Urunk Megkeresztelkedése

Évk. 1. vasárnap

Az elmúlt vasárnap, amikor a bölcsek látogatására emlékeztünk, még a kicsi Jézusról olvastunk. Egy hét alatt mintegy harminc évet „ugrunk” előre Jézus idejében. Ma már a felnőtt Jézust figyeljük, ahogyan küldetésére készül. Stílszerűen ezzel a vasárnappal zárjuk le a karácsonyi ünnepkört, és kezdjük az évközi időt.

Akárcsak Vízkereszt, Urunk megkeresztelkedésének ünnepe is teofánia: feltárulkozás, megjelenés. Amikor Isten megnyilvánul, betör a világba. A Szentháromságos Egy Isten kijelenti magát a Jordánnál. Jézus megkapja küldetését az Atyától a Szentlélekben, aki mint egy galamb, rászáll.

A mai olvasmányok mind örömről számolnak be. Isten halált legyőző ereje, szeretetének hatalma végre megnyilatkozik. Az Atya küldi Jézust, Lelkével elárasztja, szeretett Fiának nevezi, mert kedvét találja benne. Felvillan a Szentháromság isteni titka, bemutatkozik a világ előtt Isten fölsége és alázata.

Nekünk, itt a Kárpát-medencében – ahol lépten-nyomon gyógy- és borvízforrásra bukkanunk, ahol nem kell megerőltetnünk magunkat, hogy eljussunk a legközelebbi gyógyfürdőig –, fogalmunk sincs, mit jelent a keleti ember számára az az élmény, amikor több száz kilométeres ’tevegelés’ után, a homoktenger sivatagjának fojtó melegében megmártózhat egy oázis tavában, vagy éppen a Jordán folyóban alámerülhet. Szent Lukács olvasói tudták, hogy a bűnbánati keresztség, a vízbe való lemerülés nemcsak tisztít, hanem gyógyít is.

Urunk Jézus magára veszi emberi természetünket, hogy ezzel a lemerüléssel meghaljunk a bűnnek, új életre szülessünk. Bár neki nincs bűne, magára veszi a halált, alámerül a Jordán vizébe, osztozik a bűnös ember sorsában, de egyszersmind megtisztítja, megváltja, újjáteremti. Az embert is, a vizet is. A víz gyógyító hatása, szentté tevő ereje mostantól a jézusi keresztségben is megmutatkozik, s egyúttal kiárad az Isten lelke, kegyelme. A galamb alakja – amely a teremtéskor a vizek felett lebegett, a vízözön után Noé bárkájába friss olajágat hozott, és az egyetlen áldozati madár –, mint a remény és a béke szimbóluma, a láthatatlan Isten Lelkét érzékelteti.

Koronatanúnak pedig, akárcsak a keresztszülők s később a bérmaszülők, ott az Atya, aki küldetésre indítja, felkeni Fiát. Mennyei szózatával felhatalmazza, jóváhagyja, közhírré teszi: „te vagy az én szeretett fiam, akiben kedvem telik”! Az evangélista szerint Péter apostol pünkösdkor ugyanezzel a ténnyel kezdi ünnepi beszédét: „Ti tudjátok… miként kente fel Isten a názáreti Jézust Szentlélekkel és hatalommal”. (Ap Csel 10, 37-38)

Ha rajtam múlna, születésnapként a kegyelmi újjászületés, a keresztség napját ünnepeltetném minden hívő testvéremmel. Ezt szoktam szorgalmazni a keresztelési oktatáson is. Hiszen Isten az élet forrása. Talán nem tudatosult még eléggé, mit jelent Krisztusban újjászületettnek lenni. Tudatunkat, érzésvilágunkat, zsigereinket is át kellene járnia ennek a csodának, ami akkor történt velünk. Az egyház imájára megnyílt az ég, és mindegyikünk fölött elhangzott: Te a fiam vagy, szeretett gyermekem, kedvellek, akarom, hogy élj és boldog légy! Ahogyan házszenteléskor is szenteltvizet használunk, az áldó imádság következtében megnyílik az ég, és Isten mintegy „saját hatáskörébe vonja” a hívő házát és családját.

Ma úgy mondanánk: lájkollak. Tetszik, ahogy gondolkodsz, azonos az ízlésünk, a világlátásunk.

Isten számára mindenki vonzó, megnyerő. Ő kinyilvánította tetszését azzal, hogy életet adott, meghívott a vele való közösségre, és áldásával szüntelenül elhalmoz minket. Komolyan vesszük-e ezt az isteni „lájkolást”? Visszajelzünk-e neki? Mit teszünk azért, hogy kimutassuk, mi tényleg tetszésére akarunk lenni? Küldetésnek tekintjük-e azt az élethivatást, amelyre az Úr rendelt?

Keresztelésünk és bérmálásunk, az állandó imakapcsolat erre az isteni felkenésre emlékeztet. Ezért a mi tanúságtételünk sem magánügy, sem valamiféle viszonylagos, szubjektív lehetőség, hanem életre szóló feladat!

Sebestyén Péter