Ifj. Kiss János és ifj. Jánosi Péter az 1989-es forradalom napjaiban kötelező katonai szolgálatukat töltötték egyik temesvári katonai alakulatnál, közvetlenül a főtér szomszédságában. A két marossárpataki legény éppen laktanya őrségben volt a decemberi zavargások idején, így őket nem vezényelték ki a város főterére a tüntetők ellen. De a kaszárnyában sem volt könnyű megélni a forradalmat, gyakran kerültek életveszélyben, s közel három hétig voltak állandó harckészültségben.

- December 16-án, a sötétedés beálltával, csökkent a közúti forgalom, s egyre jobban hallatszott a tüntető tömeg zaja. Persze, akkor még nem tudtuk, hogy mi történik az egyetemi városban, s Tőkés Lászlónak a nevét sem ismertük. A tisztek azzal ámítottak, hogy barátságos mérkőzést játszott a Poli Temesvár focicsapata, s a zajt a győzelmet ünneplő tömeg idézi elő. Ekkor még nyugodt éjszakánk volt, nem tájékoztattak a valós eseményekről. A tisztek látszólag nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget a hangorkánnak. Valószínű arra gondoltak, hogy a milícia rövidesen szétoszlatja a részegekből álló csoportot. Ez volt az utolsó nyugodt éjszakánk decemberben. – emlékezett vissza Jánosi Péter.

Másnap kissé furcsállották a fiúk, hogy a kaszárnyában megduplázták az őrséget, s Dumitrescu kapitány, a politikai tiszt parancsot adott egy-egy tele tár lőszer kiosztására. Addig rendszerint 6 golyóval vonultak ki személyenként az őrség tagjai, december 17-én reggel 32 töltényt vittek magukkal az őrhelyre. Délelőtt a kiskatonák egy részét kivezényelték kordont állítani a főtérre. Este behívták a tiszteket, akik ott aludtak a kaszárnyába, állandó riadókészültségben. December 17-én, vasárnap este megszólaltak a fegyverek a város főterén…

A börtön lakói hamarabb megtudták az igazságot, mint a kiskatonák

- December 18-án állandó felkészültségben voltunk. A csapatzászlókat kivették az üvegablak mögül, ahol állandó őrséget kellett teljesíteni. Bajtársainkat az udvarra parancsolták, álig felfegyverkezve, teljes felszereléssel. A tisztek idegesek voltak, de akkor még titkolták előttünk a valóságot. Az összes működő járművet kihozták a gépkocsiparkból, s az udvaron sorakoztatták fel. Mi őrségben maradtunk, s izgatottan vártuk a fejleményeket. Akkor már tudtuk, hogy ami történik, az már több egy hadgyakorlatnál. December 19-én az egység katonáit kivezényelték a város főterére, s a kaszárnyába félezernyi katona érkezett Olténiából, Vanju Mare-ról. Érdeklődésünkre, az őrség parancsnoka közölte velünk, hogy Magyarország megtámadta Romániát, s mi a legmagasabb harckészültségi fokozat elrendelésére várunk, hogy elhagyhassuk a kaszárnyát. Egy kerítés választott el a börtöntől, ahol politikai foglyokat is őriztek. Valószínű, hogy ők hamarabb hírét vették a zavargásoknak, mert lepedőket gyújtottak meg, s folyamatosan ütötték a vasrácsot. Közben egyik kollégánk elfogott egy egyetemi hallgatót, aki a milícia elől menekült, s hogy ne kapják el, a kerítésen át beugrott a kaszárnya udvarára. Az őrség parancsnoka jelentette a dolgot, s az egyetemistát átkísérték a börtönbe. – mesélte Kiss János.

            A kaszárnya lakói nappal többször is láttak, a kerítés túlsó oldalán népes csoportokat felvonulni, de még mindig zavaros volt előttük minden. A nap folyamán hangosbemondókkal felszerelt ARO gépkocsik járták a város utcáit, fasiszta erőknek nevezve a tüntetőket, arra kérve a lakosságot, hogy ne vegyen részt a zavargásokban, mert rövidesen enyhülni fognak a megszorítások. Este a tüntetők gépkocsikat gyújtottak fel, Molotov koktélok robbantak, Bukarestből jóváhagyás érkezett, hogy célba vegyék a tüntetők lábait. A forradalmi események hihetetlen gyorsasággal bontakoztak ki. Temesvár után Aradon, Kolozsváron is utcai tüntetésekre került sor. Az iráni útjáról visszatért Ceausescu még megkísérelte, hogy egy hamarjában összehívott nagygyűlésen megfordítsa az események menetét, de sikertelenül. December 21-én a bukaresti lakosság belefojtotta a szót a diktátorba, s a Securitatea fegyvereivel szembeszegülve a forradalmi felkelést az egész Romániára kiterjesztették.

Éjszakázás egy ARO gépkocsi alatt

- December 22-én a hadsereg és a rendőrség a felkelők oldalára állt, s felvette a harcot a Securitate erőivel. A város első titkára vagy polgármestere – már nem emlékszem biztosan - önként jelentkezett a kaszárnyánál, hogy elkerülje a tömeg bosszúját. Ezen a napon egy feltételezett terroristát is behoztak, akit a repülőtéren fogtak el, s nálunk folyt le a kihallgatása. A Vanju Mare-ról érkezett századok a kaszárnya udvarán töltötték az éjszakákat, mi 12 órás őrséget végeztünk, naponta alig 2-3 órát pihenve. Egyik éjszaka megállás nélkül lőtték a kaszárnyát. Bebújtunk egy ARO gépkocsi alá, s ott töltöttük a csupasz földön az éjszakát. Mindenki nagyon félt, de a tisztek voltak a legjobban berezelve. Főleg sötétben éreztük magunkat életveszélyben. Egyszer egy közelben lévő daruról lőtték a kaszárnyát. Másnap az őrnagyunk berakatta az irodája ablakait téglával. Ceausescu menekülését követően, az ebédlőben tartózkodtunk, amelynek ablakából kilátásunk volt az utcára. Egy feketeruhás alak belőtt közénk, szerencsére senkit sem talált. Egyik tartalékos altiszt, aki az ablakhoz közel állt géppuskasorozatot engedett utána, de nem talált. Őrség közben gyakran esett az eső, s ilyenkor felparancsoltak a kilátótoronyba, ahol könnyű célponttá váltunk… de megúsztuk. A kaszárnya körüli kerítés viszont csupa lyuk volt a leadott sorozatoktól. Néha órákat hasaltunk az udvaron, s ha a kaszárnya irányában lőttek, rögtön parancsot kaptunk a tüzelésre. Reggel láttuk, hogy néhány katona megsebesült, ezeket kórházba szállították – fogalmazott János.

            Az őrség 15 kiskatonából és két altisztből állt. A szabályzat értelmében, a meghirdetett „rendkívüli állapot” idejére, le kellett volna cserélni az őrséget, mert a fiúknak külön feladataik, beosztásuk volt századjukon belül. De ez nem történt meg. János és Péter, társaikkal együtt három hétig őrizte éjjel-nappal, hosszabb pihenő nélkül a központi kaszárnya épületét. Ez idő alatt a fegyver állandó jelleggel náluk volt, előfordult, hogy naponta csak egyszer ettek, és egyáltalán nem volt lehetőségük fürdésre, tisztálkodásra. Közben a városban egyre nőtt az áldozatok száma. Éles golyóval lőtték a tüntetőket, holttestek és sebesültek feküdtek az utcákon. Egyre több áldozatról számoltak be a rádióban, tévében…

Ma sem tudjuk az igazságot?

- A katonaság „átállása” után, bajtársaink egy része a város fontosabb épületeit őrizte. Egy Bogdan nevű maroskeresztúri kollégánk és néhány társa, azt a feladatot kapták, hogy egy volt szekustiszt lakását védjék meg a tömeg haragjától. Bogdanék kíváncsiságból átfésülték a lakói által elhagyott házat. A fiókokban valuta volt, de nem tudták, hogy mi az, régi pénznek vélték. 100 márkát megtartott a keresztúri fiú, s néhány nappal később büszkén mutogatta. Aztán elcserélte 100 lejre (…) – mondta mosolyogva Péter.

A forradalom utáni napokban, magyarországi kamionok hozták az első segélyszállítmányokat. A kiskatonáknak is bőven jutott a magyar kenyérből, Peti és Jancsi, életükben először 2 literes, palackozott üdítőt kóstolhattak. Sokat esett az eső, a ruha mindig rajtuk száradt meg, a sisak gyakori viselése fejfájást okozott. A kaszárnya lakói kissé megnyugodtak, de még mindig harckészültségben voltak. Az itthoniakkal csak január 4-én sikerült felvenni a kapcsolatot, akkor tudták meg, hogy a sárpataki fiúknak nem esett baja. A politikai tisztek idejében leléptek a kaszárnyából, többet nem látta őket senki. A parancsnokot is lecserélték és áthelyezték.

- Januárban minden katona nyilatkozatott kellett adjon, hogy hány golyót használt, lőtt el és milyen célpontra.  A tisztek mosták kezeiket, mindenki tagadta, hogy parancsot adott volna a tüntetők elleni sortűzre. Az igazságot nehéz lenne megtudni, a városba vezényelt bajtársak sem beszéltek erről. Pedig őket meg lehetett volna érteni (de a parancsnokot?), a katonának teljesíteni kell a parancsot. Amikor a Vanju Mare-i katonákról érdeklődtünk, feletteseink azt mondták, hogy Elena Ceausescu parancsba adta, hogy a várost fel kell robbantani a sorozatos tüntetések miatt, hogy megszűnjenek a zavargások. Az olténiai századoknak valószínű ez lett volna a feladata. – véli János.

            1990 első napjaiban a temesvári katonák naponta kaptak eltávozási engedélyt a városba. De haza senkit sem engedtek, még bizonytalan volt a politikai helyzet. A kaszárnyában feljavult a koszt, márciusban ismét feleskették a katonákat. A marosvásárhelyi fekete március idején az új parancsnok az ebédlőbe hívta a katonákat, ahol őszintén ismertette a valós helyzetet, s nyugalomra intette őket. Magyar-román konfliktusokra, a kaszárnyán belül nem került sor sem addig, sem azután. Jancsi és Peti áprilisban jött haza először Marossárpatakra. Azóta 22 év telt el, de még mindig hihetetlen pontossággal emlékeznek az átélt eseményekre. Úgy érzik, szerencsések voltak, hogy őket nem vezényelték ki a kaszárnyából. A városban lezajlott lövöldözésekben katonák is estek el. Máig sem tudni, hogy kik lőttek rájuk, több mint két évtizeddel az események után sem tudjuk, hogy államcsíny vagy forradalom volt 1989 decemberében.

                                                                                              Berekméri Edmond