A város fôtere kezd valahogy kinézni, van már két nagyon elegáns üzlet, a Carbid Fox működteti őket; a főtér két vége azonban enyhén szólva nem szép. Felső felén, az egykori Fényes vendéglő körüli park-teret nagyon leszűkítve hatalmas és rettenetesen ízléstelen épületegyüttes pöffeszkedik, melynek nagyobbik, utca felőli részét a Venus nevű áruház-komplexum tölti ki, tornyos blokkja viszont műegyetemi előadásokon szolgálhat elrettentő például (l. még állatorvosi ló), oldalában viszont a Dacia Felix bank helyén ott ékeskedik a BERD, a fejlesztési bank cégére (tempora mutantur). A földszinti Tehnometal cégér mögött a félhomályból bátortalanul halványlik elô egy kakukktojás-felirat: Schimb valutar, adja a világ tudtára, hogy itt pénzt váltanak.

A takarékpénztár főtéri épülete nemsokára felszabadul, ám az új CEC-székház, bármilyen ultramodern is, nem sokat javít a városképen, mert egészen magasan, a főút Radnót felőli lejárójánál, a temető alatt, mégis: a művelődési ház tőszomszédságában tündököl.

Ennél takarosabb épület csak egy van még, az pedig az egykori Székely vendéglő mellett, a piac irányában haladva rejtőzködik a világ elől: utcabejárati, földszinti helyiségében modern gyógyszertár, a többi részt csak most takarítják, rendeltetése szerint bizonyára szeretetház, egyházi művelűdési hajlék lesz, a holland református gyülekezetek segítségével épülhetett ilyen szépre fel.

Dicsőszentmárton leglátogatottabb helye nem a piac, bár azt is szépen rendben tartják, elkerítve, civilizált körülmények között folyik az árusítás, még "orosz piaca" is van (hetipiaca, mióta az eszemet tudom, a szerdai napra esik), csak bodegája olyan, mint volt (hadd ne írjam ide, milyen); a város legforgalmasabb helye nem vendéglő, nem áruház, nem filmszínház, nem is a Venus áruház emeletén ízléstelenre összemázolt, bizonyára korszerűnek hitt, de őrjítően giccses diszkóterem, hanem — a nem is oly rég még a városi könyvtárnak otthont adó épület földszintje. Itt van a törvényszék.

Itt már reggel korán gyülekezik a környék földet s erdőt visszaigénylő népe, hiszen azok is ide jönnek most már, akik ennekelőtte Segesvárt kellett hogy járják, telekkönyvi ügyekben. Most itt a telekkönyv, nyíllal jelzik az utat, sor van; mégis, ha az ember eléggé jámborul közelíti meg, nem szólnak rá, eljuthat az ajtóig, melyen tizenegy marosvásárhelyi szakember nevét, címét és telefonszámát tüntetik fel a napi működési rend mellett. Ezekhez is fordulhat az erdejét kereső atyafi, ezzel megkönnyíti a dolgát, de ha tudja, hol kerestesse tulajdonának a bejegyzett adatait, akkor esetleg szintén hamarabb érvényesül.

Nem kis fejtörést okoz az ügy a telekkönyvet forgatóknak; egyikük meg is jegyzi: legyenek türelemmel, emberek, mert kitolják a február 2-i határidőt; hiszen ötven évig senki sem babrált ezekkel a könyvekkel-bejegyzésekkel, hát most ki hinné el ép ésszel, hogy oly rövid idő alatt egyszerre német pontossággal mindent rendbe lehet hozni? Így igaz.

De az emberek bizalmatlanok, nem remélik a hosszabbítást. És nem tágítanak, ott posztolnak a hivatal előtt már kora hajnalban, időt pazarolva, ideget őrjítve. Ismerősöm a közeli faluból azt mondja: egy kerek hete minden nap ide jár. És még sehol semmi!

Szerencséjére azonban ma megígérik: utánanéznek az erdejének. Megnyugodva hív meg egy kávéra: beszélgessünk.

Persze a föld és az erdő körül folyik a duma. Ez a kis bár furcsa nevet visel, bizonyára valamiféle közkívánságot, népreményt fejez ki, mert Szenátornak nevezik. Dicsőnek nincs szenátora, de van Szenátora. (Rosszmájúan jegyzi meg egyik asztalunkhoz keveredett polgár, hogy ellenben egyik-másik szenátornak Dicsőben lenne a helye, tudjuk, milyen osztályon.)

Ismerősöm negyven évig dolgozott, néhány éve nyugdíjas, mégis olyan piros az arca, mint a rózsa. Nem molnárkodik már, de tétlen sem bírja, mindig talál valami hasznos elfoglaltságot magának. Udvarán úgy sorakoznak a mezőgazdasági gépek, mint egykor a GTÁ udvarán, sőt olyanabbul is, mert itt rend van, láttam errefelé jövet; az ember megbecsüli a saját tulajdonát, szereti, ha úgy jár a gép, mint a svájci óra. A községben negyven traktor van, neki mégis kellene egy másik, egy új. Elmondom, hogy egy másik ismerős huszonötmillióért jutott egy leírásra kerülő géphez, ötmilliót költött a négy új kerékre, s még vagy hetet-nyolcat a motor rendbetételére. Most pedig éppen ekét keres hozzá, használtat, mert majd azt is megújítja.

Az úgy nem portéka, jegyzi meg piros arcú bátyám. Ha egy gép nem új, annak a legváratlanabb pillanatokban támadhat hibája, és akkor több vele a mérgelődés, mint a haszon. A gép legyen új, kifogástalan állapotban, aztán pedig a gazda ne engedjen rá kontárt, ha dolgoztat is, csak ügyes, hozzáértő legénnyel tegye, aki ugyanúgy megbecsüli, mint maga a gazda.

- Nekem most van két vagon tiszta jó búzám, azt eladom, s megveszem az új traktort. Gondolom, hatvanmillióból kijárja.

A baj csak az, hogy nemigen kell a búza, vagy ha megveszik is, nem fizetik meg rendesen, de úgy is volt már, hogy alig tudta kivájni valahogy a pékséget működtetô vállalkozótól a pénzét. Körbe van adósodva a kisvállalkozók világa is, nemcsak a "makrostruktúra".

Beugranak egy kávéra a népszínházasok is, Vitálisék kora délelőtt már itt vannak, minden nap próbálnak, megszállottjai Tháliának. Most éppen azért aggódnak, hogy felgyógyul-e náthájából, torokbetegségéből a Bubus üdvöskéje, a Klárikát játszó kislány. Az információk egymást érik, nemsokára megnyugszanak: nincs baj, Júlia helyrejött, szombaton estére kimehetnek a közeli Mikefalvára.

Egykori osztálytársamba botlok, miközben a főtéri kis ortodox templom mögötti park tiszta sétányán haladok, s a közeli vendéglőben ebédelni próbálnék. Itt most oldalt bank van, a teret az a szép palota zárja, amely ezidő szerint szakiskolának ad otthont, de volt benne mindenféle intézmény már. Nem akárkiről nevezték el a szakiskolát, a nagy szobrász, Constantin Brancusi nevét viseli. Istenem, sóhajtok egy nem túl nagyot: hát akkor a szökőkút-förmedvényt a parkocska közepén miért nem lövetik szét, tolatják a Küküllőbe buldózerrel, hogy ne rondítsa a helyet, melyen a világhírű tiszta ember, A csók kapuja, A hallgatás asztala meg A végtelen oszlop alkotójának szelleme kellene, hogy ízlésben is: — lakozzék?

A szakiskolában egyébként a tanulók (ne illessem az inas szóval őket) csaknem fele magyar. Azt beszélik, igazgatója, tisztességes jó ember, a méltányosság alapján, magyar tagozatot is szeretett volna létesíteni. És szinte megütötte miatta a bokáját. Tisztességes románnak sem könnyű lenni ott, ahol régi emberek a hangadók.

Jut eszembe: csaknem szimbolikus a város "eszmeiségére" az, amit a főtér alsó részén, a patinás régi gimnázium melletti épület utcai fala mutat. Ott egykor cipősbolt volt, egykori osztálytársam, Báthory Erzsike is árult benne hajdanán. Most? Egyik oldala sárga, olyan, amilyennek az "átkosból" maradt, a másik fele pedig, a privátizált rész, az bizony fess, mert frissen festett. A régi oldalon két nemzeti zászló is leng, jól sejtem: egy kimondottan kulturális szervezet székel benne.

Tegnap még sár volt, az éjjel fagyott. Élelmesebb és vállalkozóbb szellemű traktorosok kipróbálták a határt: lágy-e a föld szántani. Hazafelé jövet itt-ott friss és fényes barázdák villannak meg a kocsilámpák fényének szórásában. Szalonnás a szántás, ez volt az öregek egykori magvas véleménye. Ennek a nem kívánt téli tavasznak annyi haszna mégis csak lehetett: akinek sikerült, megszántatta a birtokát. Másokat a szőlőkben láttam, takarították az ágakat, metszőollóval serénykedtek.

Már itthon, Vásárhelyen tudom meg, másnap reggel, a rádióból: április harmadikáig meghosszabbították a föld- és erdőigénylések beadási határidejét. Fellélegzem.

De tudom: a sor a törvényszéken, a telekkönyv előtt egyhamar mégsem apad. És mennyi, de mennyi per következik majd...Az átmenet, a reform legprosperálóbb intézménye a jogállamban: a törvényszék.

Itthon a tévécsatornákat váltogatva egyre többször fintorodom el. Csupa-csupa olyan filmet játszanak, amelyek jobbára a tárgyalóteremben játszódnak. Hát ebből most többet igazán nem kérek.

Népújság, 1998. január 29.