- Erről nem volt szó! Na, hát jó, ha már ide kotródtál hozzám.. nem duglak vissza, másnak a kedvére. Ha már úgy van, hogy krumplit ásni, paszulyt szedni, szőlőt kacsolni nagyon is kedvemre való, megvallom én bárkinek is, unja már ezt a vén Idő. Hej, mikor futkosó indák közt tapodtunk s kicsi kezecskék kiabálták: megvan! Sándorom egyetlenem, te meg cinkosan piccentettél csámpás kalapoddal, mert mindig csak a bolondság járt az eszedben – évődött magában.

Ettől aztán elővette a szokott pihegése, odatopogott egy aszott szilvafa árnyékába, kendőcskéje boglyát megeresztve ámult el a köténye árkába guruló cifra fejecskén.

Az hagyján, hogy urát a fél falu bolond vénembernek tartotta. Kalandos kedvű kóbor kutyák és kíváncsi borzas macskák szaladoztak mellette, ahogy sarkantyús csizmájában csörtetett hazafelé. A hajnali Nap sután igyekezett még nyújtózni egyet, mielőtt Sándor átalvetője árnyat vetett volna a düledező kerítésléceken.

Az is hagyján, hogy folyton csitítani kellett a háznépet, mert hát valljuk meg – simította hátra kendője alá fakó tincseit Aranka -, nem volt könnyű hat gyereket este lenyugtatni, éppen csak másnapig, amikor újra végigmaszatolhattak a portán.

Egy dolog miatt bánkódott nagyon: - Mi lesz a sok motyóval, mi lesz a vén pajtával, merthogy nem soká bírja már az oldala, az biztos!

- Hej, Sándorom! Csak tudnám, milyen ördögfattya vette el az eszedet, hogy elszegődtél melléje lopósinasnak…- mélázott egyet sóhajtva.

 Aranka néni tekintetében ekkor megcsillant izzó rózsakertje, majd édes illateherbe merülten, döcögve letérdelt göröngyös Életére, arra a földre, amelyik megannyi titok őrzője.