Halottak napján az ember, azért megy ki a temetőbe, hogy újra találkozzék szeretteivel, hozzátartozóival. De ez egy érdekes nap, amely néha nagyon sok meglepetést is tartogat a számunkra.

Nem tudom, ki hogy van ezzel, de én a halottak napját nagyon szeretem. Lehet, mert késő ősszel van, a természet ilyenkor díszbe öltözik, furcsa, olyan mintha ünnepelné a halált, az elmúlást. Néha igaz esős is, ilyenkor nehéz gyertyát gyújtani, de hála istennek, idén gyönyörű idő volt. Egy héttel hamarébb kimentünk jómagam, a feleségem, meg a kisfiam a református temetőbe, ahol nagymamám, nagytatám, nyugszanak édesanyám felől, valamint dédanyám, dédapám. Úgy gondolom, emlékezni tömegben nem lehet, csak egyedül, ez az oka, a korai látogatásnak. Mégis úgy alakult, a napjára is maradt még elintézni való. Így történt tehát, november első napján, délután három órakor, újból útra keltünk hármasban, most a katolikus temető felé, itt pihennek az anyaföldben nagyszüleim, édesapám felől. Ahogy mentünk mendegéltünk, arra gondoltam, mivel szabadtéri szertartásokat szoktak szervezni, ahol közösen imádkoznak a halottakért, jó katolikus szokás szerint, nem szeretném, ha most volna. Valahogy ma nem éreztem késztetést a közös imára. De az élet érdekes, és az első meglepetést akkor produkálta, amikor odaérkeztünk a temető kapujához. Ugyanis meglepődve vettem észre, Jézus ült ott egy útszéli kövön, érdeklődéssel 

figyelte, a ki és bejáró embereket. Ahogy melléje értünk, ránk köszönt.

- Szép napot Zsolt, Edith, és Zsoltika. – Csatlakozhatok hozzátok?

- Igen, persze,- feleltem - hiszen még nem volt alkalmam veled élőben találkozni, az evangéliumokban leírtak alapján ismerlek, végre itt az alkalom, a közelebbi ismeretségre, Uram.

- Hát, nem is tudom, erre mit mondjak, - szólt Jézus- talán majd máskor szívesen eljövök hozzátok, egy mélyebb ismerkedésre, de ma sok a dolgom, annyi időm van, amennyit ti szántatok itt tölteni. És hamiskás mosolyt véltem felfedezni a szemében.

A második meglepetés, mi más lehetett volna, hiszen el akartam kerülni, éppen javában tartott a közös imádság. – Na mama és tata, lőttek a veletek való mai találkozásnak,- gondoltam magamban,- az emlékezés csokrát, elhelyezem a síron, majd átmegyünk, a vártemplomi református temetőbe, nagynénémhez, akit kicsi gyerekként a szívembe zártam.

- Igen ám, - villant át a gondolat az agyamon,- viszont ilyen kevés időt fogunk eltölteni Jézussal? Lopva rápillantottam, ott jött mellettünk, és nézelődött jobbra-balra. Közben kikerültük a szertartást, amely pontosan a temető közepén zajlott, egy hatalmas kőkereszt előtt, s ott is voltunk nagyszüleim sírjánál. A feleségem, mint egy ügyes háziasszony, gyorsan rendet teremtett a síron lévő virágok közt, a gyertyákat is meggyújtotta, s úgy látszik megérezte, nem szeretnék sokat maradni, mert ennyit mondott: - Amikor gondolod, mehetünk.

Nem akartam rögtön elindulni, egyrészt, mert jó volt Jézussal együtt lenni, másrészt, megszólnak az emberek, ha látják ilyen keveset ülők a sír mellett. Volt egy harmadik dolog is, ami maradásra késztetett, s ez volt a legérdekesebb. Arra lettem figyelmes, a szertartáson részt vevő emberek közül jó néhányan felénk néznek, haragos villámló tekintettel. Először azt gondoltam, Jézus cselekedett valamit, mivel tudjuk, milyen hamar kivívta az emberek haragját, de rápillantva el is hajítottam ezt a gondolatot. Mert Ő most is csak nézelődött szelíden mosolyogva.

- Mi a csudáért, ez a sok haragos tekintet - gondoltam, s ekkor tudatosult bennem valami. Három kisgyerek önfeledt hangos kacagása zavarta a temető csendjét, s természetesen a pap bácsira figyelést. Ezek a lurkók, éppen a hátunk mögött játszottak, nevetve a szép őszi napsütésben. S az emberek azt gondolták, én lehetek az a szülő, aki hagyom ezt az éktelen nagy lármát, s nem fegyelmezem meg őket, hiszen zavarják a szertartást.

Gyorsan döntöttem, állva a haragos tekinteteket, amelyekből egyre több keletkezett, s közben arra gondoltam, nem inkább a pap bácsi kellene, befejezze a beszédet, hiszen kezdett az idő hűvösre fordulni, a gyerekeket pedig hagyni kell, hadd játszanak békésen a sírhantok mellett, Jézus is példaképként mindig a gyerekeket állította elénk. -             Tényleg , hisz itt van, kérdezzem meg tőle, hogyan vélekedik erről,- gondoltam, de bizony hűlt helyét találtam, elment. Hiába kerestem, sehol sem találtam meg a tekintetemmel. Szép lassan megfogtam a feleségem, s a kisfiam kezét, s azzal elindultunk a másik temető felé, magukra hagyva a mogorva embereket s a vígan játszadozó gyerekeket. Épp szürkülödni kezdett, s lassan a gyertyák fénye világosságba borította az egész temetőt.