Karácsonyfa

Finta Jóska fütyörészve ment hátra az istállóba. Még enni vetett a lovaknak, majd előszerelte a hámokat, késefát, kantárt, a fészit becsusszantotta a szekér oldalán lógó lánc karikájába, s a harcsafűrészt hosszan, egy pokrócba  bugyolálva elnyújtotta a szekér derekában.

Pitymallott. Kakaskukorékolás, kutyaugatás verte fel a szomszédok csendjét. Az ég tiszta volt, a hajnalcsillag hidegen szikrázott a fenyvesek fölött. Jóska összébb húzta magát a posztókabátban, majd sietve az istállóba igyekezett, hogy a lovakat kivezesse, s a szekér elé fogja. A csábeli, a Manci ötéves fiatal kanca, szerette, ha ő irányíthat. A monyos, a Szellő, megbízható, szíjas  telivér. Egy csettinttésre fogott, még ostor se kellett neki. Frissen vasalt, videás patkójuk alatt csak úgy porzott a gumikerekek elé hajított jeges hó.

Jóska becsukta maga után a nagykaput, majd kucsmáját a fülére húzva rántott egyet a gyeplőn, s kiadta az utasítást:

– Kkh, hájc nyee! A lovak egyből troppot fogtak, s a szekér máris vidáman suhant a kertek alatt, fel az erdőre.

Jóska nem szólt a brigadérosnak, hisz amúgyis sógorok voltak. Egy-két karácsonyfa ilyenkor, a „harmaton” nem tesz tönkre senkit, az erdészt se, az erdőt se. Még az ősszel kinézte magának az erdőalatt megbújó hét-nyolcéves fehérfenyőket. Hivatalosan persze, jegenye- vagy normand fenyőknek is becézik, de kit érdekel most ez, morfondírozott. Inkább azon járt az esze, hogy hova dugja el a gyermekek elől, hogy szentestéig észre ne vegyék. Az asszony melegített, fahéjas regáti bort csomagolt a tarisznyába, még a tavalyi ódalasból is maradt egy kétujjnyi, az érlelt sajtból gyúrt túró mellé.

Jóska dudorászott egy darabig, de a reggeli ima is ajkára tódult, így azt kezdte el szaporán mondogatni: Szívem első gondolata... A lovak közben lennebb hagytak a troppal, s egy mellettük elhaladó hajnali tejeskocsi meg is zavarta a svungot. Ettől megrebbentek, de Jóska odalegyintett az ostorral:

– Csá ide neee..., majd  visszazökkent az  imába: Asszonyunk Szűz Mária, Istennek szent anyja...

A felkelő nap fénye szikrázott a friss havon. Távolból még farkasüvöltés is hallatszott, s már kirajzolódtak az utászház  körvonalai. Attól nem messze van az ültetett rész, ahol a fiatal fenyők lapultak. Az utászházban Márika szorgoskodott, főleg az utat és az utazókat kémlelve, nincs-e valami gyanús, amit jelenteni kellene.  A románul jól tudó, csángó származásúakat előszeretettel alkalmazta, építette be a hatalom, mert helyi szinten ők voltak a sasszem-brigád. A bennfenntes értesülések jól jöttek a megfélemlítéshez, s a nyolcszáz lej is  a bedolgozóknak. Mindenki jól járt. A szekus világban nem volt ritka, hogy azt is leírták, beköpték, amit gondoltál. Márika valami lóvészi román leánya volt. Ideszállt férjhez, itt tanult meg magyarul, úgy-ahogy. Az r, az s, a t, az sz -mássalhangzókkal gondja volt: tépen betélgetett, nem tokat. Iden, aha, ...s kész...

Jó két órába telt, míg Jóska kiválogatta a szebbjeit, lepucolta a tövüket, majd csokorba kötte, hiszen a rokonságra is gondolt.

Gyermekkorában a sok testvért nem egyformán szerette az apjuk, úgyhogy meg kellett kínlódjanak az életért. Már a lakodalom éjszakáján azt kiáltotta volt a násznépnek az öreg: – Ez az igazi Jóska, ez osztán közünkbe való. Szereti az állatot s a marhát...! Arra célozva, hogy nem az a lényeg, hogy szép legyen az asszony, hanem, hogy szeresse a munkát, s értsen az állatokhoz. Amikor meg a családi örökséget is elosztotta fiai között, Pista bá direkt kihansúlyozta, hogy Jóskának nem ad annyit, mint a többieknek:

– Jóska volt a legküssebb s a legszerelmetesebb, de ebbe Jóska nem bú bele... – dicsekedte később.

Jóska ezt nem is bánta. Asszonyával, Terivel, ha csúf volt is, de jól megvoltak. Három gyermekük született, mind fiúk, mind ügyesek és szépek. Szeretik egymást, s az életet. Ez a fontos. Most is örömet akart nekik szerezni.

Úgy nyeste az ágakat, hogy sok szemét ne maradjon, a bojtot is összeszedte, néhány otthagyott karóvéget s száraz csapot is rátett a tetejére. Majd elindult.

Ahogy elhaladt az útászház mellett, megpeccintette a lovak szügyét a drótnyelű ostor szíjjával, s kurjantott:

– Helyre Szellő, Kkh, csá nyee!

A lovak laza galoppba keztek, Jóska pedig kortyolt még egyet a fahéjas borból. Már csak langyos volt, de ez a korty erőst jólesett. Kezét elhúzta a száján, mintegy törlésképpen, majd rázendített:

-Kedves Édesanyám, kedves édesanyám, hogy esik az magának...

Az utászház ablakában megmozdult a függöny. Márika kinézett, s már kapott is a  drótos telefon kagylójához, tárcsázta a miliciát:

-Halló, itt utáthád. Jöhetnek. Elindult...!

A lovak troppja s a felgyorsult szekér az országúton különös ritmikus hangot adott ki: tröpp-tröpp-tröppp-tröpp –trátötrötö-trötöttrötö– tröpp-tröpp-tröpp-tröpp...!

sp