Szánnám én biz az ostobát,
ki nem látja menynek hatalmát,
mert aki látja a csodát,
az bírja Isten birodalmát.

A minap el, messze jártam,
hol élet kihalását láttam,
s az este varázspohara
méreggel volt teletálalva.

Sötét, s árva lett éjszaka,
benne zúgott századok zaja,
s az árva-fák alatt lassan,
feljött ámuló hold a béna.

Láttam csillogni falevélnek,
múló aranyszínű életnek
lebegését át másvilágra,
borult rá az éji avarra.

Ó te szépséges ősziest,
sötétítetted a világot,
kinek esős ecsetje fest,
rozsdabarna színű virágot.

A halk éjben ordít a csend,
varázsköpönyeged szétfoszlik,
s a csillagos éjben szenved
ősznek arca el-elcsuklik.

Az Úr kezében van a véső,
alakítja formázza arcát,
faragja szüzek gyötrődő
vágyaktól felizzó alakját.

Te mintáztad a hegyeket,
bölcsen véstél mind alá völgyet,
völgybe vezetted vizeket,
mi táplálta nekünk a földet.

A föld, mint az anyaöle,
termékenyen ontja gyümölcsét,
jutalomból őszelőre,
érleli szerelmének kincsét.

Erdélyben hallgatnak a fák,
a hegyek föléjük hajolnak,
mintha csak halkan mondanák,
ne félj, székelynép vigyázok rád.

Felhők rohannak szanaszét,
a tél hideg-arcával simul,
állatok futnak menhelynek,
s a hegyekre csend, s magány borul.

Nem maradt más az embernek,
mint a remény, s hála Istennek
túlélt a nemzet egy évet,
turulmadár szárnya integet.
14.11.2012