy a skapulárét, megvallja, hogy ő Isten kedves gyermeke, hisz a Boldogasszony anyai oltalmában, és bátran szembenéz az élet kihívásaival.

Testvéreim, a Kármelhegyi Boldogasszony oltalmába „futottunk” ide, s ragaszkodunk Hozzá ezután is, mert lelki immunrendszerünket csak az istenes élet, az állandó imádságos és készséges lelkület tartja életben, s menti meg az örök haláltól. Ezért kérjük a Kármelhegyi Boldogasszony égi pártfogását magunkra és szeretteinkre egyaránt. Ámen

 sp