Egyszer egy szép napon Tavasz, Nyár és Ősz leültek beszélgetni. Jó barátok voltak, de mivel mindannyian nőneműeknek lettek teremtve, bizony bizony egy kis rivalizálás is kicsendült a szavak mögül. 

  -Ó, kedveskéim, micsoda szép napunk volt amikor először tettem be a lábam a világ kapuján!- szólt Tavasz.- Langyos napsugaraimtól minden életre kelt, a csupasz faágakon bontakozni kezdtek a finom kis rügyecskék, az állatok előbújtak rejtekhelyeikről, az emberek vidáman, mosolyogva beszélgettek sétálás közben! És ahogy mind melegebb sugarakat szórtam, úgy fejlődött minden, a fákon már harsogó zöld levelek nőttek, mi több virágba borultak, illatozott az egész világ! Ó, drágáim, azok ám a szép dolgok, amiket én művelek a földdel! Hát nincs igazam?

 - De bizony, kedves Tavasz, de bizony igazad van- válaszolt neki kissé elmélázva Nyár.- Viszont nektek is el kell ismerni, hogy mégiscsak engem vár a föld minden élőlénye a legjobban, engem szeret, hisz én hozom el nekik a szabadságot, az igazi meleget, nem csak olyan tessék-lássék langyosságot (már megbocsáss, drága Tavasz...). Az én sugaraim tesznek a letöbbet, hisz én érlelem meg a gyümölcsöt, zöldséget, gabonát! Mi is lenne a világgal nélkülem, ugyan mi is lenne?

  -Nyár, édes barátnőm! Maradj is minnél tovább, hisz tényleg, mi is lenne nélküled a világgal?- szólalt meg Ősz szelíden. - Látod, én belátom, hogy szükség van rád, hisz sokszor az én időmbe is be-be lopakodsz, mint egy indián, csendbe besurransz, és én hagylak még pár napot...Mégis azt mondom, barátnőim, hogy nélkülem sokkal szegényebb lenne az egész mindenség! Mert én szelíd vagyok, de lássátok be: gyönyörű! Ki tud még ilyen színeket produkálni mint én? Lám, milyen tarka-barka a ruhám, ami szín Istentől megadatott, az mind-mind fellelhető nálam!  

 Csendben üldögéltek tovább, elmerengve gondolkoztak az elhangzott beszédeken, időnként hümmögve meg-meg csoválták szép fejüket. Egyszer csak hűs szellő kerekedett, halk lépteket hallottak. Körülnéztek és szemük szájuk elállt a csodálkozástól! Gyönyörűségesen, fenségesen megérkezett Tél! Hosszú, szikrázóan ezüstös hajkoronáján gyémánt ékkövek ragyogtak, hideg-kék szeme jegesen villogot. Sima bőre oly hűvösnek tünt, hogy beleborzongtak a gondolatra, mi  lenne, ha megérintenék. Földet seprő hófehér ruhája selyem fényű volt, puhán, mégis jéghidegen omlott le a vállairól. Zúzmarából font öv ölelte körül karcsú derekát. Csengett a hangja, mint a kristály amikor megszólalt:

- Remélem jól elvégeztétek mindannyian a dolgotokat! Tavasz, neked megengedtem, hogy felolvassz, hogy a vetés idejében megtörténjen. Nyár, neked meg azt, hogy megnöveszd, megérleld a sok gyümölcsöt, zöldséget, gabonát. Ősz, gondolom már minden begyüjtésre elegendő időt hagytam neked. Most itt vagyok. Megtettétek amit meg kellett tennetek, hogy én nyugodtan uralhassam a világot. Menjetek be a házba, élvezzétek a munkátok gyümölcsét! Megjöttem! 

Tavasz, Nyár és Ősz felálltak és alázattal köszöntve Telet elvonultak. El kellett ismerniük, hogy az igazi királynő Tél. És ez valahogy nem esett nehezükre ....Az a fenségesség ahogy Tél uralkodott vitathatatlan volt. Lehet szeretni vagy nem szeretni Telet, de ő az akinek be kell hódolni.