Szemműtét után

               Most, ahogy így csukott szemhéjjal magamból kinézek,

               nem vakítanak el már sem hazug kéket mutató,

               sem szintjátszó csalfa fények,

               lekötött szememen visszaverődnek igaz mosolyok,

               és valódi szörnyűségek.

               Nem vagyok már balga szépreményű,

               sem eszeveszett reménytelen,

               kenyeremnek felét tegnap már megettem,

               s itt a vadkörtefa alatt, egymagamban, nem vagyok már

               sem ilyen, sem olyan álarcban.

               Mégis. Köszönet a csöpp krizantém illatú reményért,

               minden hozzám címzett tiszta sóhajért,

               a vánkos melegéért, a hajnali tücsökzenéért,

               melynek mindegyike szemhéjam falán most azt visszhangozza:

               az egész világot behálózó hiénák merev térdszalagából, dalunkkal,

               kicsalogathatjuk a fagyot,

               s amint a zengő szopránzuhatag, az alt lágy, magába fogadó tavába

               ömlik,

               mindahány hiéna kiolvadt térdszalaggal, bocsánatért esdeklőn

               térdre rogy.

               Majd. Mert most még jeget forr a nyár,

               és monokinis pillangónak lenni fáj,

               mert ma elhazudni másét még nem tilalom.

               Érts már! Ne légy lelkekben erjedő baktériummolekula táptalaja,

               ne burkolózz be egy szál szivarodba,

               se gyöngysorodba,

               langyosabb légáramoknak az utat, ha szabadon hagyod,

               azok majd mindenik létminimum látható és láthatatlan peronján

               egyaránt,

               a púposok hátáról a púp kínjait finoman lebontják.

               Akkor majd te is a melegebb légkörök nyakszirtjébe kínjaidat sorra

               belecsókolod.

               Ha éj van is, majd mindjárt megvirrad, és holnap

               nemhiába festesz a hajadba sárgát, vagy padlizsánlilát,

               mert láthatóak lesznek az élet adta pofonok az arcokon,

               mosollyal tűrve, naná, hogy az embernek még vannak humánus

               tartalékai.

               Szellemnek szeméből sem lophatja ki senki a szabadságot.

               Lesz majd ki sasok szárnyára száll, és nem kell néki többé már

               sehány nyomorult unalom, egysehány centiméter magány,

               mert merész lesz. S dalos dolgát a szél hajából tépve,

               hiénákat kell kényszerítenie egyszerűen térdre.

               Talán csak összecsúsztak, és egymást árnyékolják a gondolatok.

               Bár tudhatnám kinek üzenjem: merci a csókjaidért. És másokért.

               Még hogy a reményt későbbre eltolni? Minek? Most kell,

               még ma,

               muszáj, hogy nyertesek és vesztesek között a megrepedt ürességben

               értelmet keressek.

               Ahol, ha mégsem, akkor biztosan elsorvadnak a gondolatok.

               Hónapok mentek el már megint. És alig van más, mint monoton

               „birtokosnévmás” fölsorolás.

               Mégis. Fölébredek és létezem újra estig. Mindannyian.

               Mintha élnénk. Akár emberek is lehetnénk.

                                                                                              (Szekszárd)