Őrizném a fészket sasként a hegyekben,
lennék pásztora éjnek, fent, fellegekben
napnak árnyéka is lennék, szeretetben.

Keresem létemben születésem titkát,
múló életemnek zegzugos fájdalmát,
keresem a választ, az igazak szavát.

Varázsigéket mormolok magányomban,
kékre festem az eget rút napjainkban,
tüzeket gyújtok rabságunk poklaiban.

Szembenézek az álmatag alkonyattal,
a hazug arcú vágyódó csillagokkal,
a rossz-arcú kínnal, gyötrő álmainkkal.

Hosszú és lelketlenek lettek estéink,
s mit ígértek nekünk, az most mind feledik,
félek szavunkat megszentségtelenítik.

Halott virágok között leszek hontalan,
s a fák levelei mardossák arcomat,
csak lassan az ördögnek kínja betakar.

Kifordulnak számból a jajgató szavak,
imáim a semmibe beleszakadnak,
összekulcsolom kezem, s lám, letaposnak.

Koszorúba szedem hitem minden baját,
könyörgöm értetek, életek igazát,
emelem keresztet, hitnek bibliát.

Bősz korbáccsal az éjszaka is meg ver,
ki kérdez jogainkról, hinni az sem mer,
elvették  a reményt, s az élet lett lelketlen.

Emlékek törnek fel a lelkemből izzón,
indultunk útnak sokan félve és vakon,
s lám üldöztek lettünk a magyar ugaron.

Ne kérdez engem semmiről atyámfia,
hogy holnap hol lesz még nekünk, hon és haza,
értünk szólni elmúlt már itt minden ima.

Anna tónak tükrén szürke már a fodor,
a hegy is vedlik, feketére vált, gyászol,
székelyembereknek veszik honvágy, s otthon.

Vonulok Veletek véreim magyarok,
de nem látom, veletek is hova jutok?
Istent, a hazát, kivédi meg nálatok?
19.09. 2012