Évközi 15. vasárnapra

A Szent Jakab útját kétszer is megjárt barátom mindössze hét és fél kilós hátizsákján kívül egy botot, némi pénzt és egy könyvecskét vitt magával, lelki segélynek. Minden fölösleges kacat mellékessé vált. Mint mondja, a legfontosabb tárgyi kellék, maga a bakancs. Balás Béla, (alias Beton) kaposvári püspök visszaemlékezésében leírja, hogy annak idején, káplánkorában, püspökei felső nyomásra olyan gyakran helyezgették, hogy zsolozsmáján és fogkeféjén kívül más egyebet már nem vitt magával új állomáshelyére. 

Csak akkor tudunk igazán Istenre hagyatkozni, amikor semmink sincs, amikor már semmihez sem ragaszkodunk. Mihelyt egy nehéz út, egy döntés, egy baleset következtében kiszolgáltatottakká és tehetetlenné váltunk, amikor már nem mi irányítjuk az eseményeket, akkor érezzük és éljük át, hogy valójában milyen a Gondviselés.

Márk evangéliumában Jézus vándorprófétaként küldi tanítványait. Megszabja, mit hirdessenek, hogyan viselkedjenek. Kettesével küldi őket, de a boton és a sarun kívül semmijük sem lehet: sem kenyér, sem váltóruha, sem pénz. Maroktelefonos, bankkártyás világunkban, ahol a térképet elektromos helyzet-meghatározók segítik, ahol mindenféle segédeszközzel és előzetes információval bebiztosítjuk magunkat a hosszú út előtt, – képtelenségnek tűnik Jézus parancsa. Pedig csak pusztán arról beszél, hogy milyen gazdag az evangéliumi szegénység és egyszerűség. Amikor különféle rejtett kényszerek és függőségek miatt nem kötődünk semmihez e világban. Hiszen a koporsónak nincsen zsebe. A belső szabadság felszabadító öröme ez, amellyel teljesen kiszolgáltathatjuk magunkat a rólunk gondoskodó Istennek, és nem ragaszkodunk körömszakadtáig a tárgyakhoz. Ennek radikális formáját ma is láthatjuk a szerzeteseknél. Különösen a ferenceseknél és a karthauziaknál. Ők a legtöbb használati tárgyat ma is maguk készítik, és minden anyagot hasznosítanak. Nem dobnak és nem cserélnek le semmit csak azért, mert van újabb. Ha egy új eszközt kell beszerezni, amire tényleg szükség van, olyat választanak, ami sokáig tart, ami hosszú ideig szolgál…

Nekünk is missziónk van a világ felé. Az Internet, a pénzügyi rendszerek, a média és az anyagelvű fogyasztói szemlélet közepette is meg kell mutatnunk az evangélium friss, átütő erejét a maga újdonságával. Merjünk Isten szegénykéi lenni, hisz küldetésünk lényege változatlan. Ne a tárgyakba, intézményekbe, propagandaeszközökbe, anyagiakba kapaszkodjunk, hanem Krisztus ölelésre tárt karjába. 

A tarisznya, a megtakarított pénz, az előre elraktározott kenyér nélküli védtelenségben szolgálni Isten országát. Így egyszerűsödik le életünk, amelyben Isten mindent megad, amire szükségünk van, s amit nem adott meg, az annak a jele, hogy az üdvösség szempontjából elhanyagolható. Így mutatjuk meg az egyház életerejét, Lélekben megújult fiatalságát, legyőzhetetlen hitét. Székely János püspök megfogalmazásában: „a tanítványság részesedés KRISZTUS HÚSVÉTI TITKÁBAN, ANNAK TITKÁBAN, AKIT MEGÖLTEK, DE MÉGIS ÉL. MINDEN MEGHÍVÁSBAN ÉS KÜLDÉSBEN, MINDEN PAPI ÉS SZERZETESI HIVATÁSBAN EZ A HÚSVÉTI GYŐZELEM FOLYTATÓDIK.” 

Ne keserítsenek el a sikertelenségek, ne szegje kedvünket az ellenséges magatartás, a nem mindig szívélyes fogadtatás, hisz életünk megtartó erejét Istenben találjuk meg. Maradjunk nyitottak a világ, az élet és a Küldő Jézus felé. Nyugodt szívvel, ragyogó arccal hirdessük az örömhírt, tegyünk jót másokkal, s csak azt tartsuk meg magunknak, ami az ő ajándékozó szeretetének jele. Azzal is országát szolgáljuk. 

Sebestyén Péter