Karácsony volt. Kanadában élő bátyámmal beszélgettem skype-on.
– Jól vagyunk, hál’ Istennek – mondta –, nem teszünk senkinek semmi rosszat, és jót is már egyre kevesebbet. Amíg hasznossá tehettük magunkat, akár a munkahelyen, akár a családban, addig nem gondoltunk arra, hogy minden nap elmúlásával szépen, csendben közeledünk a számadás pillanatához. Aztán egy szép napon mindnyájan úgy végezzük, mint a házunk előtti nyírfa...
– Mi történt a nyírfával? – csaptam le befejezetlen mondatára.
– Hát, tudod, ki kell vágni...
És elkezdte a nyírfa szomorú történetét.
– Húsz évvel ezelőtt ültettük ezt a nyírfát a házunk elé, hogy ha nagyra nő, kitöltse a két fenyőfa közt tátongó üres helyet. Nagy gonddal öntözgettük, vigyáztunk rá csemete korában, míg erőre kapott. Napról napra figyeltük, mint nő a mi nyírfánk. Látása öröm volt szívünknek, alatta sokszor megpihentünk a kispadon az elmúlt esztendőkben. Jó fa volt, hűséges. Egyre magasodó koronája, amely túlnőtt a szomszédos fenyőfákon is, számos madárseregnek nyújtott szállást, amelyek hálából, reggelente buzgón dicsérték a felkelő napot.
Azt mondják, a nyír az égben gyökerező, és a Föld felé növekvő világfa, amely összeköti a való világot a túlvilággal. Népmeséinkben ő az égig érő fa. Valamikor őseink mágikus gyógyító célra használták. Véget nem érő a nyírfa csodatévő ereje. Azért nevezik csodafának. Sajnos, annyi szép együtt töltött év után a mi csodafánkat ki kell vágni!
– Én úgy tudom, a nyírfák hosszú életűek. Mégis miért kell kivágni? – kezdtem egyre türelmetlenebbül várni a történet végét.
– Eddig nem volt vele semmi baj. Máskor, ha barkáit elhullatta, könnyen takarítottunk utána, de az idén furcsán tette mindezt. A barkák nem fürtökben hullottak le róla, hanem elporladtak, és utána, mint a fűrészpor szállingóztak alá, nagy szemetet hagyva maguk után. Időnap előtt kiöregedett volna, vagy betegség támadta meg, vagy a talajból már nem kapja meg a számára fontos elemeket? Sokat hánytuk-vetettük sorsát a családdal, míg végül úgy döntöttünk, hogy kivágjuk.
– Nagyon sajnálom, hogy az élete teljében levő fát a halálnak szánta a sors. Azt olvastam, hogy az ősi hiedelem szerint a nyír a tisztaság és a fiatalság, a szerelem és a házasélet kezdetének meg végének a jelképe. Gondoljátok meg, hátha segíthettek még rajta –, fűztem hozzá a magam gondolatait a bátyám elbeszéléséhez, és elbúcsúztam.
Eltelt néhány nap, és egy este újra megszólalt számítógépem skype-ra hívó hangja.
– Boldog új évet kívánok az otthoniaknak! – töltötte be bátyám jólismert hangja a szoba minden terét. Meg se várta, hogy viszont kívánjam újévi jókívánságát, már folytatta is:
– Örömmel közlöm, hogy szakemberrel megtárgyaltuk kedvenc nyírfánk helyzetét, és új döntést hoztunk. Nem vágjuk ki, hanem megpróbáljuk orvosolni a bajt, ami megtámadta!
– Hát ennek nagyon örülök! Ez igazán kedves hír számomra így az év kezdetén! – válaszoltam, majd unokáiról kérdeztem, akikről mindig túláradó szeretettel mesélt.
– Jól vannak, nőnek, és okosodnak! Ezek a fényképek az ősszel készültek! – mondta lelkesen, és átküldött egy képet, amelyen a két ikerkislány szeretettel ölelte át egy nyírfa fehér törzsét. Néztem a képet, és éreztem, hogy egy gondolat hidat sző a világ két, egymástól távol levő, pontja között.