Kár arra gondolni, hogy az embert nem érheti baleset. Lám, Figedy comtesse is csak egyszer volt figyelmetlen, mikor a konflisból kiszállt, máris megesett a baj, kifordult a bokája. Nem volt már olyan nagyon fiatal az a boka, inkább madárcsontnak lehetne nevezni, de sok jó táncokban parádézott vele a gazdája. Mondhatni, hogy hiába, mert a nagy szenvedély s minden, ami ezzel együtt jár, mint ahogy tisztes férj, család, szerető gyermekek elkerülték az ő sorsát. Vénkisasszony maradt, gazdag és csúnyácska, igazi szívbéli társa nem lévén más, mint egy öreg, háklis mopszli kutya. Lulu egy régi szerelem szép emlékeként került Figedy Eugénia comtesse tulajdonába, valami nyolc esztendeje történt, hogy egy átutazó szélhámos, ki magát grófnak tituláltatta, látszatra komoly szerelemre lobbant a comtesse hervatag bájai iránt. A románcot fél Várad visszafojtott lélegzettel leste, a másik fele pedig fogadásokat kötött az ügy kimenetelét illetően. A casino tagok arra paríroztak, hogy meglesz a frigy, boldog révbe jut a comtesse életének kicsiny hajója. Liszkay, a papírgyáros, egy ismert habitüé, a szélhámosnak drukkolt, ahogy mondta, minden becsületes férfi nevében, míg a comtesse személyzete csak nevetett a markába. Különösen Terka, a kis bögyös szobalány, akit az álgróf alkalomadtán jól megszorongatott az előszobában. De maradjon ez az ő kis titkuk.
Elég az hozzá, hogy a szélhámos komolyan vette az udvarlást, naponta ibolyacsokrokkal rohamozott, néha cukker pakkokat küldetett egyenesen Mayer Adolf pesti csemege kereskedéséből, ez láthatóan mély hatást tett a váradiakra. Ám a comtesse lehetett bár csúnya és öregecske, hülye nem volt egészen, és mikor nem volt hajlandósága az álgróf kártyaadósságait kiegyenlíteni, a szélhámos belátta, itt komolyan tenni kell valamit. A karácsony szentséges ünnepe jött, két nap múlva a szélhámos ment, a comtesse ékszereinek egy részével, de a talpig díszben álló fenyő alatt ott pihent bársony kosárkájában búcsú ajándéka, a kis Lulu.
Mi a kórság ez, fakadt ki a kocsis először, mikor először vezették fel előtte Lulukát, aki, valljuk be, már akkor sem rendelkezett a szépség és báj erényeivel. Apró testén idomtalan, ráncos fejet viselt, lapos orrú, nyomott pofácskájából két dülledt szem meredt a világba. Járása enyhén imbolygott, amint merev lábain kacsázott, szintúgy, mintha jól seggbe billentették volna, szörnyülködött Róza néni, a szakácsnő. Lulunak egyéb jellembéli defektusai is akadtak, sokat horkolt, lelopta a húst az asztalról a széken ülve ebédnél, és alkalomadtán megfeledkezett magáról, felettébb kínos perceket szerezve ezzel a comtessenek.
Történt egyszer, ugyanis, hogy éppen Kunfi nagytiszteletű urat fogadta a szalonban egy jótékonysági vacsora részleteit megbeszélendő, amikor a fotelben szundikáló Lulu, megfeledkezve erkölcs és illemszabályairól, mik egy comtesse kutyáját is kötik, illetlenül egy kis bélgázt eregetett. Hangtalanul. Ám annál erősebb szubsztanciában. Mondhatni a levegő forrni kezdett, és az addig oly kedélyes, teával és lazacos falatkákkal megbolondított társalgás megtorpant, a nagytiszteletű úr megsápadt orcával lopva a cipője talpát kezdte el nézegetni, és rövid, ám szívélyes búcsú után sietve távozott. De az ilyen és ehhez hasonló malőrök nem változtattak a comtesse érzelmein, aki el sem tudta képzelni a létet Lulu nélkül.
Így érthető volt a kétségbeesés, ami megszállta a szíveket, midőn Lulu úgy döntött, közelebbi ismeretségbe óhajt kerülni a piactér kóbor ebeivel, és ennek érdekében olyan messzire futott a konflistól, amilyen messzire görbe lábaitól csak tellett. Gyászba borult a ház, a comtesse sebesült bokáján ecetes borogatással migrénes rohamok sorozatával küszködött, kis pohár konyakokkal próbálta gyógyítani szétcincált idegeit, míg a ház összes cselédje a várost járta keresve az elveszett Lulut.
Tóth Tihamér délelőtti próbájáról tartott hazafelé a város Szigligeti Edéről elnevezett színházából, és sejtelme sem volt arról, hogy hamarosan megváltozik az élete. Békés délelőtt volt, hegedűje tokja hóna alatt, szemüvegét igazgatta éppen a művészbejáró ajtajánál, mikor meglátta a kutyát. Lulu, a két napos kaland után megéhezve ott ült és pitizett, csak egy falatért, ahogy otthon tanították. Szemei az átlagosnál is dülledtebben könyörögtek és olyan mulatságos volt az ebecske, hogy Tóth Tihamér megkínálta a reggelitől zsebében maradt kifli csücskével, amin még érződött a Kispipában mellé felszolgált szafaládé illata. Elmondhatjuk, hogy Tóth Tihamér megvette Lulu barátságát, mert attól fogva a kutya nem tágított mellőle, sem parancsra, sem kérésre, sem rúgásra, mert uram bocsá’, egy óvatlan pillanatban finoman ugyan és csak rüszttel, de farba billentette, ám Lulu egy vértanú elszántságával követte minden lépését.
Tóth Tihamér világéletében irtózott a bonyodalmaktól, s mivel okozott már hullámverést talált személy élete nyugodt vizein, gondoljunk csak az elveszített és általa megtalált menyasszony rövid ám dicstelen történetére, beleborzongott mi vár rá özv. Schwimmerné házában, ahol bérlőként lakott, ha haza állít egy kutyával.
Ám kár a nőknél, ha még oly bájosak is, logikát keresni, mert háziasszonya csak összecsapta kezeit Lulu láttán és felkiáltott, na, hogy fog a comtesse örülni, két napja keresik a kis dögöt.
Így történt aztán, hogy Tóth Tihamér elfogyasztva bőséges ebédjét, ami állt csülkös-csipetkés paszulylevesből, meg Schwimmerné híres lekváros buktáiból, ezekből persze Lulu is kivette méltóképp a részét, inget váltott, felvette fekete ünneplő zsakettjét, és hóna alatt Lulukával tiszteletteljesen bejelentette magát a ház úrnőjénél. Innentől felgyorsultak az események, kirontott a comtesse, tömény konyak és ibolya illatfelhőben, bal bokáján hosszasan leffegő ecetes borogatással, majd felkapta az elveszett ebet, aki kis nyiszorgó hangokat hallatott és heves csókjaival a comtesse száját illette, Terka meg, a bögyös szobalány, felváltva vihogott és öklendezett. Meglett a Lulu!
Az érzelmek néminemű lecsillapodása után a comtesse kis arany lornyonján alaposan szemügyre vette a becsületes megtalálót és harsány arra, csak arra fiatalember kiáltásokkal terelte az ebédlő felé. Dús asztal állott ott megterítve, és a hálás comtesse ellentmondást nem tűrően nyomta áldozatát a székbe. Hát csak elfogyaszt velem egy szerény ebédet, kulcsolta össze párnás kezeit rengő keblei előtt, szelíd konyak szagot lehelve. Lulu közben bágyadt sóhajjal elfoglalta helyét a kosárban, és a beszélgetést hamarosan diszkrét horkolás hangjai tarkították. Igen, beszélgetést, mert a comtesse mindent tudni óhajtott a becsületes megtaláló személyéről, míg a személyzet hordta, egyre csak hordta az étkeket. Tudni illik, hogy a comtesse Lulunál csak a hasát szerette jobban, ezt a hájas, puha párnácskát, mely oly meghitten pihent a selyemruhák ölelésében. Ennek megfelelően az ebéd egy nála gyengébb gyomrú egyénnek komoly kihívásnak számított.
Konyakkal indítottak, a legfinomabb Champagne Grande-al, ebben a comtesse nem ismert tréfát, egyenesen a Charente vidékéről érkeztek a palackok, szalmával bélelt ládikában, úgy egy évnyi adag. Minek elaprózni, volt a comtesse szavajárása. A fogásokat Mihály, az ezüstös halántékú inas szolgálta fel, akiről rebesgették, hogy hajdanán, mikor még Miska névre hallgatott nagy huncutságokat míveltek volna a fiatal comtessel. Ehhez képest Mihály merev ünnepélyességgel szolgált fel, elsőnek mindjárt apró, vörös rákokat dús tejszínes mártásban, kicsi caprikkal díszítve, a la creol, majd aranyszín ököruszály leves párája remegett az ebédlő asztal felett. A háziasszony kipirult, kis tokája remegett, ahogy szabadkozó vendégének egyre csak tálalt, tukmált. Na, még egy falatot, olyan cingárnak tűnik nekem! És ő hősiesen evett, bőszen gyűrte magába az elomló bárány kotlettet uborkasalátával, vaddisznó sültet rubinos áfonyával és krumplikrokettel, fiatal fürjet mártásban. Tóth Tihamér életében voltak olyan időszakok szertelen és boldog ifjú korában, mikor meglehetősen korlátozott anyagi körülményei folytán sokszor élt rúd kolbászon, kicsi szalonnán hetekig. Erre gondolt most, míg gyöngyöző homlokkal, pattanó erekkel rágta, nyelte a falatokat. És nem volt kegyelem, mert Mihály egyre újabb tálakkal, csészékkel, palackokkal jelentkezett. Nahát, csak nem egy hegedűművész, törölte meg mártásos ajkait a comtesse, majd energikusan megcsapkodta villája fejével egy aprócska fürj koponyáját. Tudja, hajolt közel bizalmasan, megboldogult atyám fogyasztotta mindig az agyvelejét, jót tesz a szemnek, nem tudta? De hogy pont egy művész, dőlt hátra diszkréten megbontva ruháit. Már tudom is mivel hálálom meg a kedvességét, hogy az én kicsikémet elhozta nekem. Nem, nem szót sem érdemel, egészen belesápadt itt nekem, paskolta meg párnás kezével Tóth Tihamér orcáját, és kisántikált, hogy kisvártatva visszatérjen egy hegedűtokkal a hóna alatt. Meg kell mondjam, hogy nem új, tárta szét gödrös kacsóit szabadkozva, még szegény bácsikám muzsikált rajta, de talán tudja majd használni valamire, nyújtotta át. De közben egyen is, teljesen elhűl krokett!
Tóth Tihamér úgy érezte, a világ minden hangyája a ruhájába költözött, a tok halk kattanással kinyílt és igen, semmi kétség, ott feküdt előtte egy valódi . Mesteri darab volt, rajta a készítő jele. Ebben a pillanatban két dolog történt gyors egymásutánban. Lulu kényelmesen megnyújtózott álmában és alfele halk pukkanások sorozatát hallatta, majd felpattant a comtesse, megbocsát egy pillanatra, rebegé és kirontott az ajtón.
Ok okozat összefüggését vizsgálva nem lehet már pontosan rekonstruálni, mitől támadt hősünknek hirtelen leküzdhetetlen okádhatnékja, lehetett az izgalomtól, hogy egy vagyont érő hangszer tulajdonosa lett váratlanul, vagy közrejátszott a Lulu által kibocsájtott ájer sajátságos és mindent beterítő szaga, esetleg az otthon elfogyasztott csülkös paszulyleves csatája volt ez a rákkal és vaddisznóval. Soha nem tudjuk meg, mert mikor Mihály nesztelenül belépett a desszertes tállal, ott találta Tóth Tihamért, amint vitézül beleokádik a hegedű tokjába. Mihály úriemberként azonnal visszalépett, hősünk határozott mozdulattal megtörölte száját, a hóna alá csapva a hangszert bekattintotta a hegedűtokot majd sarkát összeütve kifogástalan meghajlással és kézcsókkal búcsúzott az időközben belépő comtessetől. De ily hírtelen távozik, kulcsolta az össze dundi kezeit, meg sem kóstolta a desszertet, sápítozta. Majd ragyogó szemmel nézett a becsületes megtaláló után. Ah, fiatalság, bolondság, sóhajtotta mosolyogva, majd befalt egy képviselőfánkot.