Ahogy közeledünk a reformáció félezer éves évfordulójához, egyre több tanácskozás, konferencia, újságcikk, értekezés és könyv tárgyalja történelmi jelentőségét. A különböző felekezetek és szakterületek legjobbjaikat állítják csatasorba, s méltán, hiszen 1517 az európai kereszténység történetének talán az 1054-es egyházszakadást követő legkatartikusabb eseménye volt. De a művelődés történetében is jelentős fordulatot, mondhatni forradalmi változásokat hozott. Könyvnyi terjedelemben lehetne minderről írni, most csupán a protestáns iskolarendszer létrehozásának jelentőségét szeretném méltatni.

A reformáció egyik legnagyobb teljesítménye az új típusú iskoláztatás megteremtése volt, melynek minden fokán, pár évtized leforgása alatt, bevezették az anyanyelvi oktatást, s széles néprétegek számára tették lehetővé a művelődést. Egyfajta tömegigény kielégítéséről beszélhetünk, szemben az előző századok elitizmusával. A középkor különböző szintű lokális iskolái (szerzetesi, plébániai, székesegyházi), később egyetemei egy viszonylag szűk réteg számára elérhető, latin nyelvű oktatási szisztémája helyett a reformáció regionális oktatási struktúrát hozott létre. A nagy protestáns központokban – hogy csak a hazai református példákat idézzem – valamennyi fokozat megtalálható volt, egymásra épülve, az elemitől a főiskolai szintig (Pápa, Patak, Debrecen, Enyed). A kisebb régiók kollégiumaiban (például Mezőtúr, Csurgó, Zilah, Székelyudvarhely) csak az alsó két fok volt elérhető, a falusi eklézsiákban pedig az elemi. E rendszer aztán kitűnően működött, kisebb-nagyobb változtatásokkal egészen az I. világháborúig! A legeldugottabb település jó eszű gyermeke is (mondjuk egy Apáca nevezetű falu Csere Janikája) továbbtanulhatott a legközelebbi kollégiumban, s - rendszerint stipendiummal - eljuthatott akár Nyugat-Európa legnevesebb protestáns egyetemeire is. Onnan hazajőve (korszerű ismeretetekkel felszerelve, több nyelven is beszélve) lehetett aztán valamelyik hazai kollégium professzora, többnyire az alma materé. A „csak” lelkészként, jogászként vagy tanítóként végzettek, ha megválasztották őket (ez a demokratikus hagyomány is protestáns örökségünk!), szolgálhattak a régió bármely településén, s lettek a nemzet napszámosai, lánglelkű papjai, népben-nemzetben gondolkodó politikusai.
De ehhez, a fentebb már említett tömegigényhez, mindenki számára hozzáférhetővé kellett tenni a korabeli legfontosabb információhordozót, a könyvet. Johannes Gutenberg mester találmánya a reformáció első évtizediben nyert igazán értelmet, s csinált - mai szóval élve - szédületes karriert. A protestáns kollégiumok mindenütt könyvtárakat hoztak létre, legtöbbször az ott végzett tehetős diákok adományaiból vagy a peregrinusiok „köteles példányaiból”, s nyomdákat működtettek az anyanyelvű szent iratok, meg tankönyvek, szakkönyvek sokszorosítására. (E stratégiai ágazat nélkül nem jöhetett volna létre az idén 425 éves Vizsolyi Biblia sem!)  A nyomdatechnika tette lehetővé továbbá a sokszorosított grafikai műfajok elterjedését meg a térképészet nagyívű fejlődését is.

Reformátor eleink az értékteremtés és értékmentés mesterei voltak – van mit tanulni tőlük ötszáz év múltán is!   

(Kissé rövidített változata megjelent a Magyar Hírlap 2015. október 31-i számában.)