Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!

Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.

                                     Egyenesen

 

Akinek azt parancsolta, hogy
fölfelé tartson és így segítsen,
annak ahhoz való hitet, erőt
és kitartást is adott az Isten.

 

Szeretem azokat az utcákat, ahol nem a vasbeton az úr, hanem a fa, élőben a kertben és holtában a szarvazatokban, a ház falában és a kerítésekben.

Van egy hely ezen a világon, ahol majdnem minden fa. Nemcsak a  bölcső, a koporsó és a fakanál fa, hanem néha még a bicska nyele is fa. Fa a kerítés, fa a kapuláb, a sas, fa a kútgádra, és, aki ki bírja húzni a mély ásott kútból, még a hideg kútvizet is favederből issza.

De mielőtt mindezt megtenné, még a kapuig is fahídon keresztül jut el, és onnan fajárdán megy be, és magas falépcsőn megy föl a büszke faház frissen fölmosott tornácába. Aki nem látott ilyent, az könnyen elképzelheti, hogy milyen ez a gondosan kifaragott, fenyőoszlopokkal díszített, muskátlival megrakott tornác: olyan, mint a mennyország tornáca. Azt mondják, annak is van tornáca, oda sem lehet belépni minden jött-mentnek már az utcáról.

A baj ott kezdődik, hogy aki még ilyen szép tornácot nem látott, az valószínű, hogy még mennyországot sem, és akkor hogy tudjam én elmagyarázni, mihez tudjam hasonlítani ezeket a tornácokat, házakat.

Ezek a tornácok, ezek a házak olyanok, mint a mennyország, a mennyország pedig maga a boldogság, amit minden nap, minden órában, minden percen, minden erőfeszítéseinkben keresünk.

Éppen egy ilyen házakkal díszített utcában jártam, amikor hirtelen elszomorodtam, és belém hasított a fájdalom.

Egy ilyen csupa fa, csupa lélek ház udvarában egy körtecsemetét vettem észre, amihez vasdróttal omladozó, hórihorgas, öreg és korhadt kerítést kötöztek ki.

 Nem rovom fel a gazdájának, az özvegyasszony Vilmika néninek, hiszen ő maga is talán három-négy fakerítés életét is megélte és túlélte. Már ő sem annyira egyenes, mint amikor a megüdvözült férjével hajdanán ezt a házat fölépítették. A fiatal körtefának az a veszte, hogy közel született a korhadt közkerítéshez, és ezért őt Vilmika néni alkalmasnak találta, hogy egy vasdrót segítségével, ha nem egyenesen is, de függőlegesen tartsa a kerítést.

Szerettem volna bekérezkedni Vilmika nénihez, és engedélyt kérjek tőle, hogy leoldjam a vasdrótot a zsenge körtecsemetéről, hogy így megóvjam a pusztulástól, vagy, ami annál is rosszabb, a rákényszerített meghajlástól.

Nem az én csemetém és nem az én kertem, és nekem mégsem  mindegy az ő sorsa. Talán azért nem, mert mindannyian Isten kertjében élünk, és néha úgy érezzük, hogy hozzánk is kötöz a sors hajlottat, korhadtat, rohadtat. Ettől úgy éreztem, hogy a körtecsemete rozsdás vasdrótja engemet szorít, engemet vág, engemet mar és engemet próbál lehúzni, leteperni oda, ahol csimaszok és más százlábúak majszolják a meghajlottakat, a földre esetteket.

Hát még ő is, még ez a körtecsemete is járhat ilyen rosszul, kaphat ilyen szomorú és megalázó sorsot? Még a körtefa is szenvedhet emberül?

Én ezt nem fogom hagyni, vagy inkább én ezt nem kellene hagyjam, vagy, talán azt akarom mondani, hogy én ezt nem szeretném hagyni.

Hogyha jól ki vagy inkább benyújtózkodnék, már el is érném az átkozott vasdrótot, és el tudnám oldani. De nem merem, mert az utcában azt beszélték, hogy Vilmika néninek a veje a megyei pártbizottságnál aktatologató, és mindig rendruhában és nyakkendővel jár. Már sokan megjárták vele, már sok embert följelentett a Securitatehoz, és olyanok is voltak közülük, akiket már be is hívattak, vagy, ami annál rosszabb, el is vittek. Az ilyen nyakkendősökkel jobb, ha nem gyűjti meg a baját az ember.

De lehet, hogy az történt, hogy kaptam egy nehéz feladatot, ami elől félreálltam, megfutamodtam. Ha már így sikerült, akkor legalább kellene hallgassak róla, az ilyen dolgokat nem rámáztatja be, nem teszi vitrinbe az ember.

Tehetetlenül vagy talán gyáván a sorsára hagytam, elballagtam a kapu előtt, mint aki már évszázadosan, genetikailag kapun kívüli, kerten túli, családon túli, rokonon túli, határon túli.

Kívüli, túli, túli. Kívülitúlitúlitúli... .

Megtörténik, hogy az ember olyan feladatot kap, amit szeretne teljesíteni, elvégezni, megoldani, ezért megpróbálja, és rájön, hogy túlságosan gyenge, esendő és gyarló.

„Láttyátuk feleim szümtükkel mik vogymuk. Isa pur es chomuu vogymuk.„ (Halotti beszéd 1192)

És ez nem is újdonság. Már réges-régen mások is belátták ezt. Rájön, hogy nem fog sikerülni.

De ennek a körtecsemetének még csak meg sem próbáltam segíteni. Elmentem a körtecsemetétől, de el az utcából is, a városból is, el még az országból is.

Minthogyha egyéb dolga nem lenne, úgy szaladtak el az évek és már az évtizedek is. Mivel éppen azt kívántam, az országba, a városba, az utcába, és ott is Vilmika néni, az özvegyasszony kapuja elébe vitt a sorsom.

Ennek most nagyon örvendtem, mert végre jó hírem van, tovább nem fájdalomról beszélek, hanem vigasságról, győzelemről.

Hallom a vasárnapi szentmise énekének szép szavát és szép dallamát.

Győzelemről énekeljen

Napkelet és Napnyugat,

Millió szív összecsengjen,

Magasztalja az Urat!

Krisztus újra földre szállott,

Vándorlásunk társa lett,

Mert szerette a világot,

Kenyérszínbe rejtezett.

 

Krisztus kenyér s bor színében

Úr s Király a föld felett,

Forrassz eggyé békességben

Minden népet s nemzetet!

 

Milyen jó, hogy itt lehetek most!

Hogy, hogy nem, a ház tornácát a bodzabokor körülvette, és a régi, odakötözött kerítésből már csak egy-két, megroggyant deszkadarab maradt.

A körtefa csemete, amin a vasdrót szorítását sok-sok éven át magamon éreztem, sorsában osztoztam, mintha már nem is létezett volna. Az ő helyében egy gyönyörű, büszke, áldott és bőkezű császárkörtefa dicsérte az Istent. Általa a Gondviselés és az igazság a diadalát ülte.

Egészen biztosan tudtam, hogy az a körtecsemete, amit a sorsára bíztam, az abban a helyben kellett legyen, ahol éppen ez a gyönyörű császárkörtefa áll. Egyazon helyen két császárkörtefa nem nőhet.

Amíg ezen gondolkoztam, tűnődtem, egyszer csak észrevettem úgy emberfej magasságon felül, a körtefa törzséből kiállva egy kétarasznyi, vízszintes, rozsdás vasdrótot.

Most már biztosan tudom, hogy ez az a egyenes körtecsemete, amelyikhez a sors Vilmika néni keze által a megalkuvót, a meghajlót, a korhadtat egyenesen tartás céljából odakötözte.

Éveken át, éjjel-nappal tűnődhetett ez a körtecsemete, hogy mitévő is legyen. Mivel hozzákötözték a megalkuvót, a szervilist, a kollaboránst, ő is azzá kellett volna váljon. Esélye lett volna rá, hogy vékony, fiatal és zsenge törzsével lehajoljon a korhadt kerítéshez, és soha többet ne lássa a napot.

Én, emberként nem tudtam segíteni rajta. „Láttyátuk feleim szümtükkel mik vogymuk. Isa pur es chomuu vogymuk.„ Régi keletű ez a dolog, és még nagyon sokan jártak így. Kibúvót, ha keres, talál az ember.

Elballagtam a kapu elől, a sorsára hagytam.

De van valaki, valami, akit mi Gondviselőnek hívunk, de aki valójában az egy és igaz Isten, aki nem „isa pur es chomuu”, és nem megy el a kapu előtt, hanem segít rajta, hogy a körtecsemete, önmaga a szebbik, az Isten által kijelölt sorsát beteljesítse.

Soha nem hajlott meg, bármennyire is húzták őt lefelé, nem lett belőle megalkuvó, és hogyha már nem menthette meg, nem emelhette föl a hozzákötözött megalkuvókat, arra igyekezett, hogy legalább ő maga maradjon meg egyenesen, és célt soha ne tévesszen, tartson egyenesen az ég felé. Éppen úgy, ahogy ez neki meg volt parancsolva.

És tette ezt minden percen, mert bírta a Jóisten áldását és irgalmát.

Én pedig azt hittem akkor, hogy be kell nyúljak a kerítés fölött, és el kell szakítsam azt az átkozott és nyomorult vasdrótot, ami őt a megalkuvókhoz, a nyomorultakhoz, az elveszettekhez le kellett volna húzza.

Kerten kívüli gondviselő próbáltam lenni én, nem tudtam róla, hogy a világ fölött van egy másik, igazi Gondviselő, ami bent van minden kertben, minden házban, minden pincében, minden börtönben. Bent van a szabadságban, és bent van a zsarnokságban. Bent van az életben, és bent van, ott van az elmúlásban.

 Aki anyától született, annak csak két út létezik. Nekifoghat az életnek, és élheti az életét úgy is, mint a komló: egyenesen tartó gerinc nélkül, kúszva-mászva, keresve valami erőset, ami az ég felé kapaszkodik, és magával együtt őt is az ég felé viszi. Sorsában jó az, hogy hozzá egészen biztosan nem kötöznek vasdróttal omladozó, korhadt kerítéseket, hiszen ő maga is rászorul a rákapaszkodásra.

A másik út a körtefáé, aki egyenes gerincével, törzsével már szinte fölkínálja a Vilma néniknek, hogy az omladozókat, a megalkuvókat rozsdás dróttal hozzákötözze. És akkor vagy együtt indulnak az ég felé, vagy együtt nyuvadnak bele a vízszintességbe, az enyészetbe.

Nem mi döntjük el, és nem is mi választjuk a mi sorsunkat, nekünk ahhoz elég erőnk nincsen. A magasból lenéz ránk az Isten, és hogyha arra érdemesnek tart, akkor ő, aki minden kertben bent van, és mindennek a gondját viseli, megszabadít minden köteléktől, minden tehertől, ami megakadályozna minket abban, hogy egyenesen és méltóképpen az ég felé tartsunk. És az ekképpen indulók minden órában, minden percen, nem csak nyáron, hanem télen is, merőlegesen és egyenesen az ég felé tartanak.

Mert a világ, a minden teremtmények világa nagyot nyert a körtecsemete vígabbik sorsával. Hatalmas lett és erős, és folyamatosan az ég felé tart. Közben tavasszal, virágzáskor szorgalmas méheket etet, kik a lábaikon már combközépig virágporosak. De most, nyáron is megszámlálhatatlanul sok méhecske és dungó szipókázik alatta a mézédes császárkörtéből.

És a végén, miután láttam a körtefa diadalát a meghajlás és a megalkuvás fölött, én magam is nyugodtabban, békésebben és vidámabban távozok. El.

Azóta bármerre járok és látok egy ég felé törekvő, egyenes, nem megalkuvó, nem meghajló isteni teremtményt, már nem aggódok érte. Most már tudom, hogy az igazak, a bátrak sorsára maga az Isten vigyáz. Akár drukkolhatunk, szurkolhatunk is nekik, mint egy stadion lelátóján a kedvenc csapatunknak, de a labdába mi nem tudunk belerúgni, a játék kimenetelét mi nem tudjuk eldönteni.

Lehet, hogy a Vilmika néni körtefája nélkül ezt soha nem tudtam volna meg.

Jó tudni, hogy, aki egyenesen az ég felé tart, azt maga a Jóisten hívta meg, és sorsára is ő vigyáz.

Zonda Attila

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Megtekintések: 47

Szólj hozzá !

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.

Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz

Hogyan segíthetsz?

PayPal segítségével

adományozok itt

átutalással

Számlaszámunk:
10700488-66317874-51100005
(CIB Bank Zrt.)

nemzetközi átutalással
IBAN számlaszámunk:
HU62 1070 0488 6631 7874 5110 0005
SWIFT/BIC: CIBHHUHB

Az adományozás adómentes.


Önkéntes munkával

Jelentkezz és írj az alapitvany@erdelyimagyarok.com email címre!

© 2021   Created by erdelyimagyarok.com.   Működteti:

Bannerek  |  Jelentse észrevételét  |  Használati feltételek