Nemrég kint jártam pecázni az egyik barátommal, s mivel nem igazán haraptak a halak, beszédbe elegyedtünk a mellettünk horgászókkal. Mint általában, a társalgás során ezúttal is érintettük a politikát.    

Csevegőpartnerem egy idős bácsi volt, aki anyai ágról zsidó, apai ágról viszont magyar.

Be kell vallanom, csúnyán megleckéztetett, és azt is el kell ismernem, teljesen igaza van.

Egy dologban vita nélkül is egyetértettünk: ami most van, az nagyon nem jó.

- Nézze, fiam! - mondja nekem. Az édesanyám megkeresztelkedett zsidó, az édesapám magyar. Én is magyar vagyok, mint ahogy zsidó is, ezért minden egyes alkalommal görcsbe áll a gyomrom, ha előttem mocskos zsidóznak. Érthető, maga is így érezne. Szóval a minap ugyanitt pecázgattam, amikor erre járt egy fiatal asszony. Sírt. Megkérdeztem mi baja, ő elmondta. Kirúgták a munkahelyéről, még fizetést sem kapott, annyit sem, hogy hazamenjen Székelyföldre. Többen is hallották a panaszát, de egy igaz magyar sem akadt, aki a zsebéhez nyúlt volna, hogy kisegítse a bajba jutott testvérét. Mivel nemcsak zsidó vagyok, hanem magyar is, így én adtam annyi pénzt neki, hogy hazautazzon és vegyen valami ennivalót, mert már éhes is volt. Tettem úgy, hogy ezt a pénzt valószínűleg soha nem látom viszont.

Szóval, fiam - folytatta - , mi zsidók is megérjük a pénzünket, de amit most mi magyarok művelünk, az mindenen túltesz. Széthúzunk, irigyek vagyunk, 12–16 órát dolgoztatjuk a munkavállalót, de csak nyolcért fizetünk, ha fizetünk. Lépten-nyomon átverjük egymást, nemzettestvéreinket is rabszolgasorban tartjuk… Hadd ne folytassam, fiam!...

     Elgondolkodtam és rá kellett jönnöm arra, ami már amúgy is megfogalmazódott bennem: mi most tényleg ilyenek vagyunk.

Álltam ott megszégyenülve, és csak ennyit bírtam mondani:

-Igaza van!...