Azt tapasztaltam, hogy amikor boldog vagyok akkor meg áll az idő, vagyis egyszerűen nem is érzékelem az időt, mint mértékegységet. Az állapot valahogy végtelennek tűnik - milyen racionális vagyok, vagy nem? !!!?– az Isten tudja. Eddig azt gondoltam, hogy csak nekem vannak ilyen érzéseim. De megnyugodtam, mert másokban is van ilyen élmény. Múlt szombaton volt egy kis összejövetel, csodálatosan érdekes emberekkel, akik megjárták a poklok poklát is, hogy aztán révbe kerüljenek, vagyis aránylag megnyugodott a sorsuk bonyodalmas alakulása ebben az új világban. Közös volt bennünk az, hogy idő arányába alkalmazkodtunk az élet adta viszonyokhoz keresve és megkapva az „időtlen” boldogság pillanatait. Volt, aki úgy alkalmazkodott az új viszonyokhoz, hogy megpróbált a belügyes apuka árnyékába jól helyezkedni. Óriási siker élményei voltak, de katartikus boldogság élménye soha nem volt, így sokszor nem is értette, hogy a sokaság miről is beszél. Volt olyan személy is, aki ma nagyon tehetős ember- például a szén szállításánál sok-sok vagonba gondolkodik- elmesélte a klasszikus migrációs bonyodalmak nyomorúságos indulását. Volt olyan személy, aki az izraeli menekülés pillanatnyi boldog élményét mesélte el. Szüleinek megírta, egy képeslapon, hogy nem tér vissza, elhagyja egy időre Őket is. Terhes boldogság volt, de megálltnak vélte azt a pillanatot. Gyermekeim a földi világ megérkezésekkor szűnt meg az idő érzékelése. Milyen jó is, hogy vannak „apró -cseprőnek tűnő” dolgaink az életbe, mint a belső aggodalom utáni siker, a gondoskodás valakivel szembe vagy éppen magunkkal szemben, ami sokszor megállítja a képzeletünkbe lévő időt, és akkor nagyon is boldognak érezzük magunkat. Ha úgy érezzük, hogy egyszer-egyszer hiányzik, a boldogság időtlen pillanata, akkor csak élni kell az életet és bejön, csak gyakorolni kell.

  Más! Otthon töltött nyári szabadság élményem! Majd minden másnap kijártam weekend telepre úszni, ami két-három órát jelentett. Na, nem annyit úsztam, hanem az úszás szüneteibe beszélgettünk hasonló svádájú gyermek és felnőtt kori ismerősökkel, akik még otthon vannak, vagy akik visszatértek már. Mint lokálpatrióták, felelevenítettük azokat az „időtlen boldog napokat” amit együtt töltöttünk, valamint azokat a pajtásokat, akik valamikor kiválóan úsztak. Voltak egy jó páran, akik már nincsenek a földi életünkbe, sajnos. De vannak olyanok, akiket „valamilyért”, ebben a szabad információs világban meg sem említenek. Pedig bizony megérdemelnék, mert hiszen az úszás sportág hagyományait öregbítették városunkba. De nem csak a marosvásárhelyi úszás világát gyarapították, hanem mint egyszerű polgárok nagyon is hasznos értelmes tagjaivá váltak a városunknak, vagy annak a közösségnek ahol pont most élnek a nagyvilágba. Lokálpatriotizmus erkölcsi értékei elhalványultak és elsínylődtek a napi forgatagos világunkba, pedig ma is teszik a dolgaikat mértékkel és mértéktartóan, szerényen, megfelelő alázattal. De nem megalázva, még ha sokszor annak látszik, a külső mondjuk ateista szemlélőnek, aki nem érti az alázat fogalmát. Aztán, arra gondoltam, hogy mivé nőtték volna ki magukat, ha nem ebben a szocreál környezetbe nőnek fel, mennyire minden más lett volna. Hiszen mind tudjuk, hogy volt elég fék a múltba, ami nem engedte a teljes kibontakozást a tehetségek szerint. De megjegyzem, mintha ma is működne ez a mentalitás, ami ravasz módon összemossa a valós és az erkölcstelen értékeket. Vajon meddig kell várni amíg, megkapják a helyén való tiszteletet, esetleg még életükben, ami megilleti őket annak fejében, hogy tehetségükkel egy kicsiny, de csodálatos város értékeit gyarapították otthon vagy a nagyvilágban. De se baj, ebben az új világban rengeteg rossz van, de sok-sok jó is, egy biztos „A víz szalad, a kő marad”. De az marad! A csodálatos „idő kitalációnk” ebben is segít. Biztos! 2011.11.27.