Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!

Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.

Zonda Attila: Énekeljetek! könyv, Bukarest, 3. rész

Bukarest

Énekeljetek! 3. rész

Már nem hányódtam sokat az oltyeánok fővárosában, Craiován. A regiment orvos-tisztje,
miután megvizsgált, úgy látta jónak, hogy a súlyos fejsérülés után nem maradhatok
kivizsgálás nélkül. Attól tartottak, hogy ott, a koponyán belül is sérülhettem, amitől az ember
akár vicces is lehet, vagy egyéb, más lelki torzulás keletkezhet.
Bármi is történhetett a koponyacsontomon belül, a román nemzeti- és államérdek az volt,
hogy komolyan ki kell vizsgálni, mert a román haza román katonája csak akkor védheti
eredményesen a román hazát a magyarok karmaitól, hogyha ép és egészséges a román katona
román lelke.
Ezért hát megjelent a kezelőben az ágyam mellett négy katona, hordágyra tettek, és úgy
vittek át az ezred melletti katonai kórházba. Kicsikék voltak, így hát a majdnem két méteres
székely bakát felváltva, négyen vittek.
Úgy, alulnézetből a világ, az oltyeán ezred katona világa egészen más volt, ezek az icki-
ficki román katonacskák hirtelen olyan nagyra nőttek. Nagy nézősereg verődött össze
körülöttem. Közülük is egy fekete szempár tűnt fel, pont az, amelyikkel én kétszer igen
komolyan szembenéztem: egyszer az ő ágyánál, az ő takarója alatt, másodszor pedig, amikor
eldöntöttük, hogy összecsapunk a tankjavító műhely udvarán.
Nyesztor volt az, aki már deréköv, nadrágszíj és tizedesi rangjelzés nélkül állt mellettem,
hogy utoljára láthasson. Talán a bebugyolált és vérrel áztatott turbános fejem hatotta őt meg
vagy megbánta, amit velem tett egy magyar népdal egyetlen szakaszáért:


Esteledik a faluban
Haza kéne menni.
Attól félek a legények
Meg akarnak verni.
Ne bántsatok jó pajtások,
Nem vagyok az oka.
Szeretek egy barna kislányt
Nem tehetek róla.

De most így, alulnézetből észrevettem, hogy a fényes, fekete szeméből valami kigördül,
és a sötétbarna arcán a gravitáció parancsa miatt lepotyog. Könny volt az, a lehető
legőszintébb könny, mert az akarata ellen gördült ki. Megtudtam, hogy őt egy moldovai
büntetőtáborba vitték, de ott is szerencséje volt, mert éppen ott született ő, Bákó megyében.
Nem kívántam neki rosszat, mert mindig tiszteltem az ellenfelemet. Hogyha én ökölre
megyek a fajtámért, ő miért ne tehetné? Az én nemzeti érdekem, hogy ott Olténiában, az
emeleti vaságyon, szabadon szóljon a magyar ének, sértette az ő román nemzeti érdekét.
Nem lehetett önző ember, mert a maguknak való, önző emberek csak a hasukkal
törődnek, és nem mennek ökölre, vagy, ahogy mi tettük, vérre egy közösségért. Ezért hát
magamban azt mondtam:
- Isten veled Nyesztor, megálltad a helyed!
Ott, a hálóban a sok román katona csak duzzogott a magyar ének hallatán, de rajta kívül
egy sem akadt közülük, aki odacsapjon egy székelynek. Mindeniket zavarta a magyar nóta, de
közülük csak egy volt, Nyesztor, aki tenni is mert valamit. Én értékelem.
Úgy a járdán még azt is észrevettem, hogy spekulált a négy román katona, nem cipeltek
körbe a kapukon, hanem rövidítettek, inkább a közkerítés két deszkáját levették, és úgy vittek
át a szomszédos katonai kórházba.
Itt sem szemeteltem sokat, mert az itteni orvos-tiszt egy kivizsgálás után úgy döntött,
hogy a vidéki román város orvosi felszereltsége nem elég ahhoz, hogy belássanak a
koponyám mögé, megnézzék az eszemet vagy a lelkemet, ezért tovább küldtek a bukaresti
központi katonai kórházba. Itt csak addig tartottak, amíg bepótolom a vérveszteséget, annyira
felgyógyulok, hogy lábra állhatok, és egyedül utazhatok a messzi, román fővárosba.
Bukarestben már az állomáson szörnyű látvány fogadott, mert friss volt még a földrengés
nyoma. 1977. március 4-én a Richter-skála szerint 7,2 volt a földrengés erőssége, a halottak
száma 1570, a sérültekké 11000. Nemzetiségi statisztika nem volt és nem is lesz, mert egy
intézmény nem tudja eldönteni, hogy Joan János-e. Ez sokszor még Joannak sem sikerül.
Az oltyeánok városában beszélték a földrengés után, hogy az olténiai áldozatok hallatán,
a székelyek küldtek többek közt egy nagy kamion palackozott borvizet a polgártársaknak.
Miközben az oltyeán polgártársaink ürítették le a borvizet, egyiknek eszébe jutott, hogy
megkérdezze a románul tudó székely sofőrt, hogy Székelyországban hányan haltak meg a
földrengéskor.  A sofőr nem tudott halálos áldozatról. Erre fel az oltyeánok kirángatták a
székely sofőrt a kabinból, és addig ütötték, rúgták, amíg szörnyethalt.
A felesége kapott az elhunyt férje vállalatától egy sofőrt, aki a kamiont hazahozza. A
vállalat igazgatója elintézte, hogy feketén az agyonvert sofőr koporsóját is hazaszállíthassák.
Ezt a történetet nem tudom alátámasztani bizonyítékokkal, de másfél éves tapasztalataim
végett el tudom hinni.
A románok fővárosában, Bukarestben már a romok eltakarításán dolgoztak, de
legfőképpen azon igyekeztek, hogy a romok közt található emberi maradványokat fölkutassák
és kiszedjék. Gyakori látvány volt, hogy egy magas darutól lógva lefelé katonák mintha
úsztak volna a levegőben. Orruk szimatja szerint jelezték a darunak, hogy erre, erre, mert itt
érzek valamit. Az épületek tetején itt-ott már emberek dolgoztak. Miközben a román
fővárosban a járdán a katonakórház felé tartottam, egy magyar szó lepett meg:
- JAJ!
Sok ember számára tisztázatlan, hogy mi a különbség a nacionalizmus és a sovinizmus
között. Ezen a témán a médiában vagy politikusi berkekben közpénzen sokan és sokat
vitatkoznak. Engemet ez a fele nem érdekel. Bárki dobhat rám követ, akár úgy is, mint
Nyesztor, de én most is azt mondom, hogy ha a Jóisten közelébe volnék, és volna rá
hatalmam, azt a JAJ-t tiszta lelkiismerettel kicserélném VÁJ-ra! Egyszerűen csak azért, mert a
JAJ-t az én fajtám, a magyarok mondják, és nagyon sokszor éppen azok miatt, akik VÁJ-t
mondanak.

Leginkább azt szeretném, hogy ezen a nagy csillagon, ahol annyi hely van mindenkinek,
hogy bárkinek jusson haza, se JAJ, se VÁJ ne lenne. De ha már ilyen a világ, és haza csak a
VÁJ-nak van, nekem nincs, akkor csak egy felé tartozok, mert kétfelé nem tartozhatok. Szíve
csak egy van minden embernek, még a hazátlan embernek is.
Már közel jártam a bukaresti katonai kórház épületéhez, amikor egy nagy puffanást, és
utána egy mélyen elnyúló, keserves JAJ-t hallottam. Hátranéztem. Mögöttem a járdán egy
munkaruhás, középkorú férfi feküdt hanyatt, széttárt karokkal és lábakkal. Hogyha VÁJ-t
mondott volna, akkor is fölvettem volna, de ez a munkásember azon a nyelven, (talán)
búcsúzott az élettől, amelyikre édesanyám tanított, és amelyiken ott, az emeleti katonaágy
tetején nem énekelhettem el egy kedves népdal második szakaszát.
Lehajoltam, fölemeltem a járdáról a JAJ testvéremet, és a vállamra vettem. A járdán a feje
helyén egy tenyérnyi vértócsa maradt. Már közel jártam, ezért hát viszonylag gyorsan elértem
a katonakórház kapuját. A vállamon keresztbe hason fekvő ember nem volt akkora, mint én,
de jól meg volt a súlya. Ezért megörvendtem, hogy a katonakórház kapujában szolgáló altiszt
és tizedes, komolyabb ellenőrzés nélkül beengedett a kórház udvarára. Csak annyit mondtam
nekik, hogy:
- Haldoklik, haldoklik!
Csakhogy másképpen, az ők nyelvükön:
- Moare, moare!
Csak mondtam, hogy hamarabb beeresszenek, de akkor még nem tudtam, hogy igazat
beszéltem.
Bent a kórház udvarán nem tudtam eldönteni, hogy melyik osztályra vigyem. Szemben az
idegosztály látszott, de nem tartottam azt jónak. Odébb a szívesek voltak, hát arra indultam.
Az ajtóban egy fehérruhást kérdeztem meg:
- Ide behozhatom-e?
Miután a haldoklóval a vállamon elmeséltem, hogy mi történt, azt mondta, hogy az
ortopédiára vigyem, ott van átellenben. Ő nem engedi meg, hogy ide bevigyem.
Nyilván, törtem a románt, és talán ezért lökdöstek egyik osztályról a másikra.
Romániában egy székelyföldi magyar egyáltalán nem lepődik meg ezen. Ő itt Romániában,
Bukarestben, a kardiológia legfelső lépcsőjén úgy gondolta, hogy egy magyar katona vállán
csakis egy másik magyar lehet, ezért hát ez a két magyar csak semmit se siessen a románok
fővárosában, várja ki a sorát!
Nem volt rövid az út az ortopédiáig és már az erőm is fogytán volt. Meg is voltam
rémülve, mert a munkásember keze már erőtlenül kiegyenesedve fityegett előttem. Attól
féltem, hogy nekem az erőm fogy, neki pedig az élete. Talán már el is fogyott, és éppen az én
vállamon, miközben én itt, a románok fővárosában futkosok vele az egyik osztály ajtajától a
másikig.
Itt, az ortopédia előtt erőm már alig volt, mert nemcsak az út volt hosszú, hanem
lépcsőket is kellett másszak, fel is, le is. Már nem törődtem a katonai szabályzattal, nem
kérdeztem meg senkitől, még az ajtó között sem, hogy bevihetem-e. Egyszerűen bevittem,
mert már remegett a lábam alattam, és attól tartottam, hogy vele együtt összeesek. Nekem
rossz lett volna, neki pedig végzetes.
Nem bírtam tovább, és az ortopédián egy üres ágyra lefektettem. Ott az ágyon fekve a JAJ
testvérem semmi életjelt nem mutatott. Már! Egy orvost is kerestem, akit szinte
odaráncigáltam. Ő a csuklója erét fogta a kezében, de azt sem sokáig. Egyszer csak lehajtotta
a fejét, maga elé nézett és ennyit mondott:
- Gata!
Nem nekem mondta, már ennek a szegény embernek sem mondhatta, hanem csak úgy
önmagának: Gata! Ez az én és a JAJ testvérem nyelvére lefordítva annyit jelent: Kész! De ezt
már csak én hallottam.

Nem voltam felkészülve, hogy ilyenkor mit kell tegyek. Ezek után most már nem
érdekelt, hogy kiderül az, hogy magyar vagyok és keresztény, Bukarestben az a fajta, aki nem
három keresztet vet, hanem csak egyet. A testvérem kezét a mellkasára, egymásra tettem,
majd keresztet vettem. Egyet, ahogy otthon szoktunk, és úgy, ahogy ő is szokott, amikor még
élt és tehette.
Soha nem tudtam meg semmit arról az emberről, de nekem akkor az a JAJ is elég volt.
Lassan elballagtam az ágyától körülbelül olyan lépésekkel, ahogy otthon a faluszéli temetőbe
kísérjük a társainkat. Miután kiértem az ortopéd kórház elejébe, nem akartam tovább menni.
Nem is tudom, hogy meddig álltam ott, mert olyankor az ember nem néz az órára.
Ott nem tehettem meg, de felfogadtam, hogy bárhol leszek ma este, bárhol fogom
eltölteni az éjszakát, bemegyek a fürdőbe, vagy akárhová, és elmondok az ő üdvösségéért egy
Mi Atyánk-ot úgy, mint ahogyan a Kárpátokon túl, odahaza, Erdélyországban szoktuk
mondani: letérdelve, az ég felé nézve, két kezet összefogva és hangosan.
Miután felocsúdtam, eldöntöttem, hogy mégis csak kell teljesítsem a román katonai
kötelességemet, és el kell jussak az ideggyógyászatra. Oda küldött az oltyeán orvos-tiszt, mert
fejsérülést szenvedtem, és valami olyan készüléket kellett a fejemre tegyenek, ami csak itt,
Bukarestben van. Nem jegyeztem meg a nevét, de valami encefalográmának hívják azt az
agyvizsgáló gépet.
Az ideggyógyászat egy fás, zöld lombos részen volt és egy kicsit hegyre kellett menni.
Mielőtt elindultam, kerestem egy vízcsapot, hogy a zsebkendőmmel lemossam az alvadt vért,
az én JAJ testvérem utolsó csepp élő vérét, szíve utolsó dobbanásainak eredményét. Éppen a
mellemen volt, mert úgy vittem, hogy hátul lógattam le a lábát és elől a fejét. Azért döntöttem
így, hogy hátha útközben mondana valamit, reményeim szerint, magyarul.
Egy vízcsapnál lemostam a katonakabátomról az alvadt vért. Így is maradt egy vizes folt,
de így legalább bemehettem az itteni orvos-tiszthez, az ideggyógyászat parancsnokához.
Szalutálni senkinek sem szalutálhattam, mert akkora turbán volt a fejemen, hogy a
katonasapka nem fért rá, márpedig a katona szabályzat tiltja a szalutálást sapka nélkül.
Sokat nem kellett meséljek az orvosnak, hiszen a lepecsételt borítékból kivett papíron
minden le volt írva. Egy nővér megmutatta az ágyamat, pizsamát adott, és elzárta a
katonaöltözetemet. Az első utam alkalmával megtudtam, hogy a csendesebbek között vagyok.
Az épület túlsó szárnyában, az alagsorban vannak azok a katonák, akik nem ennyire
csendesek, gyakran üvöltenek, üveggel és késsel vagdossák össze magukat, verekednek és
közveszélyesek.
De itt fent az elit gárda van, akiknek csendesebb a bajuk. Szerencsém volt azzal, hogy
nem vették figyelembe, hogy én is verekedtem, mégpedig életre, halálra egy magyar
népdalért. A Nyesztorral történt nagy megmérettetés után feltűnt nekem, hogy sehol sem
kapom a verekedő katonának kijáró ellenszenvet, gyűlöletet és bosszút. Pedig a katonai etikett
szempontjából igen súlyos bűncselekményt követtem el. Éppen a másfélezer ember halálát és
a kétmilliárd dollár kárt előidéző földrengéskor én verekedtem. Közlegény voltam, és egy
másodévest, sőt, tizedest ütöttem, a parancsnokomat.
Kisebbségi voltam, és abból is az a fajta, amelyik álmában is az ország megcsonkítására
törekszik. Romániában nem volt rejtőzködő ellenségnek tekintve sem tót, sem szerb, sem
makedón, görög, zsidó, ukrán vagy cigány. Tőlük nem féltek, csak tőlünk féltek, magyaroktól,
de azok közül is inkább azoktól, akik a Kárpát-kanyarban, az ország közepében éltek, és
székelyeknek nevezték. Sehol az egész Regátban nem tapasztaltam ezért semmilyen
ellenszenvet. Még itt is, az idegosztályon is a legjobb kórterembe fektettek, ahol ketten
voltunk közkatonák, a többiek tisztek voltak. Pedig aztán nekem protekcióféle tényleg
semmilyen nem volt.
Azon a márciusi estén is korán sötétedett, de én ezt egyáltalán nem bántam, mert azon a
napon sok minden történt velem a nehéz utazáson kívül, és még volt egy ígéretem, amit a

Jóistennek, a JAJ testvéremnek és magamnak tettem. Annak az ismeretlen magyar munkás
embernek a lelkéért, akinek az arcára már nem nagyon emlékszem, el kell mondjak egy Mi
Atyánk-ot.
Hamar megtaláltam a mosdót, és ott is a tusolót, ahol van egy műanyag függöny, ami
mögé beállhattam imádkozni magyarul és annyira hangosan, hogy legalább én halljam a saját
hangomat.
Imádkozni mindig szerettem, és főleg lefekvéskor az esti imádságot vettem rendkívül
komolyan, az Ó, Édes Istenem kezdetűt. A legtöbbet mindenik közül a Mi Atyánk jelentett
számomra. Amikor a Mi Atyánk-ot imádkozom, akkor azt Jézus után mondom, mert ezt az
imádságot először ő mondta, és ő hagyta ránk. Arra gondoltam, hogy aki Jézusnak atyja, az az
én atyám is, és éppen ezért a Mi Atyánk. A Jézusé és az enyém és azé a munkásemberé is, aki
talán Bukarestben éppen egy székelyföldi magyar ember vállán adta ki a lelkét.
Aki a Mi Atyánk-ot imádkozza, az imájában közelebb tudja hozni az eget a földhöz,
Istent az emberhez. Ilyenkor úgy érzem, mintha átlépnénk gyarló emberi korlátainkat, mintha
valamennyivel közelebb állnánk Istenhez, a mi Atyánkhoz, mintha ez az imádság lajtorja
lenne ember és Isten között.
Ezért hát ott Bukarestben az ideggyógyászaton, a csendesebb idegbetegek részlegén, a
mosdó tusolójában, a műanyag függöny mögött magyarul, hangosan elmondtam a Mi Atyánk-
ot.
Azóta megváltoztatták. Hozzáragasztották azt, hogy tiéd az ország, a hatalom és a
dicsőség. Ezt én nem tapasztaltam a kardiológia osztály legfelső lépcsőjén. Azért térített meg
engemet az a fehérköpenyes ember, mert törtem a románt, és ő magával szemben két magyart,
két bozgort, két hazátlant látott. Nem tudom biztosan, de lehet, hogy éppen ezen múlott a
szegény magyar testvérem élete. Neki nem minden perc, hanem minden másodperc számított
volna.
Ezért hát nem azt a változatot szoktam imádkozni, amelyik arról szól, hogy ez az ország
az Istené volna. Mert ha ez az ország az Istené volna, akkor minden másképpen volna.
Erdélyország ezer évig az Istené volt, és ettől az Isten is, sőt, a benne lakó egy néhány oláh
cigány is boldogabb volt. Amikor a Mi Atyánk-ra készültem, még egyetlen változat volt, az,
amelyiket Jézus hagyott ránk.
Azóta már édesanyámat is magához szólította a Mi Atyánk. Már életében rám hagyta az
imakönyvét, és most is a kezemben tartom.
Ezt az írásmódot követem.
Itt a tusoló műanyag függönye mögött egy kis időre, egy miatyánknyi időre
Magyarország lett.

Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben,
szenteltessék meg a te neved;
- jöjjön el a te országod;
legyen meg a te akaratod,
miképen mennyben,
azonképen itt a földön is.
– Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma,
- és bocsásd meg a mi vétkeinket,
miképen mi is megbocsátunk az ellenünk vétőknek.
– És ne vigy minket a kisértésbe,
de szabadits meg a gonosztól.
Ámen.

Másnap elég korán ébredtem. Amióta megkaptam az ütést, azóta egy éjszakát sem
aludtam valóságosan, mert nem volt olyan párna, amelyik nem sértette volna a sebet. Most,
mivel még a tetejében teljesen ismeretlen emberek között és idegen kórházi ágyban voltam,
sehogy sem ment az alvás.
Hazafelé gondolkoztam, gondolataim messze az örök hó birodalmán, a Kárpátok bércein
túl jártak. Valahogyan a szüleimet kellett értesítsem, ami igen nehéz feladatnak tűnt. Már
majdnem egy éve minden levelemet úgy kezdtem, hogy hála Istennek, jól vagyok. De ez itt
már nem megy, most ezzel a beidegződött hazugsággal hamar lebuknék. Aki olyan jól van,
mit keres a bukaresti katonai kórház kórtermében?
Talán szerencsémnek nevezhetem, hogy mellettem, az ablak melletti ágyon aludt egy igen
túlsúlyos román román katona, Florin. Pontosan nem tudom hány kiló volt, de biztosan
százhúszon felül. Ő egy mozgó enciklopédiával ért fel akkor nekem. Mindent tudott, és
hogyha feltétlen őszinte és reális kell legyek, akkor én ezúttal nyíltan ki kell mondjam, hogy
Florin egy bukaresti gengszter volt, egy a sok közül. Őt már azelőtt ismertem, hogy
megláttam volna.
Nincsen olyan katona ebben a kerek országban, aki ne tudná, hogy Olténiában a
legnagyobb ellenség nem a magyar, hanem a moldovai. Ők a XIX. században valahogy
egyesültek, de azt hiszem, hogy ők is olyanképpen, mint mi, erdélyiek velük.
Az oltyeán a moldovairól azt tartja, hogy proszt, azaz, hogy buta és mindig éhes. Nem
tudsz annyit enni adni, hogy jól lakjon. Rólunk, erdélyiekről az a hír járja, hogy nekünk
mindig eltávozás kell, haza akarunk menni Erdélybe, és hogy semmivel nem vagyunk
megelégedve: sem renddel, sem tisztasággal, sem az étel minőségével. Rólunk, székelyekről
azt mondják, hogy inkább a szuronyt szúrd a hasadba, mint hogy egy székelyt megsértsél. A
bukarestiről azt tudtuk, hogy ő valójában nem is katona, mert mindig smekerkedik.
Gyakorlatozni sem jár, semmiféle hasznát nem lehet venni. A kezelők és a kórházak vannak
tele velük anélkül, hogy egy karcolás is lenne rajtuk. Mindenkit lefizetnek külföldi
cigarettával és itallal.
Az én bukarestim is korán kelt, és tudásának legjavát már éhgyomorra át is adta nekem.
Megtudtam tőle, hogy ő azon kívül, hogy három keresztes, azaz ortodox román, még
bukaresti is, ami számomra egy kicsit ijesztő volt. A vidéki románok is, kimondom,
haragudtak a székelyekre, akiket a származási megyéjük szerint azonosítottak be, de ezek a
bukarestiek tudták is, hogy miként tehetnek a legtöbbet ellenünk.
Valójában ő nem is kivizsgálás vagy gyógyulás végett volt bent, hanem azért, hogy pénzt
csináljon, mégpedig minél többet. Tőle mindent meg lehetett rendelni: alkoholt, amerikai
cigarettát megvesztegetésre, tiltott nyugati magazinokat, stb.
Már aznap igénybe kellett vegyem őt, a gengsztert. Levelet kellett írnom haza, de boríték,
levélpapír és bélyeg nem volt a kórház területén, ezért hát őt kértem meg, hogy szerezzen. Ő
minden este hazaszökött a kerítésen keresztül, és virradatkor már ott volt az ágyban. Így hozta
nekem is másnap hajnalban a borítékot. Árat olyant mondott, amilyent soha az életben nem
hallottam levelezőborítékért. Plusz még az a balsors is érte befelé jövet, hogy az őrség
elkapta, és megtalálták nála a borítékot.
De ugyebár ő bukaresti és gengszter, ezért hát föltalálta magát, és elmondása szerint, a
kabát alól, az ingzsebéből kivette a saját Kent cigaretta csomagját és odaadta az őrségnek,
hogy ne vigyék őt el. Természetesen, hogy levélpapírnak, bélyegnek, borítéknak, sőt, a
Kentnek olyan árat adott, amilyent csak akart. Nem apellálhattam.  Persze, ezt mind én kellett
kifizessem, mert nekem kellett a boríték, hogy értesíthessem édesanyámat, édesapámat az
állapotomról, és megadjam az új címemet.
Az utolsó havi zsoldom mindenestől ráment a levélírásra és a Kentre, semmi pénzem nem
maradt. Persze, én tudtam, hogy hazudott, de neki nem volt konkurenciája, ő volt az egyetlen
kapcsolatom a kinti civil világgal.

Abban hamar megegyeztünk, hogy az ők hazájuk szolgálatát inkább a százados
elvtársakra bíznánk, mivel hogy ők igen jól keresnek vele. Abban is egyetértettünk, hogy ő is,
én is minél hamarabb újból civilek szeretnénk lenni, még a másfél év lejárta előtt.
Természetesen, az én korábbi és majdnem biztos szabadulásomra is volt neki egy receptje.
Az első ötlete az volt, hogy menjek le a föld alá a „viccesek”-hez és tanulmányozzam
őket. Figyelmeztetett, hogy ott szörnyű dolgokat és állapotokat fogok látni, bűzt, bogarakat,
szemetet. Köztük vannak, kik vagdossák magukat, ami egy idegbetegség tünete lenne, de
olyan, amivel szabadulni lehetne. A kérdés csak az, hogy bírom-e én, hogy úgy vágjam össze
a testemet, hogy a vérem is kiadósan folyjék. Megpróbáltam a mosdóban, de nem ment. Fájt.
Ezért újból leküldött a viccesekhez, hogy nézzem meg, hogy ők ezt hogyan csinálják, de
sajnos egy sem vállalkozott a bemutatóra, csak legalább kéthavi zsoldért. Nekem pedig már
egy árva lejem sem maradt, mert éppen Florin vette ki a kezemből az utolsót.
A középiskolás biológiai ismeretemből kiindulva próbáltam eldönteni, hogy testem
melyik részén van a legkevesebb idegvégződés, aztán elővettem a bicskát, és oda akartam
szúrni. Vér is buggyant, de nagyon-nagyon fájt. Be kellett lássam, hogy nekem, székely
legénynek, úgy néz ki, sűrűbben vannak az idegvégződéseim, és ezért ejtettem ezt a kórképet.
Florin, látva a kudarcomat, az epilepsziás krízist javasolta. Ezzel már sokan szabadultak,
és szerencsére ebből a fajtából lent a vicceseknél két igazi is van. Ha gyakran járok le, és
elkapok egy epilepsziás krízist, akkor már adott az út a szabadulás felé. Hiába is figyeltem,
reál krízist nem kaptam el, de a szerencsétlen beteg egyik szobatársa hitelesen leírta a
tüneteket. A lényeg benne az, hogy eszméletvesztéssel jár, a szája habzik, arca vértelen,
sápadt, és semmire nem reagál, semmit nem érez.
Realizálhatóbbnak találtam ezt a kórképet, ezért hát nekifogtam a készülődésnek. Arra
nem gondoltam, hogy ez megint Florinnak a zsebe körül fordul meg, oda megy be. Ez a
földön kívüli állapot, sápadtság, érzéktelenség, pulzusszám változás nem jön be csak úgy
simán, hanem hozzá legalább három fiola koffein kell. Florin azt mondta, hogy nálam csak
négy fiola lesz eredményes.
A szüleim értesítésével egy kicsit melléfogtam. Arra számítottam, hogy a levél
Erdélyországba menet három nap, egy nap olvassák, és jövet is három. Nem így történt, mert
a harmadik nap hajnalán arra ébredek, hogy a kórterem ajtajában, jobb és balkezében
csomaggal tele, ott állt édesapám. Nem hitték el, hogy jó dolgomban vagyok itt, és ezért
rögtön azzal kezdtem, hogy fennebb húztam a turbánt, és megmutattam, hogy csupa pár öltés
az egész. Láttam rajta, hogy megnyugodott, ennél sokkal rosszabbra számított.
Egy háromliteres, csigolyával font korsóban igazi, hatvan fokos szilvapálinka volt. Azt az
ezredesnek adattam, a százasokat azoknak, akikkel nekem dolgom volt. A csomag egyik
legfontosabb eleme az a híres nyári szalámi volt, ami nyáron sem romlott meg, olyan száraz
volt. Ezt természetesen Florin is észrevette, és közölte, hogy itt a katonakórház területén
ilyesmit tartani szigorúan tilos, de ő értem az ő nagymamája hűtőjébe beteszi. Ezúttal sem
hittem neki, de mégis beleegyeztem, és csupa egy rudat tartottam meg most már magunkkal,
mert amióta édesapám meglátogatott, és Florin megkóstolta édesanyám zserbó szeletét, azóta
testvérien éltünk.
Mondanom sem kell, hogy a nálam hagyott szalámit megelegettük, de a másik kettőt még
a mai napig nem láttam meg. Egyszer kértem tőle, hogy hozza be az egyiket, és ezt ő meg is
ígérte. Másnap hajnalban a százhúsz kilós közlegény-katona lihegve jött be a kórterembe, és
rémült arccal adta elő a szokásos történetet. Éppen amikor befelé átugrotta a kerítést, hát mit
ad a kedves Isten, ott terem az őrség, és ő ijedtében a rúd szalámit a martilapik közé dobta. Az
még nem lett volna baj, de ott termett egy nagy lombos kutya, a szájába vette, és
beazonosíthatatlan irányba és helyre vitte. Nem volt más választásom, el kellett fogadjam a
helyzetet.

A világért sem bántottam volna meg Florint, az „alaptalan” gyanúsítgatásommal, hiszen
nélküle még epilepsziás sem lehetek és akkor nem lesz szabadulásom. Akkor pedig végleg
elbúcsúzhatok a magyar tanári főiskolától. Az igazi krízisig még kellett várjak, mert a koffein
fiola nagyon drága volt, és csakis által juthattam hozzá.
Mintha a Jóisten hozta volna a kórterembe, a velem szemben lévő fal melletti ágyba azt a
csontra száradt, öreg ezredest. Valamiféle idegi baja volt az öreg ezredesnek is, ami az
életrajza szerint nem is volt meglepő. Ennek az idegbajnak az egyik tünete az volt, hogy
bedugult hátul, és már napok óta nem volt széklete.
Sok kitüntetése és rangjelzése volt az öregnek, és ezt akkor láttam, amikor a kabátját, nem
őt, a fogasra felakasztották. Őt is megbírta volna a fogas, és még hozzá a lába sem ért volna
le. A menye mesélte el nekünk, hogy mekkora hőstettet hajtott végre az apósa a ’44-es
háborúban.
Történt, hogy a hadi helyzet akkor a Horthy magyarjainak a javára dőlt el, és az öreg
ezredjét valahol ott Plojesti körül szétverték (tük). Az öreg, akkor még fiatal volt és hadnagy,
egy zöldséges kertben bújt el a paradicsomok közé. A magyaroknak gyanús volt a
paradicsomos, ezért úgy biztonságból hosszú sortüzet lőttek a paradicsomosba.
A mesélő szerint eltalálták a hadnagyot, de csak az egyenruháját lyukasztották meg. Az is
elég volt neki, mert akkora sokkot kapott akkor, hogy minden nyáron, paradicsoméréskor
utolérték a krízisek. Most éppen azért hozták be, hogy az idei krízist megelőzzék, de
legfőképpen, hogy üzemképessé tegyék alatta a lyukat.
Az orvosok a székrekedést idegalapon, gyógyszer által nem tudták kezelni, de nekem,
közlegénynek ez sikerült. Úgy általában szoktam gondozni az öreget, amiért a menye szokott
adni hol ötven, hol száz lejt. Erre nagy szükségem volt, mert szabadulni szerettem volna,
ahhoz pedig epilepsziás krízis kellett, amihez négy koffein fiola szükségeltetik, amit nekem
Florin igen drágán fog behozni.
Lehet, hogy éppen édesapám volt az a tüzér Horthy kormányzó urunk seregében, aki a
román hadnagyot megijesztette. De ha nem is ő, akkor is bocsánatot kérek azoktól a magyar
katonáktól, kiknek az ellenségét én olyan odaadóan ápolgatom. Lehet, hogy a kórterem
fogasát kéne hozzávágjam, de én azért nem hogy ötven lejt nem kapnék, hanem egy jó pár
évet. Ezért hát elvtelenül, de ápolom az öreget.
Eszembe jutott, hogy a szülőfalumban a székrekedést szappancsappal gyógyították. Az
elvásott, házi mosószappanból egy sarkot levágtak, és azt feldugták. Lett utána olyan bőséges
ürítés, hogy belül már semmi sem maradt. Szappan a kórházban is volt, és amikor senki sem
látta, neki fogtam a műveletnek. Az ezredest nem kellett meggyőzzem a terápia helyességéről,
mert önkívületben volt, így hát a pizsama nadrágot le, a szappancsapot fel, és a
mutatóujjammal még fennebb.
Abból indultam ki, hogy Szőcs doktor úr is, mielőtt a vakbelemet kivette, elaltatott, és azt
tett velem, amit akart. No, most én is olyan vagyok, mint Szőcs doktor úr, csak nem vágok,
nem varrok, csak egy darabka szappancsapot dugok fel ennek a román embernek oda, ahol
különben is egyen irányú forgalom van. Volt eszem, mert a csíkos pizsama nadrágot gyorsan
vissza is húztam, ha robban, robbanjon abba, ne a szemem közé.
És lőn. Egy-két perc eltelte után, egy sajátságos és leírhatatlan akusztikai kíséret mellett,
az öreg ezredes, akit Horthy atyánk emberei megijesztettek a paradicsomosba, ürítkezett. Még
a nagy pók hasa is lelohadt a pizsamanadrág rovására. Én nem tudom hogyan, de még a
gyönyörű szép menye is előkerült, de úgy, hogy már a csattos pénztárcáját a kezében fogta. Öt
darab százast adott nekem, ami igen nagy összeg volt, tekintve, hogy máskor csak ötven-száz
lej volt a tiszteletdíjam.
A pénztárcáról még csak annyit, hogy a csoda majdnem megölt, amikor Bukarestben, a
román ezredes menyének a pénztárcáján ott láttam az impozáns magyar parlament épületét.

Már láttam én ezt a szép házat, de mindig csak bukszán, élőben soha. Talán majd egyszer
meglátom, ha a Jóisten megsegít és szabadulok.
Elég komoly összeget szedtem össze, főleg így, a magyar Horthysták segítségével. Mert
ha nem lettek volna a magyar tüzérek, és nem rekesztették volna meg a hadnagyot a
veteményesbe, akkor ő nem kapott volna idegbajt és abból eredően székrekedést, minek
következtében én gazdagabb lettem ötszáz lejjel.
Az epilepsziás krízisnek még sem fogtam neki, mert a tüneteket élőben akartam
tanulmányozni. Nem tévedhettem ebben, mert immár március volt, és július közepén
felvételizni akartam Marosvásárhelyre, a magyar tanárira. Egyetemi berkekben azt
rebesgették, hogy Ceausescuék meg akarják szüntetni ezt a szakot. Úgy nézett ki, hogy most,
vagy soha.
A legtöbb időmet a vicceseknél töltöttem, hátha elkapnék egy igazi krízist, amit majd
megjátszanék. Már harmadikszor mentem le az alagsorba, amikor ugyanaz a katonacska
vezetgetett egy másikat, aki szörnyen rossz bőrben volt. Mindig egy fix pontot nézett,
semmire sem reagált. Megakadt a fülemben:
- Háj Jóska, háj Jóska!
Magyarul:
- Gyere Jóska, gyere Jóska!
Hogy létezik az, hogy ha valaki egyszer Jóska, akkor „háj”?
Megkérdeztem hát az egészségesebbiket, persze románul, hogy ki valójában az a Jóska.
Semmit sem tudott róla, de magáról annyit elmondott, hogy ő erdélyi, temesvári. Ekkor
rákérdeztem, hogy nem-e tud magyarul, amire ő azt felelte, hogy igen. Ekképpen magyarul
folytattuk tovább a beszélgetést. Elmesélte, hogy azért van ő itt lent a vicceseknél, hogy
kivizsgálják normális-e, mert ha az, akkor sok évre bezárják szökés vádjával.
Ervin, mert úgy hívták, azt csinálta, hogy négy barátjával elhatározták, hogy a szerb
határnál a Dunán átszöknek Szerbiába, ami akkor az ígéret földje volt. Az összes
katonakórházi ismerőseim közül az ő alakja maradt meg bennem a legvilágosabban. Őt
egyedül mintha most is látnám.
Nem volt nagytermetű, de egyenes testtartású. Legfőképpen a rendkívül komoly arca
maradt meg bennem. A szeme olyan volt, mintha onnan mosoly nem jöhetne, és ahogy
ránéztem erre az apró legénykére, mintha egy jóságos családapát láttam volna. Nem az a típus
volt, akivel könnyedén és hosszasan elcseveg az ember. Ettől az embertípustól meg tudod,
amit feltétlen muszáj, és mész tovább.
Rendkívülinek éreztem és rokonnak. Mintha én lettem volna ő. Volt türelme könyörögni
Jóskán, azon a majdnem béna legényen, hogy a küszöbnél vegye fennebb a lábát. De szegény
Jóska, nem volt erre képes, ezért ő maga emelte át Jóska lábát. Mert sétálni, mozogni
Jóskának is kell, mert ő azt szerette volna, hogyha Jóska nem halna meg.
Volt idő, amikor elbizonytalanodtam, hogy helyes-e vajon, hogy ennyire foglalkoztat a
mások sorsa. Talán nem vagyok normális? Mindenki csak magával törődik. Ilyenkor én
mindig Ervinre gondoltam, amint a küszöbnél megemeli Jóska lábát. Jó volt tudni, hogy nem
vagyok egyedül, még itt sem, az alagsorban sem, a viccesek között.
Mesélte az ő fájdalmas történetét. Az arca és a története hasonlított, mind a kettő komoly,
fájdalmas és jóságos. Arca nem egy tizenkilenc éves legénykéhez hasonlított, hanem egy
hatvanéves számtantanáréhoz.
- Mind a négyen, akik elhatároztuk, hogy a Duna vizén átszökünk Szerbiába,
mind magyarok és jó úszók voltunk. Annál nagyobb távolságot, mint a Duna szélessége, már
sokszor úsztam, ezért majdnem biztos voltam, hogy átjutok a túloldalra. Sok ismerősöm van,
aki Szerbiából átjutott Magyarországra, Svédországba, Kanadába.
Nemcsak magamért akartam odamenni, hanem azért, hogy a kicsi testvérkémnek tudjak
pénzt küldeni, hogy vehessen majd magának egy tiszta új biciklit. Volt az utcánkban több

olyan család, akinek rokona volt Svédországban és Kanadában, és azok mind jól megvoltak.
Azt szerettem volna, hogy az én öcsikémnek is legyen egy bátyja valahol, talán Amerikában.
Már a Duna közepén tartottunk, amikor eszembe jutott a kisebb testvérem, akit talán soha
többet nem fogok meglátni. Arra gondoltam, hogy nagy öröm neki egy tiszta új bicikli, vagy
ha nagyobbra nő, akár egy motorbicikli, de többet ne látni egymást, az nagyon-nagyon rossz
lehet.
A mi utcánkból még senki sem találkozott, sem testvéreivel, sem szüleivel, aki egyszer
kiszökött. Ezt mind úszás közben, a Duna vizén gondoltam át. Szóltam hát a mellettem úszó
társamnak, hogy mondja meg a másik kettőnek, hogy én visszatérek, és ne haragudjanak
reám. Azzal megfordultam, és visszaúsztam a román partra.
Messziről láttam egy csoport határőrt, akik vártak rám a parton. Egy néhány szuronyos
puskacsövet láttam felém irányítva, de abban bíztam, hogy ha feléjük úszok, nem fognak rám
lőni.  A kezemet még nem tehettem rá a partra, amikor az egyik fölemelte a puskát és a
puskatussal fejbevágott.
Nem volt olyan rég, csak egy bő hete. A fejem bőre még be sem gyógyult. Akkor ott az
ütéstől összeestem, és most várom, hogy mit állapítanak meg. Ha beszámíthatónak találnak,
akkor haditörvényszék elébe kerülök, és akkor egy néhány év börtön kapok azért, hogy
visszatértem, és nem szöktem át Szerbiába. Én nem hiszem, hogy bolondnak hoznának ki,
nincs, ahogy.
Ez volt Ervin története.
Talán tehettem volna érte valamit, de akkor nekem az volt a legfontosabb, hogy Jóska ne
haljon meg, és hogy meggyógyuljon. Az Ervin jövőjére már nem gondoltam.
Ervinnel együtt már sokkal eredményesebbek voltunk Jóskával. Körbejártuk a
kórtermeket, hogy bármilyen információt összeszedjünk Jóskáról. Őt is faggattuk, pedig igen
nehéz volt. Kérdéseket tettünk föl a múltjával kapcsolatosan, volt, amire igennel vagy nemmel
válaszolt, másokra pedig csak a szempillája leeresztésével.
Kibogoztuk Ervinnel, a magyar anyanyelvű, szeplős, temesvári sváb gyerekkel, hogy
Jóska a Nagyváradhoz közeli Székelyhídról származik. Így alkottunk mi hárman egy hatalmas
háromszöget, amibe majdnem az egész mai Magyarország beleférne.
Jóska egy erősen szigorú börtönben, Zsiláván, a föld alatt ügyelt a rabokra, mint
közkatona. Ott voltak a legszigorúbban őrzött rabok, talán a gyilkosok és a hazafiak, a
politikaiak, akik szavukat merték emelni a diktátor ellen és a Romániába szakadt magyarok
szabadságáért. Az előzőket nem büntették akkor olyan szigorúan, mint az utóbbiakat. A
földrengéskor a rabok a föld alatt nagyon megijedtek, és akkora lármát csaptak, hogy a rájuk
ügyelő közlegény, Jóska azon nyomban összeesett. Behozták ide, de az állapota azóta sem
javult.
Arra gondoltam, hogy amit megteszek annak a rosszféle ezredesnek ötven-száz, ötszáz
lejért, azt, vagy annál többet fogok megtenni az én magyar testvéremért, Jóskáért. Melléje
szegődtem, és minden időmet Jóskára fordítottam. Majdnem egyfolytában perfúzióban volt,
és a nővérek unták követni, hogy mikor jár le a perfúzió. Én nem untam. Odaültem az ágya
szélére, és vigyáztam, nehogy levegő menjek az erein keresztül a szívébe.
A nővér minden perfúzió előtt zsörtölt, hogy nincsen már vénája ennek a katonának,
ahová a tűt szúrja. A sok szúrástól úgy összelyuggatta az erét, hogy félő volt, hogy az előző
lyukon kifolyik a perfúzió. Arra kértem a nővérkét, hogy tovább ne a karja közepébe szúrja a
tűt, mert a keze fejénél egészen jó ereket fedeztem fel. Vagy ő szúrja oda, vagy adja ide, hogy
én szúrjam oda. Néha olyan is történt, hogy fölmentem a kezelőbe a perfúzióért, és magam
szúrtam be a tűt Jóska keze hátán lévő egyenes érbe.
Ervin barátommal kinyomoztuk Jóska szüleinek a címét és levelet írtunk, hogy jöjjenek,
mert a fiúk bajban van. Harmadnapra meg is érkezett az édesapja, aki az én utasításaim szerint
ajándékozta meg az orvosokat. Hirtelenjében már más, németországi perfúziót kapott, és

Jóska enni is kezdett, beszélgetett is, és rám is mosolygott. A járása még mindig lassú volt, de
egészen más emberként viselkedett. Tudtam már, hogy a mi barátságunknak vége, Jóskának
többé nincs szüksége reám.
Nem kellett sokat törjem a fejem, hogy Jóska távozása után mit kezdjek a szabadidőmmel
a kórházban. Már akkor, amikor Jóska perfúzió csövét figyeltem, hirtelen egy ismeretlen
katona ült mellém a vaságy szélére. Bemutatkozott, hogy őt Pityunak hívják, és a sorsát, a
jövőjét illetően csak bennem bízik, én segíthetek rajta. Elhittem neki, csak éppen azt nem
tudtam, hogy mit tehetek az érdekében.
És akkor mesélt. Valamelyik Bukarest környéki kaszárnyában szolgált, mint közlegény,
amikor valamiért úgy jött egy altisztnek, hogy őt lebozgorozza (hazátlan) és arcul üsse. Erre
Pityu nem gondolkozott, csak cselekedett. Mellette volt egy vascső, és azzal úgy hátba ütötte
a bozgorozó altisztet, hogy az hátrafelé összecsuklott, mint a „costok”. Az altiszt, amíg él
nyomorék marad, és Pityut, mint közveszélyest, kísérettel hozták be a viccesek közé, hogy
beszámíthatóságát orvosilag bizonyítsák.
Kell jelezzem, hogy a viccesek közül egy sem volt vicces, olyan értelemben, hogy
bolond, hanem ki így, ki úgy szembeszállt a rezsimmel, és ezért ítéletüket várták. Az
ideggyógyászaton azért voltak, mert mielőtt börtönre ítélik, a dosszárba csatolni kell a
beszámíthatóságról szóló orvosi papírt.
Pityu elmondta, hogy ő szatmári és családos, felesége van és két pulya (arrafelé így
nevezik a gyermeket), és mindenáron haza akar menni. Én csupán annyit kell csináljak, hogy
a fürdőben, fent a vízvezetékcsőhöz felakasszam. Hogyha tanúkkal és az akasztókötél
nyomával a nyakán igazolni tudja, hogy öngyilkosságot kísérelt meg, akkor biztosan pszichés
betegnek tekintik, beszámíthatatlannak, és megszabadul.
Elvállaltam hát Pityut is. Arra gondoltam, hogy majd egyszer talán engemet is elvállal
valaki.
Egyik este már egy összetoldott kórházi köpenykötéllel a zsebében jött hozzám. Úgy
terveztük, hogy akkor kezdjük az akciót, amikor az utolsó katona is lefürdött. Ott a fürdőben
tudtam meg, hogy a termetemnek miért volt olyan nagy szerepe az ő öngyilkossági
kísérletében. Ahhoz, hogy a két összekötött kórházköpeny övből hurokra is jusson, a nyakára
is jusson, és még bogozni is lehessen, éppen egy hozzám hasonló méretű katona kellett. Az
összes alagsori vicces közt sem volt még egy ilyen. A döntő mégis csak az volt, hogy a
kórházban már tudták rólam az ezredes és Jóska ürügyén, hogy tisztelem az egészséget, az
életet és a szabadságot.
Bementünk hát a szatmári híres templomfestővel, a freskóművésszel, Pityuval a fürdőbe,
hogy a segítségem által vissza vagy megszerezze szabadságát.
Az én dolgom annyi volt, hogy kellett őt tartsam a nyakam között, amíg ő a hurkot
szorosan a nyakába helyezte, és a két végét a vízvezetékcsőhöz hozzá kötözte. Nem ment
olyan simán, mert a két öv boggal volt összekötve, és a bog a hurkon kívül kellett essen.
Pityu nem azt kötötte lelkemre, hogy nagyon ügyeljek az életére, hanem hogy annyira
eresszem le, hogy a nyakán véraláfutások legyenek, de olyanok, amilyent egy katonai orvos is
szabad szemmel észrevesz, és papírra tesz. Azt is elárulta nekem, hogy ennyivel nem éri be,
és ezt kiegészíti a százados úrnak egy néhány száz márkában megtestesülő figyelmességgel.
Megkért, hogy lassan guggoljak lefelé addig, amíg ő szól nekem, hogy elég. És én
kezdtem guggolni, de fentről egy árva hangot sem hallottam, hogy elég volna, fejezzem be a
guggolást, pedig a vállamon Pityu barátom úgy megkönnyebbült, hogy annyit sem nyomott,
mint egy vézna, süldő malac.
Előzőleg ő nem gondolt arra, hogy amikor éppen jó, azaz, amikor a hurok a torkát jó
erősen szorítsa, ő nem tudja mondani a világ semmilyen nyelvén, hogy elég. Hirtelen
rúgkapálózni kezdett a nyakam között, sarkával a mellemet rúgta.

A mellemet ő hiába rugdosta, mi előzőleg nem mellrúgásban voltunk megegyezve, a
kulcsszó ez volt: elég. De én ezt nem hallottam. Hogyan hallhattam volna, hogyha Pityu ilyent
nem mondott. Szerencséjére volt annyi esze, hogy fölugorjon, és a vízcsőbe
megkapaszkodjon. Így már szólni is tudott.
- ELÉG!!!
Ahogy megegyeztünk, hangosan kiabálni kezdtem torkom szakadtából:
- Ázsutor, ázsutor!!!
Magyarul:
- Segítség, segítség!!!
Az összes kórteremből odatódultak a legények. Örömmel jöttek, mert akasztott embert
ritkán lát az ember. Még némi pikantériája is volt az esetnek, mert a kötél végén éppen
magyar ember volt, éppen Bukarestben. Megparancsoltam, hogy hozzanak gyorsan kést, és
vágják el a kötelet. Erre mind elszaladtak, de senki sem jött vissza. Végül én magam vágtam
el a kötelet, mert nem lett volna hiteles, hogy az akasztott ember bontsa ki a saját maga
hurokját.
Utána vállamra vettem éppen úgy, mint azt a haldokló munkásembert, felvittem a
földszintre, és a kezelő ágyára fektettem. A szolgálatos nővérnek elmondtam, hogy hogyan
történt (pontosabban nem történt) az eset, és ott hagytam Pityut.
Másnap hívattak, és nyilatkozatot írattak velem, mint azzal az emberrel, aki rátalált, és aki
megmentette az életét. Legalább két tanúra is lett volna szükség, de a félszáznyi közül egy
tanú sem került. Nem tudtam eldönteni azóta sem, hogy az aláírás megtagadása etnikai
indíttatású volt-e, óvatosság vagy gyávaság. Se baj, intézte a többit Pityu felesége német
márkával!
A történet azzal zárult, hogy a kórház folyosóján találkoztam utoljára Pityuval, akit két
géppisztolyos katona kísért a kijárat felé. Engedélyt kért tőlük, és hangosan, románul
megköszönte, hogy megmentettem az életét. Ez így nem volt igaz, mert valójában éppen
veszélyeztettem, de így kellett hallják a katonák, akik őt kísérték. Még azt is hozzátette, hogy
őt most a bukaresti északi pályaudvarra kísérik, és ott fölteszik a szatmári gyorsra, amivel
irány haza. Alig láttam életemben embert ennyire boldogan.
Neki jól összejött minden, az én személyemnek is, mint tanúnak, nagy súlya volt. Az
ezredes családja is jól véleményezett, és az a nővér is, amelyik Jóskát ápolta. Hiteles ember
voltam még akkor, és ez az én hitelességem Pityunak szabadulást és szabadságot jelentett.
Legvégül, amikor már minden fajtám bélit meggyógyítottam vagy megszabadítottam,
azon kezdtem gondolkozni, hogy nekem is jó lenne hazamenni Erdélyországba, és készülni a
magyar irodalom tankönyvekből az egyetemi felvételire.
Florin még mindig ott volt mellettem, és megígérte, hogy ötven lejért hoz nekem egy fiola
koffeint, kétszáz lejért négyet. Szinte biztosra vettem, hogy az őrség miatt el fogja dobni az
első négyet, de maradt még pénzem arra is, hogy nyolc áráért kapjak négyet. De ha még így
sem lenne elég a pénzem, akkor abban reménykedtem, hogy hátha hoznak még egy másik
székrekedéses román ezredest, mivelhogy sok évig tartott a világháború és Horthyék nem
adták könnyen Erdély földjét. Akkor egy újabb szappancsap, egy újabb durranás, és utána egy
újabb ötszáz lej.
Florin nem hazudtolta meg a bukarestiekről kialakult képet. Másnap reggel a szokásos
mesét hallottam tőle, volt rá képe a szemtelennek: jött a gárda, eldobta a fiolákat, de holnap
reggel egy másik kétszáz forintért hoz ő majd másikat.
És akkor, második nekifutásra tényleg kezembe adta a négy fiola koffeint. A krízist
délelőttre terveztük, amikor mindenki ott van, és a legtöbben látják. Vettem hát a nagy
porcelán csészét és a koffeinokat, bementem a fürdőbe, a tusolóba, a műanyag függöny mögé.
Ott egy kevés vízzel fölhígítva behörpintettem ezt a keserű levet, és hogy minden csepp célba
érjen, még az öblögető levet is megittam.

Rendkívül rosszul esett ez a lé. Nemcsak az volt a baj, hogy keserű volt, hanem a hideg
csapból meleg víz jött, és mivel már a csésze alján összevegyült a koffeinnel, muszáj volt
megigyam. Nem önthettem el a meleg lét, mert nem volt olyan biztos, hogy fogok még kapni
egy újabb székrekedéses román ezredest.
Bementem a kórterembe, és az ágyamon hanyatt fekve szóltam Florinnak, hogy amikor
zsibbadni kezdek és szólok, akkor ő menjen segítségért. Nagyon féltem, mert még egy fiola
koffeint sem ittam soha életemben, nemhogy négyet. Vajon meg lehet-e halni négy fiola
koffeintől? Ekkora bánatot nem akartam okozni drága jó szüleimnek és testvéreimnek.
De a hatás utolért. Kis idő múlva nagyon kezdett zúgni a fejem, szörnyen rosszul éreztem
magam, és nem tudtam, hogy hol lesz ennek az alja. Vajon elveszítem-e az eszméletemet? A
tüneteket már élőben ismertem, ezért hát nekifogtam a művészi mutatványnak.
Florin hívó szavára jött is a csapat, elől az orvos és utána a nővérek. Az egyik nővér jobb
karomon fölhúzta a pizsamát és kálcium injekciót adott vénába. Tudtam, hogy a tűszúrás most
nekem nem szabad fájjon, mert nekem krízisem van. Jól is sikerült, nemhogy a karom, még az
arcom sem rándult.
De valamire nem voltam felkészülve, amit a több évtizedes tapasztalatú katonaorvos
tudott. Az orvos hirtelen megcsiklintotta a jobb talpam közepét. A lábamat elrántottam, sőt,
majdnem el is kacagtam magamat. Az orvos szólott a nővéreknek, hogy mehetnek, mert
számára minden világos. És számomra is. Lebuktam, és azt sem tudtam, mi lesz most velem.
Másnap reggel hívattak a kezelőbe, ahol a katonaruhám bakancsostól, egy jól lezárt
boríték, és egy ingyen jegy volt előszerelve. Az ingyen jegyen ezt írta: Bukarest-Botosest-
Pálya. Olténiából jöttem, de még elképzelésem sem volt, hogy hova küldenek. Magamban azt mondtam, ha Olténia, akkor mindegy.


 Folytatódik

Megtekintések: 20

Szólj hozzá !

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.

Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz

Hogyan segíthetsz?

PayPal segítségével

adományozok itt

átutalással

Számlaszámunk:
10700488-66317874-51100005
(CIB Bank Zrt.)

nemzetközi átutalással
IBAN számlaszámunk:
HU62 1070 0488 6631 7874 5110 0005
SWIFT/BIC: CIBHHUHB

Az adományozás adómentes.


Önkéntes munkával

Jelentkezz és írj az alapitvany@erdelyimagyarok.com email címre!

© 2020   Created by erdelyimagyarok.com.   Működteti:

Bannerek  |  Jelentse észrevételét  |  Használati feltételek