Összerándult mikor a férfi kinyújtotta feléje a kezét. Mint az ártatlan kisgyerek, akit verni szoktak, vagy a kutya, aki mégis szereti a gazdáját, ha üti is, úgy próbálta hátrakapni a fejét. De nem ütés érkezett. Meglapogatta a hátát, és leereszkedően megszólalt:

 - Ezt nehogy elrontsd. Mindent elrontottál, egész életedben semmi jót nem tudtál csinálni, úgyhogy most aztán szót fogadj! Majd én elmondom mit hogyan kell csinálnod.

 A hideg rázta a két szótól: szót fogadj. Az utóbbi időben már kezdte azt érezni, hogy tud önállóan gondolkodni, helyesek a döntései, végre élni kezd, végre van hús is rajta, nem csak az aszott bőr és a törékeny csont. A férfi nem vette észre az elszánt villanást a szemeiben. Nem vette észre, hogy megváltozott a testtartása is az asszonynak...Pedig, ha tudja mi játszódik le benne, bizonyára a gondolatért is ölni tudott volna. A nő élete ebben a pillanatban gyökeres fordulatot vett, és ezt tudta is. Érezte, hogy nem fél többé. Nincs a férfinak már hatalma felette . Tudta, hogy soha többé nem is lesz.

 Olaszországban meg voltak elégedve a munkájával, szeretett ott lenni. Egy háztartást vezetett, idős házaspár hajlékában élt, kedves öreg emberek voltak, magyar származásúak. Annyit keresett amennyit nem is remélt, ezen kívül a két öreg lányának tekintette, segíteni akarták és segítették is. Három hetente járt haza, hordta haza a pénzt, az ajándékokat. Szép lassan mindent elrendezett, a házat újjá varászolta, a hiányzó eszközöket beszerezte. A férj csak akkor dolgozgatott, ha kedve volt. Azt hajtogatta, hogy nincs rá szükség. De nem számított. Semmi nem számított, csak az, hogy ő elkezdett élni. Hogy nem érezte magát betegnek, hogy jött ment, nem csak az utcán, hanem országok között is...Napról napra erősödőtt, testileg, lelkileg. A pocskodndiázás, mikor otthon volt, sosem maradt el. De már csak fölényesen mosolygott rajta. Már vastag páncél védte, az önbecsülés páncélja. A ház felújítása folyt éppen, egy nyári délután volt. Azt várták, hogy elvonuljon a nap, a perzselő délutáni hőség, hogy folytatni lehessen a munkát. Behunyt szemmel üldögélt a diófa alatt, élvezte ahogy csukott pilláin játszanak a levelek közt átszökő fénynyalábok. A kert végéből idehallatszott a két, immár felnőtt gyermeke halk beszélgetése. Elégedettnek, már-már boldognak érezte magát. Csukott szemhéján át azonnal megérezte, hogy eléállt valaki. Kinyitotta a szemét. Idejében...Még el tudta kerülni az ütést. Ostorként csattant a férfi hangja: állj fel te lusta dög! Mit képzelsz? Nincs elég munkád? Figyellek! Egy órája ülsz itt!! Első gondolata a menekülés volt. De aztán megtorpant. Eszébe jutott: ő erős, őt senki már nem bánthatja. Felemelt fejjel, szikrázó szemekkel állt a férfi elé. Egy ujjal se merj hozzámnyúlni, szólalt meg már-már nyugodt hangon. Egy ujjal se, mert visszakapod! A férfi bénultan állt a meglepetéstől. Ilyen még nem történt. A fiúk is odaértek időközben. Nézték az anyjukat és mosolyra görbült addig összeszorított szájuk.... Az apjuk sarkon fordult, kiviharzott a kapun, jól becsapva azt.

 Fiaim, ezután más lesz az életem. Ezután egészen más, mondta csendesen, és sarkon fordult ő is, bekapcsolta a betonkeverőt és felemelte a  vedret. Határozott mozdulattal löttyintette a gépezetbe a vizet. Óriási erőt érzett magában....

( Befejező része következik)