Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!

Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.


  Tiprásra emelte a lábát, de meggondolta, átlépte mégis a járdára tévedt lótetűt, aztán megállt, és akkor pillantását ráemelte az idős hölgy a mellette álló fiatalabbra, tőle teljesen szokatlan módon, a fejét egyenesből oldalra alig, majdhogynem szemének csupán kékségét mozdítva, oldalról. A kiskertkapu és a veranda ajtaja között voltak még csak félúton, a fiatalabbik úgy tett, mint aki nem veszi észre. Ettől az úgy tevéstől-e vagy a teljesen ismeretlen mivoltú pillantás súlyától-e, a gyomorszája tájéka apró görcsbe rándult, föl is kellett emelnie a kezét, mintegy kényszerűségből, ökölbe szorítva, oda, ahová az apró rándulás vonzotta, de hiába, mert evvel a mozdulattal együtt bennszorult levegőstől egy ez idáig számára ismeretlen, kesernyés ízű érzelem. Valami szánalomféle, gondolta először, pedig nem akarta ezt gondolni, mert igazán nem ezért jött, aztán a szánalom, tán inkább aggódás, vagy félelemmel és szeretettel is vegyes szorongás? semmi perc alatt gombóccá keményedett. Mosolyogni próbált mégis, bíztatólag, úgy vélte, muszáj, mert továbbra is érezte az arcán a pillantást, de a befelé tartó sétát már nem folytathatták, semmiképp, mert az idős hölgy a kapaszkodós kezével eleresztette a karját, és a gáder szélét padnak használva a bambuszból készült kampósbotja segítségével odaült. Úgy ült ott, olyan feszített háttal és olyan egyenes nyakkal, fizikai erejének javarészét belehelyezve ebbe a mozdulatba, mint aki eldöntötte, legalább az efféle dolgokhoz szükséges méltóságát még nem veszejti el. Eközben a fiatalabbik éppen arról beszélt, és mosolygott is mellé, hogy a krizantémok közepét Margit-nap tájékán szokták elcsípni, de világosan látszott, az idősebbik nem figyel. Hiába. Pedig az előbb említette, ő sajna nem emlékszik, és kíváncsi, vajon a másik még tudja-e. Persze tudta, miért is ne tudná, de most elhallgatott, nyilván, hisz az idős hölgy már csak erre várt, aztán ráemelte pillantását ismét, most már szemből. Belenézett a másik szemembe, de nem úgy, ahogy szokott, hanem hátrébb, a mélybe, jókora lemondás, csöpp zavar és égető kíváncsiság volt benne, egyszerre. A fiatalabbik mellkasában vadul dörömbölni kezdett valami, azt látta az idősebbik szemében, hogy saját magát, az emlékeit keresi az övében. Leült mellé a gáder szélére.

  Hány éves vagyok én? – kérdezte aztán az idősebbik, minden bevezetés nélkül, szinte azonnal. Hetvennyolc, válaszolta a másik megkönnyebbülten, mert ugye nem nagy vasziszdasz, ha az ember, főleg ha már kellően öreg, igen, ha nem tudja, esetleg még azt se, hogy éppen hetvenhét, hetvennyolc vagy hetvenkilenc éves-e.

  – És hová lett apád? – jött az újabb kérdés.

  – Hülyéskedsz? – kérdezett vissza a másik, ijedtében, hirtelen.

  – Nem. Én tényleg nem tudom. A szomszédba meg szégyenszemre nem mehetek át megkérdezni. Tán olyat szólt, hogy elvitték? Talán oda is csapott?

  Semmi válasz. A fiatalabbik nem tudott megszólalni, még levegőt venni is alig. Az idős hölgy egyre csak nézett, nézett mereven a szemei közepébe, pontosabban a pupillák mögé, kilométerekkel hátrébb.

  – Vagy tán bújik valahol? – kérdezte még.

  Te jóságos ég! – sóhajtott a fiatalabbik, de csak úgy, hang nélkül, mintegy magának, befelé, a gyomorszája tájéka közben megint apró görcsbe rándult, föl is kellett emelnie a kezét, kényszerűségből, és fölemelte, újra ökölbe szorítva, oda, ahová az apró rándulás vonzotta. Akinek bealkonyul, galambocskám, azzal cefetül elbánhat az élet, mondta ugyanúgy, hang nélkül, befelé, ökölbeszorított kezében a körmök belevájtak a markába, a fájdalomküszöbön jóval túl, mert az ördög sem ipari tanuló már… Isten meg nincs, tán… elveszett… és… vajon az alkonyi perspektívához a megalázó procedúra, majd kérés nélkül is választékos modorban érkezik?… esetleg,… ha a szerencse nem lesz túl finnyás… Ilyeneket gondolt, meg még ilyenebbeket a fiatalabbik, aztán meg azt, hogy ez van. Ez. Hát itt tartanak. Ettől viszonylag megnyugodott, kieresztette ökölből a kezét is, és sikerült megszólalnia.

  – Az apu tizenegy éve halott.

  – Tizenegy éve halott – ismételte vissza az anyja, nagyon lassan, nagyon halkan, közben levette óvatosba bizonytalanodott tekintetét a lányáról. Egy kis ideig nézte a krizantémokat. – Tényleg. Most, hogy mondod, már emlékszem. – Tekintetét újra ráemelte a lányára, száját is nyitotta volna szóra, de meggondolta, és összezárta, szorosra, szája szélét is vékonyra állította hozzá, olyasformán, mint aki megparancsolja magának, nem szabad hangot kiadnia, csak a szemével üzente, hogy szívesen üvöltene. Aztán rebbent néhányat a szempillája, éppen úgy, mint a krizantémra visszaszállt pille szárnya.

  – De jó, hogy itt vagy. Én… lassan… mindent… elfelejtek – mondta alig hallhatóan, nagy igyekezettel formálva a szavakat, sóhajtott is mellé, mint aki erőt gyűjt vele, kétségtelen, kellett neki az erő, nemcsak a fizikai, hanem a lelki is, legfőképpen, hogy a beszédét folytatni tudja. És folytatta. – A pajta padlásán jártam a minap, gondoltam körülnézek, tán évek is elteltek úgy, hogy nem voltam odafönn. Hát látom, ott van szétszedve, darabokban egy lovasszán, nem tudom, hogyan kerülhetett oda. Azt se tudom, mióta van ott, kihuzigáltam a rag alól, megnézheted, megvan minden darabja, össze is tudnám állítani… khm… édes mindegy…, mert minek. Kinek. No! De ha itt van a szán, akkor vajon hol van a hintó, a kocsi. A nyergek, meg a lovakhoz való mindenféle szerszám? Négy kereket találtam ugyan, de azok tiszta újak, még föl sincsenek vasalva. Az istálló is üres. Húsz állás van benne, megszámoltam, kétszer is, de ló az nincs benne, egy se, én meg azt se tudom, mióta nincsenek lovak. Meg azt se, hogy mi lett velük. Olyanra megrövidült az agyam, hogy semmi mást nem tudok, csak összezavarodni… Olyan ez… olyasmi, mintha… khm… - köszörült párat a torkán - mintha elveszejtettem volna…khm… mondjuk rá a nagyobbik része eszemet.

Megtekintések: 640

Szólj hozzá !

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.

Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz

Hozzászólt Perczel Papp Ibolya Január 26, 2012, 1:53am

Köszönöm szépen a figyelmedet, a rezdülések "vételét" a lélek szintjén. Az emberi benső talán legbonyolultabb eleme a lélek. Vannak mélységei, van súlya, holott még annyira sem anyagi természetű, mint a holdsugár.

Hozzászólt Perczel Papp Ibolya Január 23, 2012, 11:08am

Persze! Nehéz elfogadni, kedves Árpi, de a humor, beleértve a saját humorunkat is - amiben Te igazán nem szűkölködsz -  millió-egy dolgon átsegít majd. Hát nem igaz?

Hozzászólt Perczel Papp Ibolya Január 23, 2012, 11:04am

Kedves Zsuzsa, köszönöm szépen hozzászólásodat, tényleg nemhiába mondják, hogy a második gyerekkor... kalkulálnunk kell vele, s ha mi magunk méltón, akkor talán a szerencse sem lesz túl finnyás.

Hozzászólt Márton Árpád Január 23, 2012, 9:29am

Nehéz elfogadni, hogy ezt is megérheti az ember: De sajnos így van, ha szerencsénk van és megérjük azt a szép hetven feletti kort akkor vagy így vagy úgy de átéljük mi is.

Hozzászólt Koppányi Zsuzsanna Január 21, 2012, 9:36pm

Nemhiába mondják, hogy az öregséggel a második gyerekkorunkba lépünk... Minden tekintetben igaz...

Hozzászólt Perczel Papp Ibolya Január 21, 2012, 8:01pm

Köszönöm szépen hozzászólásodat, abszolút egyetértek Veled, a feledékenységi-betegség (mi még így hívjuk) sajna nem válogat, tényleg bárkivel előfordulhat, és egyre több az ilyen és ilyesféle nehézség. 

Sőt, drámai módon megnőhet az elbutuló idős emberek száma, kutatók szerint 2050-re százmillió fölé emelkedhet. Egy német tudományos portál (wissenschaft.de) szerint minden 86. ember Alzheimer-beteg lesz a világon.

(Egy konferencián, amely az elbutulás témájával foglalkozott, számítógépes szimulációt mutattak be, amely modellezte az Alzheimer-betegség elterjedését az ENSZ lélekszámra vonatkozó előrejelzései alapján. Ennek alapján alakult ki a várható betegek elrettentően magas száma.)
Gyakorlatilag egyfajta globális Alzheimer-járványra számíthatunk, miután a világ lakossága egyre idősebb lesz.          

Hát ehhez mit szól? Mit szólhatunk, ha nem szólunk, magunkban mit gondolhatunk...? 

  

Hozzászólt Perczel Papp Ibolya Január 19, 2012, 12:48pm

Kedves Saci, örülök megtisztelő figyelmednek, köszönöm szépen a gratulálok-odat. (Zárójelben jegyzem meg, talán a technika ördöge játszadozott velem picit, mert alig találtam meg hozzászólásodat, itt alább, a képernyőn, de aztán -  megvallom többszöri nekifutásra  :-)  - a "legörgetés" módszere eredményre vezetett.) 

Hozzászólt Bukszár Gyuláné Január 19, 2012, 12:20am

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

gratulálok

 

 

 

 

 

 

 

 

Gratulálok Ibolya! Igazán sokrétü tehetséggel áldott meg az ég. Szép irás!

 

 

 

 

 

 

 

 

Hozzászólt Perczel Papp Ibolya Január 18, 2012, 12:05pm

Kedves Ilona, köszönöm szépen hozzászólásodat, figyelmedet.

Hozzászólt zachari ilona Január 18, 2012, 9:04am

NAGYON ELSZOMORITO DOLOG AZ IDOS KOR , DE SAJNOS IGY VAN.AZ IRAS NAGYON TETSZETT.

Hogyan segíthetsz?

vagy

vagy

PayPal és bankkártya

 vagy

adományozok


Banki utalással

magyarországi átutalással
Számlaszámunk:
10700488-66317874-51100005
(CIB Bank Zrt.)

nemzetközi átutalással
IBAN számlaszámunk:
HU62 1070 0488 6631 7874 5110 0005
SWIFT/BIC: CIBHHUHB

Az adományozás adómentes.


Önkéntes munkával

Jelentkezz és írj az alapitvany[kukac]erdelyimagyarok[pont]com email címre!

© 2019   Created by erdelyimagyarok.com.   Működteti:

Bannerek  |  Jelentse észrevételét  |  Használati feltételek