Hetekig látszottak a verés nyomai rajta. El sem nagyon tudta rejteni, neki nem volt alapozója, a férfi megtiltotta, hogy ilyesmit használjon. Eszébe jutott, mikor először mentek el friss házasként egy esküvőre.  A nővérétől indult, a férfi otthonról. A testvére egy finom sminket vitt fel az arcára. Zöld volt a ruhája, ezért leheletnyi zöld szemhéjfestéket és éppen csak annyi halvány rúzst ami életet vitt az ajkaira. Amikor megérkezett, a férje dühtől eltorzult arccal annyit súgott oda neki: azonnal menj a mosdóba, és töröld le a festéket magadról. Egész este többet rá se nézett, más nőkkel táncolt, flörtölt, ő meg egyedül üldögélt az asztalnál. Páran próbálkoztak felkérni, de nem merte elfogani az invitálást. Èjszaka volt mire hazaértek, gyalog mentek, a férfi végig vasmarokkal fogta a bal karját, húzta, vonszolta maga után. Még mindig nem szólt egy szót sem, de a hallgatása annál fenyegetőbb volt. Jóformán be se értek a házba, már megkapta az első pofonokat. Ahogy ütötte-verte, ezt ordította: "Kifestelek én, lesz rajtad minden szín! Ingyen és bérmnetve! A szemed alatt is!" Akkor el akarta hagyni...De visszakönyörögte magát, esküdözve égre -földre, hogy rettenetesen bánja a tettét, soha többé egy ujjal sem fog hozzányúlni. Nem is tette, addig míg az első gyerek megszületett....

 Egy régi, kopott napszemüveget kapott kölcsön, azzal járt dolgozni amíg el nem múltak a nyomok. Első időben még csak hátul a raktárhelyiségben kötötte a csokrokat, készítette a koszorúkat. A tulajdonos semmit nem kérdett, nem firtatta mi történt vele., Végtelenül kedves ember volt, halkszavú, mosolygós. Megynyugvás volt ott dolgozni. Szépen lassan, fokozatosan beletanult a kiszolgálásba is, mind kevésbbé tartott az emberekkel való érintkezéstől. Otthon valahogy megcsendesedett a légkör. Az utolsó eset óta, ami akkor történt, mikor elmondta : dolgozni fog, nem verte meg a férfi. Szavakkal bántotta, de mintha nem fröcsögött volna annyi gyülölet a mondataiból. Ha hozzá szólt már nem csak ordítva tette, de a megvetés ott volt a tekintetében, és azon kivül, hogy parancsokat osztogatott, nem is nagyon mondott semmit. Olyasmit, hogy " semmire nem vagy jó.... szégyelem, hogy  a feleségem vagy....leszakadt az inggombom, varrd vissza, te ribanc...mi is lenne veled nélkülem, hisz még egy lépésre sem vagy képes önállóan.." , már fel se vett, jóformán meg sem hallott. A gyerekekkel rengeteget foglalkozott, amikor csak tehették kimentek a folyópartra vagy a közeli erdőbe sétálni, labdázni. A férfi olyankor nem ment velük. Egy nap, mikor hazaért a munkából a férfi közölte, hogy csomagolja össze a holmiját, munkát kapott az ország másik végében, másnap utazik. Öröm öntötte el... Hármasban maradnak a gyerekekkel, legalábbis hétközben! Csend és nyugalom lesz! 

 Nem is emlékezett milyen az, ha úgy élhet, hogy nem bántja senki... A nap minden órájában hálás volt, hogy így élhet. És mégis...Valami miatt minden nap telefonált a férfinak. Nem tudott elszakadni a gyülölt embertől...Mikor pénzt kért a férfi, küldött neki...nem kérdezte, hogy mire, vagy hogy hol van a fizetése, amiből egyedül élt, úgy, hogy szállón lakott, nem kellett rezsit sem fizessen, pusztán az ennivalóra kellett kiadnia... Sok száz kilométer távolságra volt tőle, és mégis a hatalmában tartotta...

 Évek teltek így el. Nyugodtan élt a két gyerekkel, a nagyobbik már ellátta saját magát, a kicsi még iskolába járt, mikor egy szép napon ajánlatot kapott: külföldre mehet dolgozni. Öröm és félelem járta át. Szeretett volna menni, de nem mert dönteni egyedül. És mi lesz a gyerekekkel? Hiába nagyok...nem biztos, hogy itt tudná hagyni őket... Felhívta a férjét...Hosszú csend volt, másodpercekig. "Hazamegyek, holnap otthon leszek" ennyit mondott a férfi, és letette a kagylót. Pattanásig feszült idegekkel várta a másnapot. Ráncolt homlokkal, csücsörített szájjal (ami nála a töprengés jele volt) lépett be a házba, egyik kezével becsapta az ajtót, a másikkal a sarokba dobta a táskáját és némán elindult feléje...

(folytatása következik)