Katalin lányomnak

                             Felfénylő mosolyodban

                             bújócskát játszanak

                             tovatűnő fények.

                             Tudom hiába vártalak

                             dércsípte reggelek

                             sikításában.

                             Tanulok derülni

                             madarak

                             veszekedésén.

                             Goromba nagyidő

                             borízű haragján.

                             Vonulsz a vadludakkal.

 

                             Volt idő

                            Volt idő amikor

                            a mélység poklát

                            jártam s hagymát

                            ettem kerekre

                           vágva,pirosat

                           s ha meguntam

                           az így vágottat

                           átfordítottam

                           hosszancsíkóltra

                           apróra szelve

                           ez csak egy színfolt

                           és még hány volt

                           átmosott agyam

                           bársonyán soha

                           nem fakuló képek

                           a félelem tükrén

                           mindig az adott erőt,

                           hogy valakik

                           tőlem is féltek

                           nem voltam soha

                           nagymenő,bátor

                           de ha kérdeztek

                           a sötétség lovagjai

                           remegő ajakkal feleltem

                           számba Isten adta

                           a szavakat s szememet

                           hozzá az égre

                           emeltem ha nézésük

                          vágott,átszelve

                          vénám falát

                          véredényeim

                          tébolyában

                          korty vizet véltem

                          nemlétező pohárban

                          ismerősök is voltak

                          barátok,nem sokan

                          csak annyian

                          amennyi kellett-

                          szememre néma

                          hófúvások égtek

                          amikor üzentek

                          a hóstáti kertek.

                          Hallgat az éj

                                                      A-nak.

                          Hallgat az éj s csonka álmán

                          rám a vén sötét terít

                          a megkésett hófúvások

                          lágy neszéből valamit.

                                 Éget némaságod láza

                                 le nem írt szavak hava

                                 nyers valóság bordó fényén

                                 szelíd télvég alkonya.

                          Kiáltani volna kedvem

                          mindent,írni verseket

                          s átszűrni szavak mezsgyéjén

                         a letisztult rímeket.

                                Rá rügyezni öreg kertem

                                mosolyára nehéz terhem

                                s tavaszt váró gyolcs szemedből

                                kilopni a kék eget.