Bágyadtan süt a nap, lanyhul a melege,

még támasztom hátam, árad a szívembe.

De már az erdőn libben a szél ereje,

erőt vesz a hervadás őszülő jele.

Az elmúlás lassan mi belopakodik,

őszelő hamvával deresre porzódik.

Reszket a falevél, reszket alvóavar,

estére kelve madár sem,  harang zavar.

Az őszelőszél játszik itt, felkap, elejt,

hangja mint síri zene, rázkódva nevet.

Távolban szivárványként még ott nyár remeg,

de már eltűnőbe fénye, s a  te kezed.

Keresem mosolyod, keresem a szemed,

Törölném könnyemet, szárítanám tied.

Őszi szél a cudar, hűtlenül kinevet,

bánatom takarják hulló falevelek.

Hívnám vissza a nyári szép boldogságot,

ősi varázsigéket fennen mormolók.

De a színe vesztett őszi elmúláson,

elmúlik minden szerelmi vallomásom.

Még kék fent az ég, de szürkül rajta fátyol,

felhő sincs rajta, még is a bánat vár ott.

Bár hazudjuk, hogy mi volt rég nekünk kedves,

hogy az még valaha is, újra itt lehet.

Ha már misem bírunk itt hittel remélni,

hogy tudjanak szétszórt magyarjaink hinni.

Mert lehet még itt szép nyári is az élet,

elmúlás mi életünkben csak egy csendélet.

Nyári álmaink sietve eltávoznak.

kétséget, gyötrelmet sokat bennünk hagynak.

Tölgyfaerdők szemérmesen levetkeznek,

bánatunkat temetik lomha levelek.

A virág a rét lassan eléd leborul,

enyészetnek könyörtelenül behódol.

A varjuk jönnek, foglalják el a pusztát,

szedik össze emberek szétszórt morzsáját.

31.08. 2012