Zúg a szél a víz fölött
zúg erdő, mező között,
tépi honunknak nyugalmát
természet legszebb arcát.
Neszek ébrednek, s mennek,
messze elveszejtetnek,
komor szívvel, s lélekkel,
s az őszülő létünknek.

A hegyek állnak, s várnak,
igazsággal a mának,
szemükkel messze látnak,
arcukkal, s mint világnak.
Kő, s mozdulatlanság,
erő, büszke bátorság,
e kövekben él tovább
arcunk, s a mi hazánk

Hegyperemén paloták,
jelzik ember hatalmát,
gőgös gyarló emberek,
döntik Isten szép szavát.
Jöhet zord ősz, lombhullás,
nekik itt semmi sem fáj,
csak a szegény az fázik,
neki nem jár más biz itt.

Ciripel még a tücsök,
de halkul már az erdőn,
rőt lombok eltakarják,
parányi kicsi házát.
Róka is gyűjt, raktároz,
élemet odvába hord,
őzek szeme is riadt,
érzik jönni fagyokat.

Dér lepi le a tájat,
szívja melegét nyárnak,
varjú károg a tarlón,
várja búzát, hogy bújjon.
Minden sáppad és szárad,
veszik zöld-arca mának,
fakulnak szemei virágnak,
komor arccal elhullnak.

S mi szép volt a nyarunkban,
szél hordja udvarunkban,
gyűlnek most halmaikban,
eső mosta folyókban.
Ám bolygónk túlsó felén,
tavaszár köszönt be épp,
Új ruhát ölt természet,
sorsa ez életünknek.

Sok ember a híd alatt,
örömük ott nem marad,
éhségtől korog gyomruk,
fáznak, nincsen otthonuk.
Kit büntetsz így Istenem?
Hon nélkül legyen ember?
Miért dúskál az egyik?
Miért szenved a másik?
24.09.2012