Kötődések

Gyermek számára nincs különbség a szülőföld és a haza között, mert mindkettő otthont jelent, ha otthont nyújt neki.

Ha a dombok aljában viruló hóvirág fehér mosolya felmelegíti arcomat, akkor a domb tájéka az otthonom. Ha a sétatéri orgonafák rám bólintanak ismerős cinkosan, akkor tudom, hogy szerelmes álmaimra igennel felelnek, mert meglesték az alkonyatban kedvesem simogatását. Orgonaillatos városok így lesznek otthonommá.

Ha titokzatos balladák nyomában kutatva feljajdul a lelkem, máris otthonom a táj, amelynek mélységeibe Kőmíves Kelemenné asszony sikolya fulladt bele, Kádár Kata szerelmes bánata, Budai Ilona bünhődése.

Igen, gyermekkorban otthon a szülőföld, természetesen és eredendően az.

Serdülve, hazának nevezzük. Magunkba fogadjuk futó záporok után megifjodó fenyőinek sötétzöld titkokat susogó fuvallatát, a perzselő nyárelők kaszás, szénaboglyás buja gazdagságát, rejtelmesen kedves ajándékait az őszi beérésnek és a csipkerózsikás álomba zsibbadt téli estéinek, amelyekkel minket behálóz.

Mint anyánk terített asztalán a mindennapi frissen szelt kenyeret, úgy fogadjuk el mindenét. De amiképpen a serdülő fellázad az anyai tökéletesség ellen, mert ezernyi másságot vesz észre a mindenét áttestáló, de magát meg nem váltható szülőben, ugyanúgy megváltoznak a hazával szembeni elvárásaink is. A legtöbbet kívánjuk tőle: a szabadságot.

És aztán észre vesszük lassan, hogy éppen azt nem adja, nem adhatja meg, mert pontosan az nincsen neki. Ez a szépséghibája, de mert gyönyörű egyébként, kendőzi ezt, hogy ne csalatkozzék idejekorán benne, aki őt szereti. Mint a meddőségre kázhoztatott szép asszonyok. Kínkeserves a szerelmes gyermek felfedezése, mert a hóvirág ama domb aljában szabadságot hazudva mosolygott az arcába, csupán türelmes várakozásra intett. „Érj meg rá, gyermekem, majd megkapod”, ígérte. Az orgonabokrok illatfelhőiben is a szabadság kínálta önmagát, és mi nem tudtuk még, hogy gyökereit régen elmetszették már a csimaszként alattomosan gyilkoló, sunyító kukacok.

Mire felnőttünk, a szabadság illuziója is elszivárgott. Vele zsugorodott össze a reménykedésünk, a szeretetünk megbocsájtássá szelídült, majd szánakozássá, keserű tehetetlen dühvé, mert nem segíthetünk rajta és magunkon. Váratlanul akadt fel könnyeink szűrőjén a csodaszarvas csalogató képe. Könnyeinkkel sósítottuk az agyagot, hogy kenyér íze legyen, miközben vágtattunk a csodaszarvas nyomában belekiabálva a szélbe, hogy magunkkal visszük őt is, visszajövünk érte. Csak érjük utol azt a csodaszarvast...

Lassan hó lepi be a nyomunkat is, alatta pedig elpusztul az orgonabokor hajszálgyökere...