Mind elmentek a madarak, a gólyák,
a fecskék, a varjak, s az ősz mi maradt.
Álmaink repülnek el, messze tovább,
magányos lelkünk kiált, s múlnak szavak.
Csapongó vágyaink mind szélnek mentek,
s ment vele a nyár, szerelem, s a virág.
Elmentél te is, ki éltél lelkemben,
hagytál itt lombhullást, fájó bénulást.
Szél járja a völgyet, sírnak a hegyek,
csak a halál, mi jár most köztetek.
E gyászban félve, s megrendülve állok,
szívem úgy gyötör, s szerteszét tép az ősz.
Egyre hidegebb nekem már az élet,
s a meleg, a nyaram lassan elköszön.
Későn kell a nap, de korán nyugszik le,
időm fogy, sürgős ügyek vesznek vele.
Nézem a síkságot, pókhálók úsznak,
délibábok szöknek, ködnek, homálynak.
Nézem az eget, rajta felhők kúsznak,
nyomát sem találom, ragyogó csillagnak.
Érzem, hogy Te vagy lelkemben a minden,
kérek még időt,  s hitet, mint szerelmet.
S ha megszánnál, virágokkal hinteném,
az őszi bíborhervadást, s a reményt.
Hátam tartanám én a cudar télnek,
szememben őrizném e nyári képet.
12.09 2012.