Kőrös parti műugrók

 

   A vashíd mellett ömlött a Körösbe a Páris patak csatornába kényszerített vize. Nagy öblű csatornát építettek, alsóbb szakaszán a négy méteres magasságot is elérte. Szükséges volt ez nagy méret, mert a tavaszi áradások idején rengeteg vizet hozott le a dombokról ez a máskor alig csordogáló patak. Jól lehetett pecázni a beömlésnél, mert az utcai víznyelők is ebbe a csatornába torkoltak, s így mindig sodort magával a víz halaknak kedvelt hulladékot. Csak úgy rajzott a sok sneci a kis öbölben. Hogy mi a sneci? A szélhajtó küsz Körös parti neve. Minden hulladékra rámennek, csak akkor van riadalom közöttük, ha feltűnik egy fejes domolykó, vagy egy balin. Menekülnek a rabló elől a szélrózsa minden irányába.

   Hárman ültünk a parton lábunkat a vízbe lógatva. Melegen, sőt forrón sütött a nap, jól esett ily módon hűsölni. Pecázni jöttünk ki. Rajtam, kívül Gyuri és Karcsi lestük a dugót. Karcsi apukája, aki mindenhez értett, szerzett néhány kis, szakállas horgot. Tudtunk mi meggörbített gombostűvel is pecázni, de azért horoggal mégis más!

- Nézd, mekkorát rabolt a balin! – kiáltott fel Karcsi.

- Jó lenne, ha bekapná a csalit! – ábrándozott másik társunk.

- Ilyen kicsi kukacra nem vásik a foga – bölcselkedett Karcsi.

   Így bakalódtunk egymással, s elválaszthatatlanok voltunk a nyári szünidő alatt. Az tanítás megkezdése után már ritkán találkoztunk – mindhárman más-más iskolába jártunk.

   Gyuri - Mann György a hivatalos polgári neve, de nekünk csak Gyuri, Gyurica, vagy Ghița, ahogy anyukája hívta - a Gojdu líceumba járt, a régi Állami főreálba. Magam a premontrei öreg padjait koptattam, s bosszantottam a tanárokat, pedig híres pedagógusok, paptanárok oktattak. Közülük a legismertebb a magyar irodalom tanára, Ponty Kelemen volt. Sok adoma fűződött a nevéhez. Egyszer felírtuk a táblára a nevét, de mint egy rejtvényt: egy nagy pont, s mellette „Y”-t. Bejött a tanár úr, ránézett a táblára, megcsóválta a fejét.

- Szamarak! Én nem vagyok ponti, csak egy szegény ponty!

   Karcsi – Barcs Karcsi - inasiskolába járt, géplakatosnak készült édesapja biztatására, aki gazdálkodó ember lévén nagy jövőt jósolt a gépeknek a mezőgazdaságban. Barcs Aladár a Haller család alkalmazásában állt, mint gazdatiszt, de saját birtokkal is rendelkezett, s mint ilyen szaktekintélynek számított a témában. Karcsi nem is vitatkozott, alkalma sem lett volna rá, hanem beállt tanoncnak Burján mester műhelyébe. Reggel héttől délután ötig tartott a munka a műhelyben déli egyórás szünettel, délután hattól nyolcig iskola a hét minden napján, kivéve péntek és vasárnap. Pénteken hetipiac volt, s akkor a mester délig a bódéjában árult. Az inas persze mellette állott, és segített kiszolgálni. Ebben a piaci bódéban megtalált a vásárló minden féle szerszámot, kisgépet, alkatrészt, amire csak szüksége lehet egy iparosnak, vagy gazdálkodónak. A polcok szinte roskadoztak a csavaroktól, csapágyaktól, szelepektől, tömítésektől, csövektől, fogaskerekektől.

- Jegyezd meg, fiam – mondogatta Burján mester -, hogy az apró, filléres áru csalogatja be a vásárlót a boltba, s ha már ott van mást is megvesz.

   Karcsi egy életre megjegyezte, de most még a dugót figyelte a vízen.

- Pedziiii! – kiáltottam rekedten – vágd be, vágd be!

- Hű, ez nagy! – lelkesedett a fiú, miután bevágott, és kezdte kifele húzni a zsinórt.

   Aztán megláttuk, s kitört belőlünk a röhögés. Egy nagy kecskebéka rugdalózott a horogra akadva.

- Na, ha már ez a pecázás így sikerült, legalább ússzunk egyet! – jött az ötlettel Gyuri.

- Nézzétek, kik ezek? – kérdeztem hirtelen arra négy-öt nagyfiúra mutatva, akik éppen a hídlábra másztak fel.

   Kettő közülük kiúszott a híd alól, hogy a víz mélységét ellenőrizzék a folyóban a folyás irányában. 

- Megjöttek a műugrók! – lelkesedtem.

   Valóban, egymás után kiálltak a hídláb szélére és pazar fejeseket ugrottak a mélyvízbe. A bátrabbak a híd korlátjáról is bemutatták tudásukat.  Ameddig bámultuk a mutatványokat, Karcsi felugrott, egy pillanat alatt ott termet a hídnál, s már kapaszkodott is felfelé a vasakon. A nagyfiúk persze rögtön elkergették, meg is szidták alaposan, hogy mit képzel, kis kölyök létére? Igaz, ami igaz nem kis srácoknak való az ilyen veszélyes „játék”. Akár milyen jól tud úszni a kis Barcs, ha rosszul sikerül az ugrás, úgy megütheti magát, hogy fel sem jön a vízből. Még belegondolni se jó!

   És milyen igazuk volt! Alig zajlott le a vita Karcsival, az egyik fiú, Stefán nevezetű, megcsúszott a nedves vastraverzen és hanyatt leesett. Jó négy métert zuhant és háttal esett a vízbe, rögtön elmerült. A többiek bénán nézték a folyót. Várták, hol bukkan fel? Csak buborékok szálltak a felszínre. Ekkor a másik három egyszerre ugrott, és kis idő múlva húzták is Stefánt ki a partra.

- Segííítség! – kiáltottuk, mire föntről néhány felnőtt leszaladt.

   Karcsi a tanonc

 

   Erre az ijesztő esetre még évek múlva is emlékeztek, felemlegették, ha összetalálkoztak.

- Hogy megijedtem – jegyezte meg Karcsi -, még jó, hogy nem estem le én is a traverzekről. Szerencséje volt Stefánnak, hogy a segítségre sietők között volt egy orvos is, aki elsősegélyben részesítette.

   Karcsi élete kanyargósan haladt. Két éves inaskodás után otthagyta a mesterét apja nagy bánatára, és elment rakodó munkásnak az állomásra. Ezt a váltást egy másik megrázkódtató esemény váltotta ki. Anyai nagybátyját, Ferenc bácsit súlyos börtönre ítélték bűnpártolás címén. A család meg volt győződve, hogy ártatlanul ítélték el. A védő ügyvédnek nem sikerült bebizonyítania Ferenc bácsi ártatlanságát. Karcsit nagyon megrázta az eset, nagyon kedvelte ezt a nagybácsiját.  Ekkor határozta el, hogy esti iskolában leérettségizik, és elvégzi a jogot, hogy majd ő szolgáltasson igazságot az ártatlanul meghurcolt Ferenc bácsinak.

   Édesapja nagyon meglepődött, mikor ezzel az ötlettel előállt, de rövid gondolkodás után egyetértett a fiával.

- Nehéz dolog, amit elhatároztál, de nem féltelek. Tudom, ha nagyon akarod véghez is viszed. Ne gondold, hogy simán fog menni. Először is az inaskodás mellett nem lesz időd a tanulásra…

- Erre már gondoltam, és beszéltem is László Laci apjával, az állomásfőnökkel, és felvesznek állandó rakodómunkásnak. Legtöbbször éjszaka kell dolgozni és sokszor hétvégén is. Nappal tanulhatok, meg járhatok konzultációra.

- Kemény életed lesz!

- Ezt én is meggondoltam, és nem félek. A cél megéri!

   Bár a munkatársai nem, értették, mit keres közöttük a „tanonc”, de megbarátkoztak a jelenlétével. Becenévnek maradt a Tanonc, mindenki így szólította, még a főnök is.

- Ragadd csak meg jól azt a ládát Tanonc, nem kerekeken gördül, emelni s vinni kell!

   Karcsi nem vette rossznéven a gúnyolódást, hanem minden rábízott munkát elvégzett. Napról napra, hétről hétre erősebb, ügyesebb lett, és nem hagyta, hogy a többiek segítsenek neki. „Vagyok én is olyan legény, mint ők!” – gondolta büszkén, és makacsul, csakazértis a nehezebb darabokat ragadta meg. A társai ilyennek fogadták el, és kezdték tisztelni a hozzáállását, csak egy hórihorgas, szőke fiú kötött bele folyton.

- Hogy fogod azt a zsákot, Tanonc? Még elejted, s akkor cipelhetem én!

   Karcsi összeszorított fogakkal tovább lépett egyetlen szó nélkül. Máskor azt találta ki a szőke, hogy mintegy véletlenül meglökte a fiút, hogy alig tudta megtartani az egyensúlyát.

- Vigyázz már, el ne ess!

   A fiú erre sem válaszolt, és akár milyen dühös volt, nem szállt szembe zaklatójával, és erősen elhatározta, hogy alkalomadtán megleckézteti. Mindenesetre beiratkozott egy sport klubba, ahol harcművészetet is oktattak. A sok cipekedéstől lassanként a karjai, vállai megerősödtek, fogása pontosabb, és mozgása az edzésektől rugalmasabb lett, de még hónapok elteltével sem érezte magát ellenfélnek a visszavágáshoz. A szőkével szemben társai gyakran a védelmére keltek.

- Ne szekáld folyton azt a fiút! – intették, de nem volt semmi foganatja.

- Nem bírom azt az ártatlan képét! – válaszolta – Elveszi előlünk a jó munkát. Miért nem maradt meg inasnak? Jó helye volt ott a mestere mellett. Biztos valami disznóságot követett el, azért kellett ide jönnie!

- Mit törődsz te azzal?

- Törődök, na! Látni sem bírom!

- Csillapodj, mert csak bajt hozol a fejünkre, ha sokat szökdösöl!

- Milyen bajról papolsz? Elvégzem a dolgom, teljesítem a normát, hisz’ ezért kapjuk a pénzt. Ez talán csak nem baj?

   A sok tennivaló elterelte a figyelmüket a dologról, míg egyik nap váratlan eset történt, mely barátsággá változtatta a gyűlölködést. Egy retesz ügyetlen kinyitása után hatalmas tömeg szén ömlött ki a megnyíló vagonajtón. A közelben állókat leverte a lábáról, de a szőke fiú járt a legrosszabbul, mert szinte teljesen betemette szén. Karcsi ugrott oda elsőnek segíteni. Mire a mentők megjöttek sikerült is kiszabadítani a sérülteket. A szőke gyerek lába nyílt törést szenvedett. Karcsi letépve saját ingét ügyesen elszorította a sérült combját, a seb felett, ahogy azt a mesterétől tanulta, hiszen a lakatos műhelyben nem voltak ritkák a kisebb-nagyobb balesetek, s az inas dolga volt első segélyt nyújtani.

   Mikor két hónap múlva visszajött közéjük, első dolga volt kezet nyújtani Karcsinak.

- Rendes gyerek vagy. Ezt én mondom Moldován Péter. legyünk barátok!

   Karcsi elfogadta a békejobbot.

 

   Mann Gyuri a katonazenekarban

 

   Gyuri az érettségi vizsga után röviddel bevonult katonának apja, anyja nagy bánatára, bár élete úgy tűnt simán alakul, különösebb konfliktusok nélkül. Apja, a városszerte ismert törvényszéki írnok kijelölte már zsenge gyermekkorában a fia útját: érettségi vizsga után egy év irodai gyakorlat, mint mindenes kisegítő, majd felvétel a Jogakadémiára, utána betársulás egy menő irodába. Szép egyenes út! Ez a terv, ez a szép terv azonban mégse ment végbe simán. Az emberi természet, s különösen a fiatal természet nem alkalmazkodik szívesen az előírásokhoz, különösen, ha azok a szülőktől származnak. Az érettségi vizsgák után alig helyezkedett el Gyuri a Városházánál, mint kifutó fiú, megkapta a behívót sorozásra. Édesapja emiatt nem aggódott, bízott a kapcsolataiban.

- Ne búsulj, fiam! – szólott – Ott van a bíróm sógora a hadkiegészítőnél, elintézem vele, hogy adjanak halasztást, ameddig elvégzed az egyetemet.

- Szeretném a katonai szolgálatot most teljesíteni! – jött a meglepő válasz.

   Viták, sértődések, „mosolyszünet” követték egymást, de a fiú nem engedett, kötötte az ebet a karóhoz. A vége az lett, hogy bevonult gyalogsági kiképzésre és két éves sorkatonai szolgálatra.

   Bevonulása után az első időben nagy megkönnyebbülést érzett – végre megszabadult az apai nyomás alól. Nem kell az erejét meghaladó elvárásoknak megfelelni. Nem kell biflázni a kötelezőn túli tananyagot, heti háromszor edzésre járni, másik három napon zongoraórára. A tornaedzésekkel nem lett volna semmi baj, ha nem kellett volna állandóan bizonyítania, hogy ő a legjobb, és a zongorát is szerette módjával, de inkább a fúvós hangszereket kedvelte, ami apja rosszallását váltotta ki. Titokban azért szaxofonos barátját megkérte, tanítsa meg a hangszer használatára. Könnyen elsajátította a hangszer minden fortélyát, s hamarosan szinte virtuóza lett a szaxofonnak, barátja nagy örömére. Végül aztán ez a titokban megismert hangszer hozta meg számára a sikert a hadseregnél.

   Egyik reggel az eligazításnál felszólították a frissen besoroltakat, hogy, aki valamilyen hangszeren játszik, jelentkezzen a századirodán.

- Mann György közlegény jelentkezem! – csapta össze a bokáját a százados előtt.

- Pihenj! – mordult rá az asztal mögött álló tiszt – Milyen hangszeren játszik?

- Zongora.

- Mit csináljak én egy zongorával a fúvós zenekarban? Mi?

- Tudok szaxofonon is játszani.

- Miért nem ezzel kezdte?

- Mert zongora a hangszerem, csak ismerem a szaxofont is valamennyire – szerénykedett a közlegény.

- Jelentkezzen Boros őrmesternél ezzel a cédulával – és a kezébe nyomott egy papírt, amire felírta Gyuri nevét és némely adatát -. Megértette, közlegény?

- Igenis, százados úr!

- Lelépni!

   Ezzel kezdődött Mann Gyuri zenei karrierje a hadseregben. Nem várt eredményt hozott számára a muzsikálás: felmentették a kiképző gyakorlatok, a katonai szolgálatok – többek között az őrség - alól.  Igaz, gyakorolni, próbálni sokat kellett délelőtt, délután, de ez nem jelentett megterhelést, és több szabadidővel is rendelkezett a többi zenésszel egyetemben.

- Szintén zenész? – hallotta Gyuri a terem mélyéből a tréfásnak szánt kérdést, ahogy belépett.

   Ez a közös háló egy jókora terem, ahol harmincöt ágy található. Harmincnégy a bakáknak, és egy függönnyel elválasztva az altisztnek. Az altiszt, az őrmester ott aludt velük, hogy álmukban is vigyázzon a fegyelemre.

   Gyuri vizsla szemmel nézett végig az emeletes ágyak során, s meg is pillantotta a kérdést hozzá intéző újoncot.

- Te szóltál? – kérdezte vissza a langaléta katonát, aki felső ágyon ülve lelógatta hosszú lábait.

- Kondor Ottó! – ugrott le a földre a másik – Klarinét! – közölte utána röviden.

- Mann György! Zongora.

- Miii?

- Szóval, szaxofonra vettek be, de én igazából zongorista vagyok, csak…

- Ne magyarázkodj! Értem én, hogy nem cipelhet magával a zenekar egy zongorát. De miért éppen szaxofon?

- Akkor mégis magyarázkodom. A barátom tanított meg játszani, és engedte, hogy titokban nála gyakoroljak. Tudod apám nem nézte jó szemmel, ha a zongorán kívül más hangszeren is játszom, mert szerinte az a zongora rovására menne.

- Marhaság!

- Az! De apám az érveit szobafogsággal és pofonokkal tette nyomatékosabbá.

- Jó alak lehet!

- Igaz, de az apám!

- Te miért nem vagy egyetemen? Hallom ám, a beszédeden, hogy nem a kapanyél mellől jöttél!

- Az apám miatt.

- Na, ezt magyarázd el érthetően!

- Az öreg állandóan hajszol, teljesítményt vár, eredményeket. Egy pillanatra sem lazít, rám telepszik teljesen. Ami neki nem sikerült, mármint, hogy nem végezhette el a jogot, velem akarja bepótoltatni. Már kisiskolás, óvodás koromtól mindenhol a maximumot követelte meg. De most már vége!

- Azt akarja, hogy ügyvéd legyél? Nem is rossz!

- Lehet, de én most katonazenész akarok lenni!

   Így is történt. Az összeválogatott zenészek könnyen alkalmazkodtak a követelményekhez. Az azonos szenvedély, a muzsikálás közel hozta őket egymáshoz. Barátok lettek, és együtt küzdöttek a lélektelen, parancsra épülő katonaélet ellen. Különösen Ottóval barátkozott össze, aki először szólította meg, mint zenészt. Egy év leteltével azon kezdett mélázni, hogy nem is lenne butaság leszerződni a hadsereghez, mint katonazenész.

- Azt, hogy én miért vállaltam a katonáskodást, és kacérkodom a bezupálással szinte megértem, de te miért forgatsz a fejedben hasonló gondolatokat? – kérdezte Gyuri a barátját, Ottót.

- Honnan tudod, hogy én mit forgatok a fejemben?

- Láttam a szemeden, mikor erről elmélkedtem.

- Hát, igazad van! Ezen spekulálok már egy ideje. Én nem unalmamban szeretnék hivatásos katonazenész lenni, mint te, vagy mert megaprehendáltam apucira!

- Hagyd ezt, inkább mondd, a saját történetedet!

- Amióta legutóbbi eltávozáskor otthon jártam, nincs jó napom!

- Mi történt?

- Apám elveszítette a tőzsdén minden vagyonunkat. Kalapács alá került a bírtok, a városi házunk, még a bútoraink is. Csak egy tanya maradt meg Száldobágy mellett. Alig elég négyüknek. Jani öcsém még kisiskolás, Magdika húgom pedig tanítónőnek tanul. Ha most nem segítek rajtuk, dugába dől a terve, ott kell hagynia az iskolát. Mehet kapálni a többiekkel egy sorban.

- Ezért akarsz bezupálni?

- Inkább civil alkalmazott szeretnék lenni. Úgy szabadabb az ember és talán a pénz is több.

- Mit szólt a család a lecsúszáshoz? Hogy viselik, hogy az ezer holdból hét szilvafa maradt?

- Apám káromkodik, és szidja a bankot, anyám kiabál vele, és szidja a kártyát.

- Te pedig töröd a fejed, hogy miképpen segíts rajtuk. Igaz?

- Nem szeretném, ha a húgom otthagyná az iskolát! Valahogy pénzhez kell jutnom. Nincs valamilyen ötleted?

- Tudom is én! Hétvégi eltávozáskor menjünk el muzsikálni…

- Kedvem lenne hozzá!

   Gyurinak akadt a városban néhány barátja, akik megígérték, hogy segítenek alkalmat találni hétvégi muzsikáláshoz. Jó ötletnek bizonyult, mert két nap múlva már jelentkezett is az egyik kisvendéglő tulajdonosa, hogy szívesen venné, ha szombat esténként fellépnének nála vendégcsalogatónak. A banda is hamar összeállt: Gyuri - zongora, Ottó – klarinét, a városból két fiú – hegedű és brácsa. Nevet is találtak maguknak: „Kondor-Mann kvartett”.  Most már csak a parancsnokot kellett rávenni, hogy minden szombaton adjon nekik eltávozást.

- Elengedlek, de minden hónapban az utolsó hétvégén nálam muzsikáltok. Társaság lesz nálunk. Úri társaság. Úgyhogy rendesen kell majd viselkednetek! Kaptok enni-inni, de berúgni nem szabad. Megegyeztünk?

- Megértettük! – csapták össze egyszerre a sarkukat.

   Mindenki megelégedésére sikeresen szerepeltek már az első fellépésüktől. Az ezredes házi mulatsága is baj nélkül lezajlott. Az ezredes unokahúga, Adina, egy duci, ábrándos szemű hölgy töltötte be a háziasszony szerepét. Vendégként fogadta a kvartett tagjait, majd büszkeségtől dagadozva mutatta meg a szalonban álló zongorát. Valóban csodálatos darab – egy jó karban tartott Steinway. Micsoda különbség, ha a kocsmai, kopott pianínóra gondolunk.

- Tetszik? – fuvolázta a háziasszony.

- Csodálatos! – kiáltott fel lelkesen Gyuri.

- Ó, ön biztos zongorista!

- Szabad? – ült le a kerek székre a fiú, s hogy a háziasszony rábólintott, végig futtatta az újait a billentyűkön.

   A felcsendülő dallam a szalonba csalta a vendégeket és a háziakat. A rövid játékot tapssal jutalmazták, s kérték, folytassa. Esetlenül meghajolva motyogta, hogy ez csupán ujjgyakorlat, nem érdemli a tapsot.

- Ne szerénykedjen, inkább játsszon nekünk valamit. Valamit, ami a kedvence – biztatta az ezredes is.

   Gyuri intett Ottónak és a vonósoknak, hogy jöjjenek közelebb és figyeljenek rá.

- Gershwin: Summertime, saját hangszerelés – jegyezte meg halkan.

   Lüktető ritmus csendült fel az újai alól, a hegedő lágy dallama ellensúlyozta az erős ritmust, majd a klarinét rikoltva válaszolt a zongorának. Így ölelkeztek a hangok, megidézve a nyári vizek, mezők és szenvedélyek izzó hangulatát. Nem a megszokott melódiák, ritmusok hangzottak, hanem valami felkavaróan új, amitől az ember arcán a kezdeti döbbent csodálkozás mosollyá finomul, sőt a meghatottság könnycseppje is megcsillan a szemében. A megbabonázott közönség a zene elhallgatása után is csendben ült néhány pillanatig, aztán kitört az ováció. Az emberek odacsődültek a zenészekhez, köszönték az élményt, szorongatták a kezüket, dicsérték őket, szinte széttépték lelkesedésükben. Az ezredes sem maradt ki a lelkes dicséretekből, és átölelve az Ottó és Gyuri vállát sűrű krákogások közepette kijelentette:

- Azt hiszem … khm … azt hiszem, soron kívüli előléptetésre teszek javaslatot, fiuk!

   A vendéglőben kevésbé hangos sikert arattak, bár a vendégcsalogatás jól sikerült, ami anyagi hasznot nem csak a tulajdonosnak hozott, hanem nekik is. A muzsikával elégedett vendégek a régi szokás szerint a hegedű húrjai alá húztak be különféle címletű pénzeket. Zárás után aztán a fiúk osztoztak. Ottó is juthatott így egy kis pénzhez, amit havonta mindig hazaküldött. „Magdika kicsi húgom részére!” – írta minden alkalommal. Szóval sínen voltak, a lehetőségek szerint. A többi sorkatonához képest királyi dolguk volt, s ezt ők értékelték is – ingyen muzsikáltak a tisztek meghívására.

   A vendéglőst, akivel szegődtek a szombatesti muzsikálásra Dobozinak hívták, mint a híres váradi cukrászt, de nem voltak rokonságban egymással, hiszen a cukrász Bihar megyei nemes família sarja, míg eme, a kocsmáros Dunántúlról került ide. A nagyapja nyitott itt kocsmát, s ez nőtte ki magát az unokája idejére vendéglővé. A termet kissé átrendezték a zenészek, a kvartett kedvéért. A bejárattal szembeni sarokba beállítottak egy pianínót – alkalmi vétel, egy hagyatékból került a tulajdonoshoz. Egy hevenyészett dobogót is építettek ide, a sarokba, s azon helyezték el a hangszert, s ide álltak a muzsikusok. Az új attrakciónak köszönhetően a szombati vendégek száma jelentősen megnőtt és összetételében is megváltozott. Vegyes társaság verődött össze ilyenkor; nem hiányoztak a város tisztviselőitől a mesteremberekig, s az iskolák tanáraitól a gazdálkodókig szinte senki. Ennél demokratikusabb intézmény a világon nem létezett, hiszen egy teremben ült a földbirtokos és az asztalos mester, a fűszeres és a szabadságos huszárkapitány. A muzsika, a zene öröme hozta őket egy tető alá.

   Ezt az idilli képet azonban sokszor megzavarta néhány külső, ide nem illő személy. A minap is ez történt. Még nem sokkal múlt tíz óra, mikor az ajtót berúgva bejött három több mint kapatosnak mondható fiatal. Oda masíroztak a bárpulthoz, ahonnan a magas székeken ülő fiatalok gyorsan elillantak, átadva a terepet az újonnan jötteknek.

- Férfias italt adj! – szólt a bárosnak egyikük.

- Vodka, skót whisky, konyak? – sorolta hajlongva a megszólított.

- Külföldi mocsok nem kell! – böffentette utálkozva a szószóló.

- Ó! – gyúlt világosság a báros fejében – Kecskeméti barackot ajánlok és nyomtatónak egy krigli pilseni-t.

- Töltsd!

- Decis pohárba! – parancsolta egy másik.

   Egyetlen korttyal leöntötték a torkukon, s utána jót húztak a sörből. A csapos szorgalmas törölgette a pultot, s nem nézett volna semmi pénzért a három vendégre, pedig azok minden mozdulatát árgus szemekkel figyelték. Botrány lógott a levegőben. Nem csak itt a teremben, hanem a kinti világban is. A vendéglő védettnek hitt világát is könnyen szétzúzhatja a kintről behatoló erőszak. Zenészeink megérezték a légkör veszélyes változását, és óvatosan kiosontak a konyhán keresztül. A házak árnyékába húzódva igyekeztek minél távolabb kerülni a vendéglőtől. Már párszáz méterre lehettek, mikor felhangzott a rendőr kocsi érkezése. Napok múlva tudták meg, mi történt. A három izgága fiatal kirángatta a pult mögül a csapost és ütni-verni kezdték, amiért külföldi italokkal kínálta őket. A vendégek közül siettek páran a csapos segítségére. Dobozi, a tulajdonos kihívta a rendőröket, akik rövid intézkedés keretében előállították a csapost és a három vendéget, akik segítettek ártalmatlanná tenni a duhajkodókat.

   Gyuri nagyon elgondolkozott ezen a váratlanul végződő rendőri intézkedésen. Kezdett más szemmel körül nézni világon, a városban, az országban és nyugtalanító dolgokat tapasztalt. A burok, amiben eddig élt hirtelen szétpukkant. Érthetetlen és értelmetlen dolgokkal találta szembe magát. Türelmetlenség, elégedetlenség, erőszak, lázongás és embertelen hatalmi intézkedések vették körül bármerre fordult.

- Ottó, én elhatároztam, nem csinálom ezt tovább! – szólott barátjához egyik reggelen.

- Mit nem csinálsz tovább? És miért?

- Ezt az egész vircsaftot. Hallottad, a tüntetők ellen bevetették a lovas rendőröket, s azok közéjük rúgattak megkardlapozva azt, aki nem menekült el elég gyorsan. Mivel nem bírtak velük, kivezényelték a fiúkat a másik ezredből. Eldördült egy sortűz a levegőbe, de mégis néhány embert halálos találat ért. Sírva jöttek vissza a bajtársak – nem tudták, ki lőtt az emberek közé. Érted már?

   A barátja, Ottó értette.

   A következő eltávozáskor Gyuri hazament.

- Gyurica! De jó, hogy újra látunk! – lelkendezett az édesanyja.

- Gyere be a könyvtárba! – szólt édesapja az üdvözlések után.

- Valami baj van? – kérdezte, mikor magukra maradtak – Látom a szemeden, a rebbenő pilládon, hogy bajban vagy. Halljam!

- Apám, kérlek, beszélj a bíró úr sógorával, aki a hadkiegészítőnél van.

- Nem kérdezek most semmit, de bízzál bennem!

   Két hét alatt leszerelték. Olyan gyors tempóban hagyta el a kaszárnyát, hogy még a zenész társaktól sem búcsúzott el.

   Otthon kellő lelkesedéssel fogadták megszabadulását a hadseregtől, s apja kérdésére, hogy most mihez kezd, kedvére valóan válaszolt.

- Beiratkozom a Jogakadémiára, mint felmenőim.

- Már rég megkezdődtek az előadások.

- Keresztféléves leszek. Már beszéltem a rektori hivatallal.

- Hogy is működik ez?

- Egyszerű – a második szemeszterrel kezdem és a következő évben hallgatom majd az elsőt, utána a harmadikat.  Világos?

- Az…

 

   Diákélet

 

   A szabad diákélet mámoros kezdetét a komoly munka, a tanulás követte. Azért szórakozás is akadt, például a diákbál a farsang első napjaiban. Nagy izgalom közt készültek az első évfolyam diákjai, hiszen az most nekik szól – gólyabál. Mann Gyuri bőven kivette a részéi az előkészítő munkákból. Rakosgatta a székeket, taszigálta az asztalokat, segített díszíteni a termeket. Egyikben állították fel a büfét, itt asztalhoz is lehetett ülni, a másik, a nagy díszterem lett a táncterem, itt kapott helyet a zenekar. Gyuri örömmel fedezte fel a már behozott zongorát, s gyorsan le is ült mellé. Végig futtatta az ujjait a billentyűkön. Minden rendben van – állapította meg magában. Szinte öntudatlanul kezdett játszani. Csak úgy magának összevissza, ami jött. A többiek abbahagyták a pakolászást, és hallgatták a váratlanul megszólaló muzsikát.

- Te fogsz nekünk muzsikálni a bálon? – kérdezte egy barna lány.

- Nem én csak, izé… szóval… csak úgy leültem ide… Nem szabad?

- Biztos, hogy szabad – kacagta el magát Albu Betti, a barnalány.

   Gyuri vele kacagott. Mostanáig nem ismerték egymást, még nem találkoztak, de ez vidám pillant alkalmat adott, hogy bemutatkozzanak egymásnak. A lány angol-német szakot hallgatott, de már túljutott az első félév vizsgáin, és érdeklődve hallgatta, hogy a fiú a másodikkal kezdte.

- Kissé zavarosnak tűnik! – rázta a fejét.

- Nekem is az volt eleinte, de a lényeg az, hogy így, vagy úgy minden vizsgát le kell tenni, minden előadást meghallgatni, és a kiírt munkákat időre elvégezni.

- Egy kis szórakozásra azért telik?

- Például, ugye, a ma esti diákbálra?

   Egy szemüveges, vékonypénzű diák lépett oda hozzájuk.

- Ti zongoráztatok?

- Én követtem el. Baj?

- Jaj, dehogy! Egyébként Kocsmáros Tivadar vagyok, másodéves és a diákzenekar szervezője – mutatkozott be – Sőt megkérlek, folytasd tovább, legalább vígabban megy a munka. És megkérdezem, lenne kedved a zenekarunkba belépni?

- Te pedig biztos szépen énekelsz – fordult Betti felé.

- Igen, a fürdőszobában!

- Gyere el a próbánkra a jövő héten és kipróbálhatod magad.

   Ezzel kezdődött Gyuri és Betti diákzenekari szerepe – karrierje. Most a bálon cserejátékos szerepet bíztak Gyurira, azaz ő szórakoztatta a közönséget, ő zongorázott a szünetek alatt, ameddig a zenekar tagjai ettek, ittak, pihentek. Így a vendégsereg egy percre sem maradt muzsika nélkül. Bettinek fellépés nélkül is sikere volt a táncparketten, nyüzsögtek körülötte a fiatalemberek, Gyuri labdába sem tudott rúgni miattuk. Talán nem is bánta, annyira lekötötte az új feladat, hogy „nagyközönség” előtt zongorázzon, még ha csak cserejátékosként is.

   Ide-oda ténfergett a mulatozók, táncolók között, ameddig a többiek zenéltek, s neki semmi dolga nem akadt. Különös találkozás oldotta fel a tétlenség unalmát. Kiment az udvarra cigarettázni, s egyszerre egy hórihorgas, nagy orrú alak lépett oda hozzá. Megviselt szmokingot viselt, kétes tisztaságú fehér mellénnyel és öltözékétől elütő színű bordó csokornyakkendővel.

- Én vagyok a legrégebbi diák itt az Akadémián – mutatkozott be.

- Örvendek! Egy cigarettát?

- Ó, köszönöm! Nagyon szépen köszönöm! Tudja nekem az anyagi lehetőségeim elég szűkösek, és nem mindig telik ilyen élvezetekre.

- Értem! Vegyen többet!

- Igazán köszönöm! Az a helyzet, hogy atyám, szalárdi földbirtokos, rendszeresen küldi az apanázst és a vizsgadíjat, de az pár nap alatt elolvad a kártyapartnerek, vidám cimborák, kacér asszonyok kezében. Így a mögöttem levő huszonöt szemeszter alatt összesen is csupán az első alapvizsgát tettem le. Azért én továbbra is vidám fickó maradok. Így lett Dummer August a nevem baráti körben.

- Örvendek a szerencsének! Hallottam hírét uraságod egyes tetteinek, melyek módfelett szórakoztattak.

- Tudja, hogy a terített asztal láttára milyen rigmust deklamáltam a múltkoriban?

- Mondja el ismét, kérem!

- Nézlek, nézlek, de hiába nézlek, nem való vagy te ily szegény legénynek!

- Nagyszerű, nagyszerű! – tapsolt Mann Gyuri.

- Megemlítem azt is, hogy a tavalyi évben fogadásból Húshagyókeddig nem vettem magamra felöltőt.

- És megnyerte a fogadást, és megérte?

- Meg bizony! Elnyertem gróf Halmághy redingotját. Annak a grófnak a kabátját, akinek a családja császárhűségéért Leopold császártól kapott nemesi címet és birtokot. Most pedig én viselem a szalonkabátot! Egészen jó állapotban van.

   Ezen a találkozáson mélyen elgondolkozott Gyuri. Nagyon szórakoztató ember ez az örökdiák, de saját maga számára más életet képzelt, nem az ilyen és hasonló alakok társaságát. Erősen elhatározta, hogy minden erejével a tanulásra, az előrehaladásra összpontosít nehogy ilyen sorsra jusson. Be is tartotta fogadalmát, és ettől a naptól fogva a zenekari részvételt máris felfüggesztette, szakkörökre jelentkezett, vizsgáit pontosan, jó eredménnyel abszolválta. Albu Bettivel csak nagyon ritkán találkozott, ha esetleg valamit meg akart keresni a városi könyvtárban. Ilyenkor alig beszéltek egymással, nem többet, mint néhány udvariassági szólamot váltottak. A lány se csatlakozott a zenekarhoz, nem azért, mintha nem felelt volna meg, hanem, mert el sem ment kipróbálni a hangját mások előtt.

- Szeretnék veled többet beszélgetni a zenéről, meg mindenről, de fikarcnyi szabadidőm sincs. Kitűztem magam elé egy célt, és ennek érdekében most és a közeljövőben minden erőmre és időmre szükségem van. 

- Értettem és nem is zavarlak! – hagyta faképnél a fiút.

„Micsoda becsvágyó, beképzelt alak!” – gondolta dühösen, s el is rohant a bálról.

   Évekig ez volt az egyetlen kapcsolata lányokkal, ha ez egyáltalán kapcsolatnak nevezhető. Egyszer ugyan feltűnt az ezredes unokahúga, akinél régebben egy házi mulatságon zongorázott. A korzón futott össze a volt ezredese ábrándos szemű unokahúgával, Adinával. Barátnőivel grasszált nagy kacagások közepette a Főutcán. Meglátva Gyurit felkiáltott:

- Nézzétek a zongorista! Akiről már meséltem nektek.

   Gyuri megállt előttük és kalaplevéve köszöntötte őket.

- Szabadságon van a kvartett? – kérdezte a lány, miután bemutatta a fiút a hölgykoszorúnak.

- Kiléptem a szolgálatból – válaszolta a kérdezett.

- Ó, cserbenhagyta a parancsnokát?

- Így is mondhatnánk!

   Még évődtek egy kicsit, aztán azzal váltak el, vasárnap délelőtt ugyanitt találkoznak.

   Találkozás, találkozást követett, s Adina egyre ábrándosabb lett, és minden barátnőjének büszkén mutatta be fess lovagját. A Macskadomb aljában találtak egy diszkrét bútorozott szobát, ahol együtt tölthettek néhány önfeledt órát. Nem tartott azonban az idill sokáig, nemcsak, mert nem fért össze Gyuri céljaival, de az örökös nyafogás zavarta, és csöppet sem elégítette ki a fiú „kultúrigényét”.

 

 A Japporttól az oltárig

 

   Barcs Karcsiról sokáig nem hallottam. Legutóbb a Körös parton pecáztunk együtt. Tudtam, hogy végül sikerült leérettségiznie külön tanügyi engedéllyel, és a fővárosba ment jogi tanulmányokat végezni. Ünnepekre, vakációra azonban mindig hazajött. Ilyenkor az „arany ifjúság” vezére lett - korán feküdt, későn kelt. A napot délután kezdték a Japportnál egy feketével. Természetesen a feketéhez jár egy féldeci konyak. Ezután a társaság átvonult vagy a Kispipába, vagy az Astoriába. Nemegyszer éjfél után konflison kikocsikáztak a vasúti restihez, ahol mindig lehetett frissen csapolt sört kapni. A kocsisok már ismerték ezt a szokásukat, és a színház mögötti konflisállomásról a vendéglő elé húzódtak. A tovább mulatni vágyók örömrivalgással fogadták a fekete fedeles kocsikat.

- Szervusz, fidibusz! – köszöntött rám valaki egy nyárvégi délelőttön a Japport teraszáról.

   Régi barátom, Karcsi integetett, menjek oda hozzá, s még a széket is kihúzta számomra.

- Tiszteld meg az asztalomat, gyere, ülj le, s beszéld el, mi jót csinálsz mostanában.

- Velem csak a szokásos, de te mit keresel itt ilyenkor?

- Kérlek szépen, ez nem mindennapi dolog. Szóval, az esti baráti beszélgetés hosszan elhúzódott. Tudod, kérlek szépen, hogy van ez! Mikor reggel hétkor kinyitott a Rimanóczy, ott voltam az első vendégek között. A medence meleg vize jól kilazította szeszektől merev izmaimat, utána átmentem a gőzfürdőbe, hogy az éjszaka mámorát izzadjam ki. Közben a boynak odaadtam az öltönyömet, hogy tisztíttassa és vasaltassa ki, hozasson át a varrodából új inget is. A gőz után bementem a borbélyhoz, borotváljon meg, s képzeld, kérlek alássan, az történt, hogy elaludtam a székben borotválás közben, arcomon az átgőzölt kendővel. Figaró hagyott aludni. Kipihenten ébredtem, megjött a ruhám is, és most itt vagyok, igyam egy frissítő feketét.

- Javítsuk fel egy kis konyakkal. Pincér, lesz szíves!

- No, de ne velem foglalkozzunk, meg a lump életemmel, hanem nézz oda, ott ül a teremben, a sarokasztalnál három tündér, és felénk figyelnek. Menjünk oda!

- Kisztihand és kézcsók, kedves Ludmilla! – köszöntötte egyiküket, egy szőke szépséget a barátom.

   Ludmilla lófarokba fésült haja nagy feltűnést keltett, hisz’ ez ritkaságszámba ment akkoriban a városban. Nem kevésbé volt különleges alabástromfehér bőre és szeme színe, mely a tenger hajnali kékségét idézte, mélysége pedig veszélybe sodorta azt, aki nem tudott szembe úszni az árral.

- No, lám kedves Karol! Mit is keres errefelé?

- Engedje meg, hogy bemutassam, drága Ludmilla, régi kedves barátomat!

   A bemutatkozások ceremóniáján átesvén letelepedtünk a felkínált székekre, és a diszkréten megjelenő pincérnek feladtuk a rendelést. A hölgyeknek gesztenyepürét és diólikőrt, az uraknak…

- Érkezett néhány üveg különleges tengerentúli italunk. Ajánlhatom az uraknak?

- És mi az?

- Tequila a neve, még nem ismert errefelé.

- Jöhet!

  Hölgyeink szeme váratlanul a bejáratra villant, Karcsi odafordult, és örömmel felkiáltott.

- Kapitány úr! Isten hozott! Gyere közelebb! – lelkendezett az éppen belépő katonatisztnek.

   Az atléta termetű, széles vállú katona kisfiús mosollyal viszonozta a megszólítást.

- Csak főhadnagy, kedves Károly barátom.

- Bemutatom régi barátomat, aki a nehéz napokban társam volt. 

- Moldován Péter, szolgálatukra! - csapta össze a bokáját.

   Ahogy végigtekintett a hölgykoszorún, a szeme megakadt a harmadik lányon. Azért mondom harmadiknak, mert a középen ülő másodikat nekem osztotta ki a sors. Péter szelíd tekintete mosolyt csalt Tímea arcára, keskeny ajkai mögül kivillantak apró, gyöngyház fogai, s keskeny, mongol vágású szeme is kerekre nyílt. Úgy egymásra csodálkoztak, hogy pillanat alatt elfeledkeztek a világról. A pincér törte meg a varázst, meghozta a rendelést. A kihozott italok mutatták, hogy nem kezdő a pincérünk – a főhadnagynak is szó nélkül hozta az újféle italt…

   Térjünk kicsit át a másodiknak nevezett lányhoz. Kerek, nagy szemei, nevető szája, barna-kreol bőre, élénk mimikája vonzóvá tették számomra.

- Delila! – nyújtott kezet bemutatkozásként.

- Sámson! – válaszoltam, mire elkacagta magát, hogy mind a 32 egészséges foga láthatóvá vált.

   Rövid párbeszéd után megígérte, hogy máskor is kávézhatok itt vele délelőttönként. Halottam, Károly is hasonló ígéretet kapott a szép Ludmilla részéről is.

   Tetszettek ezek a lányok megjelenését jól aláhúzó nevek – Tímea, Delila, Ludmilla -, mindegyik valódi nevét és családját ismertem, ami nyilván nem mutatott párhuzamot itt játszott szerepükkel. Tímea eredeti neve Petrás Viorika, édesapja, Petras Gligor nagyreményű városi tisztviselő, az aljegyzői hivatal várományosa. Ludmilla tulajdonképpen Hajnal Manó fakereskedő Eszter nevű lánya. A keleti szépség pedig nem más, mint Rostás Jusztina vakációzó zenekonzervatóriumi hallgató.

   Ettől a naptól fogva a nyár úgy telt, hogy a délelőttöket a Japportban feketekávézva töltöttük. Részemről nem okozott nagyobb változást, de Karcsi barátom eddigi életmódját gyökeresen feldúlta – éjfélre már mindig haza került éjszakai barátai nagy bánatára. Rövid időn belül még komolyabbra fordult a dolog. A záróvizsgára való készülés még jobban elszakította lump társaitól, csupán annyi szabadidőt engedélyezett saját magának, ameddig ebéd előtt megkávézott immár hivatalosan kinyilvánított mennyasszonya társaságában.

   Hét országra szóló lakodalommal ünnepelték egybekelésüket, násznagynak Moldován Pétert kérték fel, aki elegánsan, nagy hozzáértéssel végezte feladatát. Szellemes beszéddel kérte ki a mennyasszonyt. Beszélt egy kertről, s egy vándorról, aki meglátott a kertben egy gyönyörű virágot, s addig nézte, bámulta, annyit gondolt rá, hogy már aludni sem tudott. Most pedig arra kéri a kert tulajdonosát, adja neki ezt a szép virágot, ültethesse át a saját kertjébe. Megtapsolták…

   A szertartás és az egész lakodalom minden bonyodalom nélkül zajlott, csupán egy kis kalamajka történt a templomi szertartás alatt. A pap a megszokott módon végezte a dolgát, s mikor ahhoz a részhez ért, hogy nyilatkozzon a mennyasszony: „Eszter akarod-e…” – szép kedvesem félhangosan megkérdezte: „Az, ki?” – a hívek hangos tetszésnyilvánítását váltva ki.

- Hát, Ludmilla – súgtam halkan.

  A komoly, ünnepi hangulat egy pillanat alatt odalett, de a pap nem zavartatta magát, és befejezte a szertartást.

   Péter részvétele nem csak a szertartás levezényelése miatt volt fontos, más előny is származott belőle. Felettesei jóváhagyásával elkísérhette egy díszegyenruhás tized. A szertartás alatt a templom előtt álltak vigyázban, majd a menetet kísérték, ahogy haladt az utcákon.

- Hűha, micsoda parádé! – kiáltott meglepődve Mann Gyuri, ahogy megpillantotta a templom előtt pompázó egyenruhásokat.

   Gyuri egyenesen az állomásról jött lóhalálában a gyorssal, nehogy lekésse a barátja esküvőjét. Kolozsváron fejezte be az egyetemet, illetve tette le a vizsgákat, és most ott töltötte gyakorló éveit egy jó hírű ügyvédi irodában.

- Miért van itt egyáltalán ez a díszszázad? – kíváncsiskodott, miután kellően örvendeztünk egymásnak.

- Moldován főhadnagy a násznagy, és az ő kíséretében vannak itt a katonái – magyaráztam a helyzetet.

- Nem ismerem ezt a katonatisztet.

- Karcsi régi barátja, még vasúti rakodó korából. Nem régóta ismerem, most a nyáron futottunk össze, s Karcsi mesélte barátságuk történetét.

- Mitől fél a főhadnagy úr, hogy elhozta a katonáit?

- Megmondom én! Figyelj ide!

- A városszerte jövőmenő, forgolódó izgága csoportok látva a katonákat elkerülik őket, hiszen akármilyen nagylegényeknek is mutatkoznak a békés polgárokkal szemben, tartanak a katonáktól és más fegyveres rendfenntartóktól. Ezekben a mostani, egyre zavarosabbá váló időkben ezek az izgága, felgerjesztett suhancok az utcákon csellengnek, és belekötnek a védtelen polgárokba, megtámadnak utcai kereskedőket, megrongálnak kisebb boltokat, meg minden nekik nem tetsző házat, lakást, közben azért vigyáznak, hogy elkerüljék a rendfenntartókat, katonákat, csendőröket. A zűrzavart, bajt csak fokozta, hogy a városi hivatalos szervek nem lépnek fel ellenük. Bűnös hanyagságból, vagy félelemből nem lehetett tudni. Politikai erők munkálhatnak a háttérben, s aki tehetne valamit, az félti a megélhetését, vagy a hatalmát.

- Régebben, máskor is előfordultak itt zavargások.

- Igen. Május elsején például mindig voltak ilyen-olyan erőszakos megnyilvánulások, volt zavarkeltés, meg ilyesmi. Azon a címen, hogy ez a nap a munkások ünnepe, nagy tömegek vonultak az utcára, végigmasíroztak a városon igyekezve ki a folyóparti ligetbe, ahol felállították a lacikonyhát, sörsátrakat, és a napot énekkel, tánccal töltötték. Útközben aztán összetörték, ami útjukba esett. Házak ablakait, üzletek kirakatait betörték, ha az valamiért nem tetszett a tömegnek. De ez évente csak egyszer esett meg, míg ezek a mostani garázdálkodók szinte naponta randalíroznak.

- Remélem, a mi mostani ünnepünket nem zavarják meg!

- Én is remélem!

   Reményeik valóra váltak, mert nem történt semmilyen zavargás, ameddig a szertartás tartott. A két szülő, az apatársak egymással versengtek, ki ad értékesebb móringot a gyermekével. A gazdálkodó Barcs Aladár egy gyümölcsöst adott a fiataloknak a város szélén, a Nagysötétág utca végén. Megvolt az, egy kataszteri holdnyi, fele szőlővel beültetve, másik fele tele válogatott, nemes gyümölcsfákkal. Egy présház is állt rajta nagy csűrrel, konyhával, hálófülkével, alatta pedig csinos borospincével. Derék ajándék!

   A fakereskedő fitymálva jegyezte meg, „parasztot akar csinálni a fiából”, és hogy rátromfoljon, a belvárosban egy rendesen berendezett irodát vásárolt nekik, az Apolló palotában.

- Itt az irodád, vizsgáid letéve, rövidesen letelik a gyakorló éved, már csak egy ügyes társat kell magadnak találnod, hogy elindulj a siker útján – monda dölyfösen Hajnal Manó, a fakereskedő.

- Ez óriási! – csillant fel Karcsi szeme – Már meg is van a társam!

- Kivel szövetkeztél ilyen hamar?

- Most beszélgettünk a napokban Mann Gyurival, hogy jó lenne együtt nyitni ügyvédi irodát.

- Ismerem az apját, román ember. Megbízható család. Jó társad lesz - kétnyelvű ügyintézés. Ilyen nem lesz még egy a városban. Ha megengeded, még egy álmomat megosztom veled. Egy németajkú munkatárs lenne az igazi áttörés!

   Nem volt buta ember az öreg Hajnal Manó, s az igazat megvallva öreg sem volt. A keménykötésű férfi magabiztos magatartásával úgy a beosztottjai, mint a vásárlói előtt tiszteletet vívott ki magának. Reggelenként alig pirkadt már ott volt a telepen, nem tudtak a munkásai elég korán jönni, hogy ott ne találják. S ha meg kellett a munka végét ragadni, ő volt az első. Ez mind azonban csak külsőség, mert a fakereskedő okosan, ravasz megoldásokkal vezette vállalkozását. Úgy néz ki, egy ügyvédiroda beindításához is hozzá tud szólni. Egy hét sem telt el ezen beszélgetés után, előállt máris egy javaslattal.

- A szomszédom, Bara Sanyi, ugyanolyan ívású ember, mint jómagam – kezdet bele a mondókájába.

- Messziről kezdi, apámuram.

- Messze akarok jutni – azért.    

- Hallgatom.

- Mondja, hogy eleget kínlódott életében a földdel, nem akarja a gyermekeit ilyen sorsra juttatni. Van elég pénze, mind a három kitanítására. Pista, a legnagyobb orvosnak készül, Mihály tanárnak, s a kis Erzsike gyors- és gépírást tanul, meg nyelveket.

- Miért meséli ezt nekem?

- Nem is hiszem, hogy ne értenél a szóból!

- Erzsikét gondolná?

- Nem is vagy olyan buta!

   Ennek a beszélgetésnek az lett az eredménye, hogy elment a Bara családhoz és komoly beszélgetést folytatott a családfővel. Azt akarta megtudni, hogy Erzsike csak azért tanulja, amit tanul, hogy könnyebben találjon férjet, vagy komolyan dolgozni akar? És honnan a német nyelvtudása?

- Furcsa kérdéseim, kedves Sándor szomszéd, nincsenek híján bizonyos hátsó gondolatoknak. Nem kell azonban attól tartanod, hogy hymen ügyben kerestelek fel. Nincsenek nősülendő fiaim.

- Miről van, hát szó?

- Németül jól tudó munkatársat keresek. Nem magamnak és nem is holnapra.

- Talányosan beszélsz, de próbálom az értelmét kisilabizálni. Munkát ajánlanál Erzsike lányomnak, ha bizonyosságot szerzel, hogy perfektül beszél németül. Így van?

- Helyesen mondod, igazságod vagyon.

- Akkor tudd meg hát, hogy a feleségem Szászföldről származik, otthon náluk a családban ma is a német szó járja, s Erzsikém az iskolában csak szépítette azt a tudást, amit a nagyszüleitől kapott.

- Várja meg, ameddig vejem-uram megnyitja az ügyvédi irodát, mert akkor szüksége lesz mindenes titkárnőre, irodavezetőre.

   Hajnal Manó, a fakereskedő jól tudta, hogy szükség is volt a három nyelv anyanyelvi szintű tudására, mert a városban mind a három nemzet képviseltette magát. Iskola is volt mind a három nyelven. Állami iskola a román anyanyelvűeknek, lelkes fiatal tanárokkal, akik távoli vidékekről jöttek a Partium meghódítására. Magyar iskola kettő is: egy római katolikus, és egy református felekezeti iskola. Ezen kívül a sváb gyerekek részére külön német iskola működött. Sok szülő szívesen adta gyermekét a német iskolába a magyarok közül is, hogy német szót tanuljanak.

   Élénk vallási élet is folyt a városban. Mindhárom nagyobb egyház ünnepeit megtartották – közösen. Az iskolákban is tiszteletben tartották egymás ünnepeit. Román Húsvétkor épp úgy szünnapot tartottak, mint magyar Húsvétkor. Pünkösd is jeles nap volt, mivel ez a németajkúak kiemelt ünnepe. Nem volt a városban egyetlen ember sem, aki ne tartozott volna valamelyik felekezethez. Egyedül a kémiatanárról mondták, hogy ateista, de még ő is fizetett egyházadót a református egyháznak.

 

    Megnyitották az irodát

 

   Diszkrét ünneplés keretében nyitották meg a Mann & Barcs ügyvédi irodát. Vendégeiket, akik főleg a családtagok és közeli barátokból tevődtek össze, az iroda helyiségeiben látták vendégül. Meghívtak egy hírlapírót is, hogy a helyi lapban számoljon be az eseményről, s imígyen tudassa a város lakóival, hogy rendelkezésükre áll egy komoly, megbízható jogász közösség. A vendégeket jóféle szilvóriummal kínálták, majd az új módi szerint szendvicseket kínáltak körbe.

   Az iroda megkezdte „áldásos” működését. Rövidesen megbecsülést vívott ki magának a városban és környékén. Ennek ellenére anyagilag lassan gyarapodtak. Próbáltak tehetősebb ügyfeleket felhajtani, de azok egyelőre régi ismert jogászaik szolgálatait vették igénybe. Maradtak a kisemberek, akik nem győzték áldani türelmüket, igazság iránti elkötelezettségüket, de ez nem sokat hozott a konyhára. Egy váratlan ügy alkalmával felcsillant a lehetősége több bevételre szert tenni. Az történt, hogy egy hagyatéki ügyben ingatlanok kezelését bízták az irodára. Ez adta az ötletet beszállni az ingatlan üzletbe.

 Jó ötlet volt!

   Az ügyvédi honoráriumnál sokkal szebb bevételt biztosított.

Miután visszaadták Észak-Erdélyt még jobban fellendült az ingatlan piac. 

- Gyuri, nem akarlak megbántani, de nem gondolod, hogy időszerű lenne kicserélni a cégtáblánkat?

- Magam is ezen gondolkodom.

- Te miként gondoltad? Milyen legyen az új?

- Természetesen Barcs & Mann.

- Ezzel egyetértek!

A város lakói figyelemre méltó nyugalommal fogadták a hatalomváltást. Igaz volt egy csoport izgatott fiatal, aki nem várta meg, amíg hivatalosan is végbe megy átadás, és kigyalogolt a határhoz, hogy menjen át magyar-földre, de a sorompó és a határőrök meggátolták őket.

- Türelem, fiúk! Türelem! – jött elő a tiszt a hangzavarra – Holnap eltűnik innen minden akadály, de most még szolgálatban vagyunk.

   Moldován Péter, az időközben századossá előléptetett barátjuk délután megjelent az irodában.

- Búcsúzni jöttem. Még ma éjjel elhagyja az egységem a várost. A hivatalok is kiürülnek, a tisztviselők, s mindenki, aki menni akar, az éjszakai vonattal mehet. Beállítottak pótszerelvényeket. Ghița, - fordult Mann Gyuri felé - te maradsz? Mert, ha jönni akarsz, egy fülkét tudok nektek biztosítani.

- Köszönöm, Petre! Maradok, maradunk.

   A románok kivonulása azonban koránt sem zajlott le ilyen békésen. A katonák is, de különösen a kísérő szedett-vedett népség többször megtámadta, kirabolta, meggyilkolta az útjába kerülő civil lakosokat. A város határában elfogtak egy lesipuskást, aki másnap a bevonuló magyar katonákat ünneplők közé lőtt egy vadászpuskával. Azt mondta, bosszúból tette, mert el kell hagynia a várost, a jó állását… (A sors fintora, hogy két emberöltő múlva éppen az ő unokája lett a helybéli magyarság országos képviselője.)

   A kedélyek lassan lecsillapodtak, csak a határmentén élők nem értették, miért nem mehetnek át a rokonaikhoz, barátaikhoz, akik a másik oldalon maradtak. Ottó, a régi barát is így járt, mert a falu, ahova a szíve húzta a határ túlsó oldalán maradt, s Száldobágytól már nem csak a kilométerek választották el, hanem a granicserek (határőrök) is. Levetve – még idejében – az angyalbőrt beállott munkásnak a nem rég indult vasgyárba, de a muzsikának sem mondott búcsút, hétvégeken a falubelieknek zenélt a kocsmában, vagy a mulatságok alkalmával.

- Hogy kerültél ide, Ottó? – ijedt meg a kedves, amikor váratlanul betoppant.

   Késő éjszaka volt, talán éjfél után egy óra lehetett. Már mindenki elcsendesedett, csak Piroska feküdt éberen, s kesergett magában, hogy milyen messzire vette őket egymástól a politika. Az ajtó koppanására felszökött, s dobogó szívvel ment ajtót nyitni, hiszen a szíve tudta, hogy ki kopog, még ha az esze mást is mondott.

- Hogy kerültél te ide?

- Szellő szárnyon hozott a szerelem!

- Gyere be, s mesélj, de igazat mondj!

- Akkor figyelmezz ide!

   Ottó pedig elmesélte ügyesen, hogy miként sikerült a határon átjönnie. Felkeresett egy ismerős parasztembert az innenső oldalon, s ő segített átjutni. Csöppet sem volt egyszerű, de sikerült. Tett a fejére egy zsíros kalapot, hátára egy öreg kabátot, s kezébe egy elemózsiás tarisznyát, s a kapát. Együtt indultak kora hajnalban ki a krumpli földre kapálni. A föld átnyúlt a határon, de megengedték, hogy megműveljék a határőrök felügyelete mellett. Így aztán nyugodtan kimehettek kapálni. Minya bá’ – így hívták a parasztembert – leült a föld szélén a bokor tövébe, Ottó pedig szorgalmasan kapálgatott. Mikor a sor végére ért, a határ másik oldalán, szépen a tarisznyát lerakta a barázda végén. Nem volt üres az a tarisznya. nem bizony. Minya bá’ megpakolta rendesen, tett bele kenyeret, kolbászt, szalonnát, vereshagymát, s egy zacskó jóféle dohányt, meg egy fél liter háziszőttes pálinkát. Ottó kapál tovább. Szeme sarkából látta, jön a patrul – két granicser puskával a hátán. Meglátják a tarisznyát, s szétnézve egyik lehajol, és a vállára veti. Mennek is ezzel vissza az őrtoronyhoz. Felnyújtják az elemózsiás tarisznyát a fenti őrnek. Minden figyelem a pálinkára, meg a jó falatok fele fordul, Ottó pedig behengeredik egy bokor alá. Minya bá’ abban a pillanatban felkél, s beáll a sorba a kapájával. Mikor a granicserek széttekintek, azt látják, hogy milyen nagyot haladt a munkában ez a szorgalmas paraszt.

- Na, kedves! Ez így esett, s most itt vagyok, hogy öleljelek!

   Csak egy néhány órát maradt, mert várta a munka, s keresetére égető szükség volt otthon. Visszafelé Piroska kisebbik testvére segített a határon átjutni. A határt, az erdőt jól ismerő kamasz fiú nem jött zavarba a feladattól. Olyan helyeken vezette Ottót, ahol még a madár sem jár, vagy inkább úgy kellene mondani, hogy ahol csak a madár jár. Bujkáltak sűrű szederbokrok alatt, a morotvaparti füzesekben, másztak patakvölgyben, szakadék mélyén, míg egyszer csak kint voltak a libalegelő szélén.

- Az ott már a falu. El sem tévesztheti. Mondja meg Minya bának, Anti üdvözli – s ezzel a legényke úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

   A nehézségek azonban nem tántorították el a szerelmeseket, sőt még több odaadással lettek egymás iránt. Féléven keresztül, két, három hetenként megtette Ottó ezt a kalandos utat. Anti mindig lelkesen segített neki már tisztán virtuskodásból is. Egyszer azonban elkapták a gyereket a granicserek, s megverték istenesen. Ottó többé nem ment át titkon a határon, ne bántsák miatta kicsi sógorát, hanem passzust kért a hivataltól, hogy kérje ki a menyasszonyát, s tartsák meg lakodalmat.

 

 

   Mindenkinek van gyenge pontja

 

   Hétfő reggel a szokásos időben kezdte a hetet az ügyvédi iroda. Bara Erzsike, illetve Betty, a titkárnő felhúzta a redőnyöket, és helyet foglalt az asztalánál. Kerek arcú, zömök lány lépett be az ajtón, s közölte, hogy Barcs ügyvéd úrral kíván beszélni. A titkárnő éppen közölni akarta, hogy nincs még bent, mikor Karcsi megérkezett.

- Nahát, magácska, Tímea mit keres itt nálunk? – kiáltott fel meglepetten Barcs ügyvéd úr, és a titkárnő rosszalló tekintete ellenére betessékelte a jövevényt a saját irodájába.

- Évek óta nem találkoztunk, csak legfeljebb egy-egy futó köszönés erejéig, gondoltam itt az ideje, hogy felújítsuk a régi ismeretséget.

- Ezzel csak egyet érteni tudok. De meséljen Tímea, mi újság az önök világában? Látom néha az édesapját, s innen tudom, hogy maradtak.

- Maradtunk.

- A fess katonatisztje nem vitte el magával?

- Az én fess katonám…

   Tímea komoran nézett maga elé, s néhány pillanatig egyikük sem szólalt meg.

- Eljött hozzánk az utolsó este, hogy van részünkre fenntartva egy vagon, de édesapám nemet mondott. Haraggal ment el Petre. Nem hibáztatom. Apa azt mondta, kötelezettségei vannak. Bizalmas vállalásai. Meg különben is ez a szülővárosa, ide köti minden ezer szállal. Hogy tudná itt hagyni? Nem értettem a vállalásait, kötelezettségeit, de kötődését a városhoz jól igen!

- Most édesapja mivel foglalkozik?

- Azt én nem is tudom. Reggelenként elmegy otthonról, ebédre haza jön, kicsit pihen, s aztán újra elmegy. Mintha hivatalba járna. De nem jár, mert egyik délben megkérdeztem: „apukám merre jártál?” Erre csak megvonta a vállát. „Erre-arra, ismerősökkel találkozgattam.” Többet nem kérdeztem.

- És kiskegyed?

- Csiripelik a verebek, hogy bővítenék az irodát, sok a kliens, az ügyfél.

- Hál’ Istennek!

- Ezt mondom én is.

- És még mit, kedves Tímea?

- Titkárnőnek ajánlom magamat! – mondta ki nagyot szusszantva a lényeget.

- Na, lássuk csak, miként is áll ez a dolog?

- Bár leányoknál szokatlan, de én iskolázott vagyok, letettem az érettségi vizsgát is. Apám mellett megismertem sok kisebb-nagyobb városi tisztviselőt, magyarul, románul egyformán jól tudok írni-olvasni és beszélni is, a némettel is elboldogulok, „nem tudnának eladni”. A többi tudni valókat megszerezném munka közben. Nos?

- Édesapja tudja, hogy miben sántikál?

- Még nem.

- Délutánra várom ide mindkettőjüket egy megbeszélésre. Szó sem lehet arról, hogy az én kedves Petrás barátom háta mögött intézkedjem.

- Megértettem. Ellenben megjegyzem, hogy nem Petrás, hanem Péter. Apám Péter Aladár, s én Péter Tímea Ibolya vagyok.

   Bara Betty, a titkárnő kérdő arccal nézett a főnökére, miután a vendég eltávozott.

- Erzsike, tudta, hogy felvették a Péter nevet a Petrás helyett?

- Nem nagy kunszt. Egy folyamodvány, tíz pengő illeték és a Hivatalos Közlönyben egy hónap múlva megjelenik. Igen, tudtam a névváltoztatásról.

- Azt is tudja, miért keresett fel Tímea?

- Nem, azt nem tudom.

- Itt szeretne dolgozni.

- Mint?

- Mint titkárnő. Mit szól hozzá, Betty kedves?

- Hát, ha az édesapja behozza nekünk az ügyeit, akkor rendben is lenne.

- Milyen ügyekről beszél?

   Eleget téve a felszólításnak a lány elmondta, hogy Petrás, illetve most már Péter úr az elmenőktől elvállalta az ingó és ingatlan vagyonaik megőrzését, gondozását, értékesítését. Nagy pénzről van szó – házak a városban és a környéken, telkek, áruraktárak és nem beszélve a hátrahagyott személyes értékekről.

- Honnan tudja mindezt?

- Vannak barátnőim, ismerőseim, volt iskolatársak. Beszélgetünk, pletykálunk, különösen a fodrásznál, manikűrösnél. Mindenki mond valamit, mindenki tud valamit valakiről, és így összeáll a kép.

   Hasznára volt Barcs Károly ügyvédnek ez a beszélgetés a délutáni találkozás előtt.

- Akkor összegezzük, amiben megegyeztünk – zárta le a megbeszélést Barcs Károly.

- Tímea személyi titkár lesz, Bara Erzsébet-Betty előlép irodavezetőnek, irodánk pedig egyedüliként vállalja Péter Aladár úr üzleti ügyeinek jogi képviseletét.

- Hozom a pezsgőt! – tett pontot a tárgyalás végére az éppen most kinevezett irodavezető.

   Gyümölcsöző együttműködés alakult ki közöttük hosszú időre mindkéz fél megelégedésére. Péter úr annyi munkát adott az irodának, hogy az egy magában is eltartott volna egy ügyvédet. Hogy mennyi haszna volt mindebből Péter úrnak, nem tudta senki, de biztos nem kevés hisz az irodának magának csak a kontraktusok, folyamodványok, telekkönyvi bejegyeztetések szerkesztéséből is bőven csurrant.

   Nem is lett volna ezzel a megbízatással semmi baj, ha nem akadékoskodik egyre többször a közjegyző. Új ember volt itt a városban, nem rég nevezte ki az igazságügy miniszter.

- Ebben nem tudok segíteni – jegyezte meg Barcs Károly ügyfele panaszára.

- Nincs hozzá vezető út? Mi a szenvedélye? Vadászat, rulett, szép asszonyok, érmelléki borok?

- Nem, nem, nem! Mi kell, hogy alkalmazkodjunk hozzá, őt nem lehet befolyásolni, vagy megkörnyékezni.

- Nem hiszem el! Mindenkinek van gyenge pontja.

- Az ő gyenge pontja a törvény betűje. Ezt kell tudomásul vennünk.

- Meglátjuk…

   Fenyegetően hangzott Péter Aladár szájából.

   Nem tudott belenyugodni, hogy nem lehet a közjegyzőhöz közel férkőzni. Gondolta, talán a titkárnőjén keresztül sikerülhet. Egy irat hitelesítésének ürügyén fel is kereste a hivatalt. Ameddig várakozott, hogy sorra kerüljön, szóba elegyedett a csinos titkárnővel. Ártatlan témákkal kezdte, hogy milyen szép az idő, hogy ilyenkor milyen jól lehetne sétálni a parkban, vagy a cukrászda kerthelyiségébe beülni egy rigójancsira és elbeszélgetni a barátokkal, vagy kiülni egy ligeti padra egy jó könyvvel. Olyan jól belejöttek a beszélgetésbe, hogy alig figyeltek fel rá, hogy már sorra is került Péter úr. Mikor dolga végeztével kijött az irodából még oda súgta a kis hölgynek, hogy másnap is jön valamilyen irattal. Egyre gyakrabban akadt intézni valója a közjegyzői hivatalban, s egyre szorosabb barátság alakult ki közte és Magyari Hajnalka, a titkárnő között. A negyedik látogatás alkalmával egy huszárvágással találkára hívta a leányt, egy gesztenyepürére a közeli cukrászdába. A következő hetek folyamán ez gyakran ismétlődött.

   A második találkozásnál óvatosan tapogatózni kezdett Péter úr, miket tud Hajnalka a főnöke életéről, szokásairól. Jó helyen tapogatózott.

- Ó, nagyon jó ember Dr. Sólyomi Döme! – folyt belőle a szó – Öröm vele dolgozni. Olyan udvarias! Reggel, mikor megjön, mindig megáll az asztalomnál, és kedvesen érdeklődik a hogylétem felől, aztán bevonul a szobájába. Mindig olyan elegáns, disztingvált!

- Semmi hibája sincs? – kérdezte évődő hangon Péter Aladár.

- Sok kávét iszik – buggyant ki a szó a leány száján.

- Az nem is hiba – nyugtatta meg gyorsan, nehogy ijedtében elhallgassa a többi mondani valóját.

   A későbbi alkalmakkor is bőven áradozott a főnökéről, s Aladár már szívesen félbe is szakította volna a dicséret áradatot, de valami megakadályozta. Egy érzés, egy eddig ismeretlen érzés. Szerette hallgatni a Hajnalka hangját.

- Hallom, szeretőt tartasz! – fogadta remegő hangon egy este a hazatérő férjét Kökényessy Boriska, Péter Aladár felesége.

   A remegő hangot nem csak a felháborodás okozta, hanem megalázásának újabb formája. A feltörekvő városi tisztviselő jó befektetésnek gondolta egy magyar arisztokrata családból nősülni. Emelte az ázsióját, hiszen otthonról nem hozott mást, mint végtelen igyekezetet emelkedni a ranglétrán és biztosítani gyermekeinek a könnyebb bejutást az úgynevezett felsőbb körökbe. Ha egyszer báró az anyai nagyapjuk! Az apai nagyszülőkről nem szívesen tettek említést, pedig a jómódot nekik köszönhette. A pénzkölcsönzés hasznos, ha nem is népszerű foglalkozás volt minden időben. Boriska az arisztokrácia sápatag virágszála, mit a sok rokonházasság finomított áttetsző érzékennyé. Házasságuk első éveiben csodálta erős, határozott férjét, szült is két gyermeket neki, később azonban a csodálat átadta helyét a félelemnek. Amint ezt a férj meglátta az asszony szemében, rájátszott és minden úton, módon megfélemlítette, megalázta. Hibát keresett és talált a nap minden órájában, ha bármit is szólott, ellene mondott, kifigurázta, kicsúfolta. Így nem is csoda, rebegve, ijedten tette szóvá a gyanúját.

- Szamárság! – tromfolt az ember – Honnan veszed?

- Láttak együtt a Magyari leánnyal. A Müller kioszkba jártok szégyentelenül szórakozni – pontosította az értesüléseit Boriska asszony.

- Hazugság! Pletykaság! – kiáltotta és kirohanta szobából.

   Másnap újból ott ült a cukrászda sarok asztalánál, s várta a lányt. Pontosan érkezett, mint mindig. Ezt tanulta a főnökétől. „A pontosság a királyok udvariassága” – szokta idézni XVIII. Lajos francia király szavait, s még hozzá tette „mi is királyok vagyunk a magunk területén!”

A pincér is pontosan jelentkezett, ha nem is volt király, s várta a rendelést.

- A szokásosat! – adta ki a rendelést röviden a férfi.

   A kapucsínót kortyolgatva kezdett bele a mondókájába Péter Aladár. Otthon már jól meghányta vetette magában a dolgot. Látta, hogy két tűz közzé került. Szenvedélyes szerelem támadt fel benne Hajnalka iránt, ami akkor tudatosult benne, amikor meghallotta felesége kérdését. „Halálosan” beleszeretett a lányba! Itt hagyni mindent, s elrohanni valahová, a világvégére is akár ezzel a lánnyal! Elválni, hagyni csapot-papot. De nem lehet. Összeomlana ez egész felépített élete. Nem bocsátaná meg a társaság a válást. A válást egy magyar mágnástól. Brrr! Egy félrelépést inkább megbocsátottak, mint egy válást. Egész éjjel csak hánykolódott, nem bírt elaludni. Korholta magát „mit akarsz Petrás Gligor? Verd ki a fejedből ezt a lányt, s utazz külföldre, Bécsbe, vagy a Déli Sarokra. Nem tudom, nem tudom!” – s verte a fejét két ököllel, de reggelig sem jutott dűlőre. S most véreres szemekkel figyelve a lány hangulatára belekezdett a mondókájába. Hajnalka megérzett valamit a férfiben dúló indulatokból, s inkább kíváncsian, mint félve várta, mi lesz ebből.

- Nem köntörfalazok, kedves Hajnalka, szerelmes vagyok magába. Szerelmes, mint egy ágyú, ahogy mondják! Éjjel nappal csak magára gondolok, alig várom, hogy lássam, hogy a hangját halljam…

- Az jó! – kotyogott közbe a lány, megakasztva a vallomás áradását.

- Nem jó, mert … mert meg van kötve a kezem. Családom van feleségem, két gyermekem, a lányom magácskával egyidős, a fiam gimnazista. Nem válhatok el! A válás egész egzisztenciámat tönkre tenné. Megbélyegzett ember lennék, a barátaim, a klienseim elkerülnének, teljes anyagi csőd következne. Egy házasságon kívüli kapcsolatot még megbocsátanának, de egy válást soha.

- Elfogadom a helyzetet!

   Péter Aladár egy pillanatig értetlenül nézett a lányra, majd felkiáltott

- Pincér pezsgőt!

- Mi nem …

- Hozass a vendéglőből!

   Néhány nap múlva megjelent az ügyvédi irodában, és hosszasan tárgyalt Barcs ügyvéddel. Elmondta, hogy ölébe hullott egy hagyaték. Egyik idős ismerőse, akinek többször segített eligazodni a hivatalok útvesztőiben elhunyt, s az országban nem lévén rokona, minden ingó és ingatlan vagyonát Péter Aladárra hagyta.

- Egy ház a közkórház mellett, némi készpénz – éppen az illetéket hogy kifutotta. Volt még a személyes holmin és a bútorokon kívül valamennyi ékszer is, nem sok, belefért egy kis kazettába.

- Mi lenne ebben a mi szerepünk?

- Az ékszereket kivéve, minden ingóságot a gyermekmenhelynek akarom adni. Csináljanak, amit akarnak vele, értékesítsék, vagy használják fel. Leltároztassák fel és intézzék el a hivatalos ajándékozást. Az égszerek a feleségemet illetik.

- A ház?

- Nos, a ház … Szóval, én akartam megkörnyékezni a közjegyzőt. Csapdába csalni. Végül én estem csapdába. A házat pedig Magyari Hajnalka nevére íratom.