Január volt. Hideg és fehér. A súlyos, ezüstösen szikrázó hótakaró alatt békésen szunnyadt a falu. A hó, mint egy puha dunyha terült el az őszi szántás fekete hepehupáin, az őszi vetés éppen csak csírába szökkent magvain és a sok-sok árválkodó kerten, amik mind arra vártak, hogy jöjjön az illatos tavasz. Csak a házak kéményei dolgoztak buzgón, fáradhatatlanul. Szünet nélkül okádták a füstöt, rengeteg munkát adott nekik a fehéren szikrázó, hideget fúvó Télkirálynő. Nem volt megállás. A feketéllő kályhák gyomrába jófajta, száraz, még a nyáron előkészített, tűzifa került. Példásan glédába állított hasábok hortyogtak békésen a tetők alatt és arra vártak, hogy hidegtől kicsípett kezek bevigyék a kályha alatti fásládába és tűzre rakják. Minden egyes hasábra kemény munka várt. Egyrészt szükség volt a finom, illatosan illanó füstjére a disznóságoknak és a puha, ölelő, csábító melegére a ház lakóinak. Eközben a disznóság már a padláson volt szépen, sorban felakasztva. A súlyos gerendákról fegyelmezett, egyenes rendben, rudak lógtak. Ezekre került a sok ízletes finomság, amit Karácsony előtt szorgos kezek készítettek az egész nyáron át hízó disznóból. Előbb a szalonna, mert annak sok füst kell, vastagabb. Majd a sonkák, a kolbász, az oldalasok és egyéb készítmények vártak az illatos füstre.

     A házakban az emberek egy pohár beszélgetés mellett töltötték az időt. Ki kalapot font, ki főzött, ki csendesen horkolt, másutt halkan és serényen percegtek a kötőtűk. A meleg konyhákat betöltötte a hasábok ropogásának szelíd dallama és pirosan játszó lángnyelvek festettek pillanatképeket a falakra. Odakint néha ugatni kezdett egy-egy kutya, jelezve, hogy idegen léptek zaja zavarta meg a tél nyugalmát. Az istállókban álmatag jószágok kérődztek és a széna halk roppanásának hangjára megállt a szú percegése a fában és csendesen hallgatózott. A tyúkudvarban néha egy-egy hangoskodó nőszemély kotkodácsolása hozta mindenki tudomására, hogy éppen világra jött egy tojás. A kakas csak lustán ült a kakas-üllőn és figyelt. Nem volt kedve a tyúkokkal foglalkozni. Kukorékolni még annál is kevesebb. Fogvacogtató hideg volt. Ki akarna ilyenkor torokbajt kapni?

        Ebben a kellemesnek nem mondható időben, az ősz hajjal fedett fejre vastag, téli keszkenyő került, a lábak meleg mamacipőbe bújtak, a hát melegét vastag pufajka vigyázta. A lábak lassan, óvatosan megtették a három lépcsőnyi utat lefelé, majd még ennél is óvatosabban nekiindultak a végtelen fehérségnek. Az egyik kéz felemelt egy pléh vidret, majd a másik óvatosan kinyitotta a kertkaput. Lassan haladtak a nagy hóban arra, ahol a legfinomabb, legfeketébb föld szunnyadt békésen a hó alatt. Komótos mozdulattal előbb félretolták a havat, majd lassan elkezdték kapirgálni a fagyott földet. Kemény volt a munka, fázott a kéz, gyöngyözött a homlok, remegtek a lábak, a lehelet vonatfüstként gomolygott a hideg szikrák fölött. A vider pedig lassan megtelt fekete, hideg, fagyos, zsíros földdel. Az átfázott lábak az előzőnél óvatosabban elindultak visszafelé, a didergő kezekben a földdel teli vider utazott. A kislány csak állt a fűtött konyhában, orrát a párás, helyenként jégvirágos ablakhoz nyomta és kíváncsian kémlelte a kertet. Egyszer csak észrevette befelé jönni a nagymamát. A gesztenyeszemek nagyra kerekedtek és értetlenül figyelték, hogy mit keres idebent egy egész vider föld, mikor nyáron egy szem homok sem mehet be. A nagymama figyelmes szemei észrevették a furcsa csillogást a gyermek tekintetében és rögtön megértették, hogy helyre kell tenni néhány dolgot abban az okos kis fejecskében. Az idős hölgy levette magáról a vastag ruházatot. Kilépett a mamacipőből, a lerben melegedő téglát a kályha melletti kicsi szék elé tette. Leült, átfázott lábait a forró téglára helyezte és hagyta, hogy a meleg átjárja az egész testét. A konyha melegénél is melegebb, szeretetteljes hangon elmesélte a barnahajú okos fejecskének, hogy azért kell behozni a földet, hogy a kályha alatt alaposan felmelegedjen. Mert ennek a földnek nagyon fontos szerepe van.

Erre felkapta a fejét a legkíváncsibb galacsin is, mert amikor a szikrázó hótakaró alól kikerült, maga sem értette, hogy mi történik éppen. Miért zavarják meg álmát és miért szedik ki a puha dunyha alól? Csendben, figyelmesen fülelt és megtudta, hogy ennél jobb dolog nem is történhetne vele. Idén ugyanis ő lesz a táptalaja minden apró magvacskának. Tőle várják azt, hogy majd szárba szökkenjen, és szépen cseperedjen benne az új ÉLET.

     A kicsi fülek kíváncsian hallgatták, a szemek elkerekedtek és a szürkeállomány döbbenten szívta magába a tudást. A vider bekerült a kályha és a fal közé azért, hogy járja át jól a tűz melege és magába szívja a fában rejlő összes energiát, hogy majd becsülettel el tudja végezni a rá váró nemes feladatot.

     A hetek múltak, a tűz csendesen duruzsolt és a vider halkan lapult meg a konyhában. Lélegzetvisszafojtva várta, hogy végre valami történjen. Aztán történt is. Odakint nagy dolog volt készülőben. A kályha mellett hallgatózó földmorzsák minden porcikája bizseregni kezdett. A Nap álmatag sugarai lassan elkezdték simogatni a dombokat és az erdők tetejét, majd lenéztek a faluba is, ahol a hideg szürkeség után nagy örömmel fogadták őket. A háztetők, mintha milliónyi gyémánt borítaná őket, szikráztak az örömtől, az ablakok fényesen csillogtak, a kakas is másképp kukorékolt és a kutya boldogan ugrált.

A házban lassú léptek közeledtek a varázsdoboz felé. Ráncos kezek óvatosan leemelték a polcról és nagy szeretettel és várakozással az asztalra tették. Majd a lépések lecsoszogtak a pincébe, ahol tisztán, a következő szezonra előkészítve sorakoztak az edények. Ezek főzésre alkalmatlanok, viszont még remekül felhasználhatók egy új szerepben. A szivárvány szinte összes színe fellelhető volt a párás, meleg, homályos pince döngölt földjén. A méretek is nagyon különböztek. De mindegyiknek különös szerepe volt. A nagyobb edényekbe került az, amiből sok kell, az aprócskákba az, amiből elég egy pár szál is. Az idős szemeket megnyugvással töltötte el a látvány. Minden úgy van, ahogy ősszel rácsukták a nehéz ajtót. Semmi nem bontotta meg a rendet. A fazekak, lábosok, csuprok és dobozok éppen a régmúlt, illatos főzésekről álmodtak, amikor a gondos kezek felemelték őket és bevitték a konyhába. Egy pillanatra megörültek, hogy újra valami nyárszagúan illatozó, finom eledel kerül beléjük, de aztán mégsem ez történt. Szépen felsorakoztatták őket a földön és következett a mérnöki tervezés. Első lépésként két nagy és két kicsi kéz színültig töltötte őket a kályha mellett kellőképp felmelegedett földdel. Mikor minden göröngy fegyelmezetten, puhára morzsolva elfoglalta a helyét, következett a legnagyobb és legizgalmasabb kérdés. Melyik edénybe mi kerül? Ekkor lépett színre a varázsdoboz. A gyomra számtalan staniclit rejtett, amiben az elmúlt nyár emlékét, illatát, varázsát, szerelmes csókját őrizték apró magvacskák. Mindegyik gondosan feliratozva: ki lakik benne, melyik évjárat és melyik fajta. A staniclik szépen felsorakoztak a nagy asztalon és tüzetes tervezés után beindult a gépezet. A magok a finom, meleg, puha földre hullottak. Szépen sorban, ahogy minden évben. Nem túl sűrűn, de nem is túl ritkán. Pont úgy, hogy elég legyen, de maradjon arra az esetre is, ha pótolni kell. Ha valami titkos féreg elrágja a gyöngéd gyökereket a föld alatt.

Mikor minden szem a helyére került, akkor a kicsi kezek óvatosan, lassan, féltő gondossággal betakarták földdel az apró csodákat. Nem túlzottan. Csak éppen annyira, hogy meghallják a déli harangszót. Aztán következett az egyik legfontosabb feladat. Az idős hölgy alaposan meglocsolta minden egyes edény tetejét. Kell a víz az új élethez! Ezt követően a nagy ablakok mellett, precízen előkészített ideiglenes polcokra szépen felsorakoztak az edények. Mindegyikben egy-egy fapálcikára szúrt címke jelezte lakója kilétét. Mikor mindenki a helyén volt, akkor következett a legfontosabb, végső mozzanat: minden edényt alaposan meghintettek szeretettel. Egy nagy marékkal az idős hölgy és egy kis marékkal a mindenre kíváncsi gyereklány.

Bár az edények csöndesnek tűntek, a leheletfinom földtakaró alatt nagy dolgok történtek. A víz lassan beszivárgott a földmorzsák közé. Amint elhaladt egy-egy napon száradt magocska mellett, huncutul megcsiklandozta az oldalát. A magok csilingelő nevetéssel üdvözölték és boldogan szívták magukba a friss, élénkítő kútvizet. A száraz burok lassan teleszívta magát a hűsítő nedűvel és megduzzadt. Egy-egy kósza permetcsepp beszivárgott a maghéj alá és megsimogatta az alvó csíra kobakját. Amint megérezte a hűs simogatást, álmosan nyújtózott egyet, mosolyogva jó reggelt kívánt a többieknek és körülnézett. Ekkor vette észre, hogy hol van és az őt eddig szorosan ölelő héj majd kicsattan a boldogságtól. Kíváncsisága hajtotta, elindult megnézni, hogy vajon mit csinálnak a többiek. A nagy lelkesedéstől elfelejtett óvatosnak lenni és nekiütközött a buroknak. A burok duzzadt a büszkeségtől, és amint a lelkesedéssel teli csíra nekiütközött: felrepedt. Nem nagyon, csak egy kicsit, de az éppen elég volt ahhoz, hogy a kis huncut csíra kidugja a kíváncsi orrát. Amint megszabadult fogságából, teljes mellszélességgel szívta tele magát a bódító föld meleg illatával. De nem, nem elégedett meg ennyivel. Mígnem két nappal azután, hogy a földbe került, ki is dugta az orrát. Nagy érdeklődéssel nézett körül a világos, tágas, meleg konyhában, de egyelőre csak a plafont látta. Kicsi volt még ahhoz, hogy mindent szemügyre tudjon venni. Ám amint tágra nyitott szemmel figyelt, egyszer csak hatalmas gesztenyék néztek farkasszemet vele. Éppen tűnődni kezdett, hogy vajon honnan kerül gesztenye a közelébe, amikor a gesztenyéhez tartozó hang megszólalt.

-      Mama, mama! Kibútt az első! Künnvan! Látom! Jöjjön, nézze meg!

Nagy volt az öröm. Mélyen, a mag belsejében rejtőzve, nem is gondolta volna, hogy a gesztenye ennyire tud örülni és ilyen csilingelő hangja van. Amit nem is sejtett az az volt, hogy a két gesztenyéhez tartozó kislány is hozzá hasonlóan kíváncsi. Mindent tudni akar, mindenhol ott akar lenni, mindenbe bele kell nyúlni és mindent meg kell kóstolni. Bár még kicsike volt, máris nagykanállal falta az életet. Attól tartott, nehogy lemaradjon valamiről.

Ahogy a napok teltek, a föld alatt egyre többen lettek kíváncsiak arra, hogy mi lehet a földön-túl. Szépen sorban mind kikeltek, üde, harsány, roppanó színfoltot varázsoltak a meleg konyhába és csillogást vittek a barna szemekbe. Nagyon jó dolguk volt. Minden nap kaptak frissítő vízpermetet, és amikor a tavasz már a kertek alatt sétált, akkor délidőben kikerültek az udvarra, a nagy, zöld gabonás láda tetejére napozni. Jól esett minden egyes sejtjüknek a Nap csiklandozása és meleg ölelése. Estére mindig gondosan visszakerültek megszokott helyükre a konyhába. Akkor már nem nagyon kellett nyújtózkodni, hogy lássák, ami a konyhában történik. Nagyok voltak és erősek. Büszkén zöldelltek és pompáztak színes edényekben. Az edények mellkasa pedig dagadt a büszkeségtől. Tudták, hogy ugyan nem rotyogtatva, de mégis, valami nagyon-nagyon finom kerül ki belőlük hamarosan. Így lényegültek át alig pár hónap alatt melegággyá.

Amikor a palánták már annyira nőttek, hogy nem fértek el egymástól és csak bosszantották a másikat, gondosan átültették őket kisebb, egyszemélyes edényekbe. Ekkor a tavasz már kopogtatott a kertkapun és az egyszemélyes lakosztályok kikerültek a hűvös, napsütötte verandába. Mindaddig ott is maradtak, amíg a küszöböt át nem lépte a tavasz. Ekkor óriási dolog történt. Ezek a magukat harsányan, illegető, mutogató, fejüket a Nap fényében fürdető palánták elkezdtek fogyni a veranda ablakából és kitelepültek a kertbe. Előbb a fagyra kevésbé érzékenyek, majd szépen sorban mindenki. Boldogan integettek egymásnak az ágyásokból és nyújtogatták kecses nyakukat a Nap felé, magukba szívva annak minden zamatát.

     Nos, kérem, minden mennyei falat így indul útjára. Minden egyes lecsó apró magként kezdi a meleg konyhában, hogy ugyanoda, ám átlényegülve térjen vissza. Az élet érdekes körforgása. És mindez akkor kezdődik, amikor a hótakaró alatt mit sem sejt a szunnyadó föld. 

(a festmény Komenda József műve)