Gondolatok a magyar kultúra napján - a keleti végekről

Cseke, január 22. 1823. A Himnusz születésnapja. Ferenc tekintetes, ahogyan a kis szatmári faluban atyafiai tisztelték, ekkor fejezte be nemzeti imádságunkat. A Kölcsey Társasság kezdeményezésére 1989 óta e nap a magyar kultúra napja. Azóta minden évben, a január 22-ét megelőző vasárnap, ökumenikus istentisztelet keretében tartanak ünnepi megemlékezést Csekében, a hazai és a határainkon túli magyarság jeles képviselői.

Bár a naptár nem így jelöli, számunkra, a magyar kultúra szerelmesi számára ez a nap piros betűs ünnep, mert Kölcsey a mi költőnk, itt született s itt élt a keleti végeken: Közép-Szolnok vármegyében meg Biharban, Szatmárban. Itt lett naggyá, ide vonult vissza a világ zajaitól, és teste is e földben pihen.

„A haza minden előtt!”. Pozsonyban, 1833. június 14-én vetette papírra e mára szállóigévé vált sort. Az akkori haza fizikai valójában 192o óta már nem létezik, szétdarabolta a trianoni önkény, elszakítva tőlünk Kölcsey életének legfontosabb helyszíneit. Szülőfaluja, Sződemeter, ma Romániához tartozik (Sauca), szülőháza ortodox paplak; ugyancsak odakanyarították a térképrajzoló kezek Nagykárolyt (Carei) is, politikusi karrierjének első színterét, a szatmári megyeházával egyetemben. A reformkori küzdelmek legfőbb fóruma, ahol népéért-nemzetéért oly sokszor szónokolt, a pozsonyi diéta épülete ma Szlovákia fővárosában (Bratislava) idegenkedik, mint ahogyan újdonsült északi szomszédunknál keresendő kedves pihenőhelye Lasztóc (Lascovce) is - gyakran időzött itt Szemere Pál társaságában (1817-ben pl. egy egész hónapot töltött a községben). Bús düledékű Huszt vára és Beregszász – az utolsó postakocsi-állomás, ahová levélért-újságért Csekéről beszekerezett – jelenleg éppen Ukrajnáé (Chust és Beregove néven), de tulajdonolta már Csehszlovákia és Szovjetunió is. Köpcsény, ahol a diétára igyekvő Kölcsey utoljára (vagy hazafelé először) lovat váltott, ma Ausztriában található (Kittsee). Legutolsó hazaútján, 1835. február 9-én egészen idáig kísérték a vele rokonszenvező és mellette tüntető országgyűlési ifjak. (E szavakkal búcsúzott az országos rendektől: „Jelszavaink valának: haza és haladás.”) S mit hagytak meg nekünk Trianonban Kölcsey egykori hazájából? Álmosdot, Debrecent, Pestet, Pécelt, Csekét.
A fentebb sorolt emlékhelyekhez ma öt országba kell elzarándokolnunk, s rossz esetben négy másik nyelven kell érdeklődnünk, hogy igazítanának már útba…

A magyar kultúra napja nem véletlenül esik egybe a Himnusz születésnapjával. E mű összetartozásunk egyik legfontosabb jelképe, mert bárhol is mondjuk vagy énekeljük a világban, mindnyájan a Hazára gondolunk, érte imádkozunk. Kölcsey ódája ma éppen százkilencven éves! Nem pattogó harci induló, nem éltet császárt vagy királyt, nem szólít fegyverbe, és nem hirdet véres bosszút. A mi himnuszunk fohász, a Magyarok Istenéhez. Ebben különbözünk minden más nemzettől!

(Megjelent a Polgár Portálon, 2013. január 21-én)