- Szerelmes Isten! Hát mit hagytál itt már megint? - törölte le szikkadt tenyerével a homlokát, mert tisztára kiverte a víz.
Tudtam, mindig tudtam - epéskedett magában. - Hiába könyörögtem, hogy elég már...
   Szívében dobolt elégszer, cseresznyeajkán cuppant elégszer, apró lábacskák topogtak lekváros kenyérért elégszer,
holdvilágos éjszakán lépteket fülelt elégszer ...
  - Hiszen már a pajtába se férek velük! - sóhajtott nagyot, s égre emelte apró kék gombszemeit.
Majd kicsit huppadt a mérge, elővette jó szagúra vasalt, nefelejcsöltéses zsebkendőjét, lágyan intett vele a nyári szélnek, s felfogta vele gördülő gyémánt gyöngyeit. Becsomagolta s eltette borúsabb napokra, amikor nem jöhet ki kiskertje kékjébe öntözni, vörösébe gyomlálni, sárgájába magot gyűjteni ... zöld sátorába zengő madarakkal együtt dalolni.